Amikor betöltöttem a 62-t, az életem kívülről csendesnek és rendezettnek tűnt. A férjem már rég meghalt, a gyerekeimnek pedig saját családjuk van, alig érnek rá, ritkán jönnek át.
Egy kis házban laktam a város szélén, egy nyugodt utcában. Esténként az ablaknál ültem, hallgattam a madarakat, és néztem, ahogy a lenyugvó nap aranyfénye végigkúszik az üres úton. Minden békésnek látszott, mégis, a csönd alatt ott lappangott valami, amiről alig mertem magamnak is beszélni: a magány.
Aznap volt a születésnapom.
Senki nem hívott fel. Nem jött üzenet, nem kaptam egy egyszerű „boldog születésnapot”-ot sem. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, beutazom az éjszakai busszal a városba. Nem volt tervem, csak annyi, hogy csináljak valami szokatlant, valami kicsit merészet, mielőtt az idő végleg kicsúszik a kezeim közül.
Betértem egy apró bárba, ahonnan meleg, sárgás fény szűrődött ki. Halk zene szólt, a levegő nyugodt volt. A sarokban kerestem egy helyet, és kértem egy pohár vörösbort. Évek óta nem ittam alkoholt, a bor fanyar édessége lassan szétáradt a számban, és valahogy megnyugtatott.
Ahogy figyeltem az embereket, akik bejöttek és elmentek, egyszer csak észrevettem, hogy egy férfi közeledik felém. Olyan negyvenesnek tűnt, néhány ősz szállal a hajában, nyugodt, gondolkodó arccal. Rám mosolygott, és udvariasan megkérdezte:
„Meghívhatom még egy italra, asszonyom?”
Nevetve feleltem: „Ne hívjon asszonynak… még nem szoktam hozzá.”
Valahogy egyből megtaláltuk a közös hangot, mintha régi ismerősök lennénk. Azt mondta, fotós, és most jött haza egy hosszú útról. Én a fiatalságomról beszéltem, és azokról az utazásokról, amelyeket mindig terveztem, aztán soha nem valósítottam meg. Talán a bor miatt, vagy ahogy rám nézett, egy furcsa, régen elfelejtett melegség ébredt bennem.
Aznap este berúgtam, ő pedig elvitt egy hotelbe. Olyan régen éreztem valaki karját magam körül. Jólesett, hogy megölel, hogy ott van mellettem. A félhomályban alig beszéltünk, csak éreztem a közelségét. Aztán valamikor elaludtam, észrevétlenül.
Reggel a vékony függönyön átszűrődő fény simogatta az arcomat. Kinyitottam a szemem, oldalra fordultam, hogy jó reggelt kívánjak, de az ágy másik oldala üres volt. A párnán még látszott a feje helye, a meleg lassan oszlott szét.
Az éjjeliszekrényen egy fehér boríték várt. A kezem enyhén remegett, amikor felbontottam. Egy fotó volt benne. Én voltam rajta, aludtam, az arcom nyugodt volt, a lámpa arany fénye lágyan világította meg. A kép alatt néhány kézzel írt sor állt:
„Olyan békésen aludt. Tegnap este nem csináltam semmit, csak leültem maga mellé, betakartam, és néztem, ahogy pihen. Arra gondoltam, talán szomorú napja volt, és csak szerettem volna, ha kap egy igazán nyugodt éjszakát.”
Sokáig néztem ezeket a mondatokat, a mellkasom összeszorult. Aztán lejjebb vittem a szemem, ott kisebb, még gyengédebb betűk következtek:
„Még valamit el kell mondanom. Már régebbről tudtam, hogy maga kicsoda, nem a tegnap este óta. Évekkel ezelőtt hallottam apámtól történeteket egy nőről, akit egyszer szeretett, és soha nem felejtett el. Amikor megláttam magát a bárban, rögtön felismertem. Anyám két éve meghalt, azóta apám egyedül él, csendesen, mintha már csak az árnyéka lenne önmagának.
Ha maga is magányos, ha a szívében maradt egy apró hely a múltnak, kérem, találkozzon vele újra. Mindkettőjüknek járna egy kis boldogság abból az időből, ami még hátravan.”
A levél végén ott állt egy név és egy telefonszám.
Sokáig csak ültem ott némán. A szívem hevesen vert, de nem a szégyentől vagy a zavarodottságtól, hanem valami különös, finom gyengédségtől. Újra a fotóra néztem. A nő az ágyon már nem tűnt olyan magányosnak. Inkább olyannak látszott, mint akiről valaki végre gondoskodott.
Délután elővettem egy régi fiókból a kopott címjegyzéket, amit évek óta nem nyitottam ki. A kezem beleremegett, amikor bepötyögtem azt a régi telefonszámot, amit valaha kívülről tudtam.
Amikor felvette, az a bizonytalan, mégis ismerős hang szólt bele:
„Halló?”
Mély levegőt vettem, és könnyes mosollyal mondtam:
„Én vagyok. Rég volt… Talán még tartozunk egymásnak egy utolsó naplementével.”
Az ablakon át a késő délutáni fény végigfolyt a csendes utcán. Sok év után először éreztem azt, hogy a szívem könnyebb lett. Mintha az élet, egészen váratlanul, most is adott volna egy második esélyt, pont akkor, amikor már azt hittem, soha többé nem kapok ilyet.
