A fél világot átutaztam, mert végre a saját életemet akartam élni. Arra nem számítottam, hogy egy egyszerű kávémeghívás olyan emlékkel szembesít, amelyről azt hittem, több mint tíz éve elveszett.
Arthur nappalijában olyan hirtelen álltam meg, hogy a táskám lecsúszott a vállamról.
Néhány másodpercig a konyhából hallatszó vízforralót sem hallottam. A mögöttem ketyegő óra hangja is eltűnt. Csak a kandalló fölötti képet bámultam.
Több mint húsz éve biztos voltam benne, hogy elveszett.
-Abigail? – szólalt meg mögöttem Arthur.
Megfordultam. Két bögrét tartott a kezében.
A kandalló felé mutattam.
-Honnan van ez?
Megváltozott az arca. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem puszta véletlenről van szó.
Felnőtt életem nagy részét azzal töltöttem, hogy másokról gondoskodtam.
Először a férjemről és a négy gyerekünkről, később az unokáinkról. Harminckét évig dolgoztam iskolatitkárként. Ebédet csomagoltam, hazavittem a beteg gyerekeket, kölcsönadtam, ha valakinek pénzre volt szüksége, és ritkán kaptam vissza. Ha valaki bébiszittert keresett, általában engem hívott.
A férjem, Robert halála után tizenkét évvel még inkább mindenki rendelkezésére álltam. Keserűen hangzik, talán az is egy kicsit.
A gyerekeim nem voltak rossz emberek, de idővel megszokták, hogy mindig elérhető vagyok. Ha Karennek kellett valaki, aki vigyáz a fiaira, felhívott. David akkor keresett, ha nem tudta kifizetni a lakbért. Melissa a születésnapi ünnepség megszervezéséhez kért segítséget, Eric pedig akkor telefonált, ha fuvar kellett neki a repülőtérről.
Közben hetek teltek el úgy, hogy egyikük sem hívott fel csak azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Azt mondogattam magamnak, hogy ez természetes. Mindenki elfoglalt.
Robert halála után évekig tartott, mire újra önmagamra találtam.
Egy kedd reggel a konyhában álltam, és a falinaptáramat néztem. Tele volt mások programjaival: az unokám focibajnokságával, Melissa fogorvosi időpontjával, ami alatt az ő kislányára vigyáztam, és egy emlékeztetővel, hogy utaljak pénzt Davidnek.
A naptárban semmi sem szólt rólam.
Akkor döbbentem rá, hogy 69 éves vagyok, és az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy a majd egyszerre vártam.
Majd egyszer elutazunk Olaszországba. Majd egyszer megnézzük Japánt. Majd egyszer eljutunk Ausztráliába. Majd egyszer beülök egy párizsi kávézóba, és rendelek valamit, aminek a nevét sem tudom kiejteni.
Roberttel nyugdíjas korunkra terveztük az utazásokat. Aztán megbetegedett. A mi majd egyszerünk el sem kezdődött.
Ezért meghoztam egy nagy döntést: eladtam a házat, és világ körüli útra indultam.
A gyerekeim úgy reagáltak, mintha egy nemzeti műemléket adtam volna el.
-Önző vagy, anya – mondta Karen.
-És mi lesz az unokákkal? – kérdezte Melissa.
David még ennél is keményebben fogalmazott.
-Komolyan arra akarod pazarolni az összes pénzedet, hogy utazgass?
Eric pedig olyasmit mondott, amire máig pontosan emlékszem:
-Annak a háznak a családban kellett volna maradnia.
Ránéztem.
-Az én házam volt.
Nem tetszett neki a válaszom.
Amikor nem voltam hajlandó megváltoztatni a terveimet, Karen és David letiltották a telefonszámomat. Jobban fájt, mint amennyire mutattam, mégis kitartottam az elhatározásom mellett.
Arra gondoltam, amíg képes vagyok végigmenni a repülőtereken, cipelni a bőröndömet, lépcsőzni, és felfedezni új helyeket, addig annyit kell látnom a világból, amennyit csak lehet. Egyszer végre magamért akartam tenni valamit.
Ausztrália volt az utazásom negyedik állomása. Ott ismertem meg Arthurt.
Arthur 71 éves volt, özvegy, kedves, és olyan száraz humora volt, amely csak néhány másodperccel később ütött igazán.
Melbourne-ben találkoztunk egy apró használtkönyves boltban. Ugyanazért a detektívregényért nyúltunk, így a kezünk összeért.
-A mi korunkban már illetlen volna összeveszni rajta – mondta.
-A mi korunkban?
Elmosolyodott.
-Jogos. Ön inkább 35 évesnek látszik.
-Most már biztos, hogy nem mond igazat.
Arthur nevetett. Aznap délután kávéztunk, két nappal később pedig újra találkoztunk. Aztán sétáltunk egyet a kertben, ahol huszonöt percig fejtegette, miért túlértékeltek a rózsák.
-Túl sok törődést igényelnek – magyarázta.
-Virágok.
-Pontosan. Ennyire követelőzők, és még lakbért sem fizetnek.
Arthur mellett többet nevettem, mint az előző években bármikor. Mindketten szerettük a jazzt, a régi filmeket és a kertészkedést. Arthur detektívregényeket olvasott, paradicsomot termesztett, meglehetősen sikertelenül, és 38 évig élt házasságban a feleségével, Anne-nel, aki már nem volt köztünk.
Nem tettünk úgy, mintha fiatalok lennénk, és nem játszottunk ostoba játszmákat. Beszélgettünk az elvesztett társainkról, a gyerekeinkről, a megbánásainkról és a magányról.
Egy késői ebéd közben Arthur ezt mondta:
-Senki sem figyelmeztet rá, hogy a gyász idővel halkabb lesz, de sosem tűnik el teljesen.
Pontosan tudtam, mire gondol.
Néhány közös délután után meghívott magához.
-Van egy polcnyi régi lemezem, biztosan tetszenének. Gyere át kávéra, megmutatom őket.
Megbíztam benne, ezért elfogadtam a meghívást.
Arthur háza barátságos és egyszerű volt. Könyvek, össze nem illő bútorok és családi fényképek sorakoztak benne.
-Mindjárt felteszem a vizet – mondta. – Érezd otthon magad.
Beléptem a nappaliba, és megtorpantam.
A kandalló fölött egy festmény lógott. Egy tóparti házikó látszott rajta, a víz felé hajló két fenyővel és egy ferde, fából készült stéggel. A fűben, a kép jobb alsó sarkában szinte elrejtve ott voltak az „R. M.” betűk.
Robert festménye volt. Az a kép, amelyről azt hittem, megsemmisült. Minden ecsetvonását ismertem. Láttam, amikor festette.
Reszketni kezdett a kezem.
Arthur letette a bögréket.
-Abigail, ülj le.
-Nem. Előbb mondd meg, honnan szerezted ezt a képet.
A festményre nézett.
-Roberttől.
Rám nézett, én pedig próbáltam felfogni, amit mondott.
-Hogy érted? Ismerted a férjemet?
Bólintott. Megfordult velem a szoba.
-Huszonnégy éves voltam, Robert pedig talán huszonkettő vagy huszonhárom. Majdnem egy évet töltött Ausztráliában.
Tudtam, hogy Robert utazott, mielőtt megismerkedtünk, és azt is, hogy járt Ausztráliában. Arról azonban ritkán beszélt.
Arthur folytatta:
-Néhány hónapig együtt dolgoztunk egy Melbourne környéki szállodában. Borzalmas hely volt, pocsék fizetéssel.
Elmosolyodott.
-Robertnél rosszabbul senki sem tudta cipelni a csomagokat.
Ez annyira Robertre vallott, hogy végre leültem.
Arthur elmesélte, hogy gyorsan összebarátkoztak. Hétvégenként együtt utazgattak, lemezeket hallgattak, kártyáztak, és mindenféle rosszul fizető munkát elvállaltak. Robert pedig akkor festett, amikor össze tudta szedni a festékek árát.
-Ez a házikó egy tó melletti helyről készült, ahol együtt laktunk – mondta Arthur, a kandalló fölé mutatva. – Ott festette meg az első változatot.
-De Robert a második képet már a házasságunk után festette.
Arthur egy pillanatra elhallgatott.
-Később festett még egyet.
Ez összezavart. Arthur elmagyarázta, hogy évekkel azután, hogy Robert otthon újrafestette a képet, majd az a változat megsemmisült, emlékezetből elkészítette a harmadikat. Ez lógott most Arthur kandallója fölött.
Nem az eredeti festmény volt, amelyet elveszettnek hittem, hanem annak egy másolata. Ezért tűnt olyan ismerősnek minden részlete.
-Miért küldte el neked?
Arthur felállt.
-Van még valami, amit meg kell mutatnom.
Kiment a szobából. A szívem hevesen vert. Amikor visszatért, egy fadobozt hozott, és az asztalra tette.
A dobozban tucatnyi levél feküdt. Mindegyik borítékon ugyanaz a név állt feladóként:
Robert.
Felemeltem az első levelet. A régi házunk címe szerepelt rajta. Ismét remegni kezdett a kezem.
-Mióta leveleztetek?
-Időről időre, évtizedeken át.
Arthurra néztem.
-Robert sosem mesélt rólad.
Ez fájt neki, ezt láttam rajta.
-Nem titkos viszonyról volt szó, Abigail – mondta.
-Nem is mondtam ilyet.
-De erre gondoltál.
Majdnem elnevettem magam, mert igaza volt.
Arthur elmagyarázta, hogy Robert hazatérése után egy ideig leveleztek, aztán mindkettejüket lekötötte az élet: a házasság, a gyerekek és a munka. Néha évek teltek el két levél között.
Amikor Robert megbetegedett, egy régi ismerős segítségével megtalálta Arthurt az interneten, és újra írni kezdtek egymásnak.
-Miért nem mondta el nekem?
Arthur a kezére nézett.
-Mert a levelei nagy része rólad szólt.
Meglepődtem.
-Rólam?
Bólintott, majd elővett egy borítékot.
-Ezt a képpel együtt küldte el.
Átnyújtotta. A boríték le volt zárva, a nevemet pedig Robert kézírásával írta rá. Azonnal felismertem, de még nem tudtam felnyitni.
Ehelyett azt kérdeztem:
-Miért tartottad meg?
-Robert megkért rá.
-Határozatlan időre?
-Igen.
-Miért?
Arthur szomorúan elmosolyodott.
-Mert remélte, hogy egyszer eljössz Ausztráliába, és betérsz abba a használtkönyves boltba, ahol megismerkedtünk. Miután megkaptam Robert utolsó levelét, minden nap odamentem, hátha összefutok veled.
Tátott szájjal néztem rá.
Ezután elmesélte, mit írt Robert az utolsó leveleiben. Aggódott értem, de nem azért, mert ne tudtam volna bánni a pénzzel vagy egyedül élni. Attól tartott, hogy sosem hiszem el: jogom van a saját döntéseim szerint élni.
-Azt írta, hogy mindent odaadsz másoknak. Az idődet, a pénzedet, az energiádat.
Lesütöttem a szemem.
-Robert szerint akkor voltál a legboldogabb, amikor olyan utakat terveztél, amelyekre végül sosem indultál el – folytatta Arthur. – A legnagyobb bánata nem az volt, hogy nyugdíjasként már nem utazhatott. Hanem az, hogy elhitette veled, az életet mindig későbbre lehet halasztani.
Könnyek csorogtak végig az arcomon. Végre felbontottam a borítékot.
Robert levele négyoldalas volt. Nem tudtam volna hangosan felolvasni anélkül, hogy folyton meg ne álljak, de az egyik rész különösen megrázott:
„Abigail,
Ha ezt Ausztráliában olvasod, akkor végre megtetted azt, amiről fiatal korunk óta beszélünk. Ha pedig nem lehetek ott veled, ne csinálj az utazásból emléktúrát miattam. Azért nézd meg a világot, mert te kíváncsi vagy rá.
Egyél olyan ételeket, amiket én utáltam volna. Maradj tovább egy gyönyörű helyen, ha kedved tartja. Indulj el hamarabb egy unalmas helyről. Költs magadra anélkül, hogy magyarázkodnod kellene bárkinek. A gyerekeink szeretnek téged, de ne hagyd, hogy a szeretetük miatt úgy érezd, engedélyt kell kérned ahhoz, hogy a saját életedet éld.”
A szám elé kaptam a kezem. Arthur félrenézett, hogy hagyjon egy kis időt.
A levél utolsó bekezdését is elolvastam:
„Azért kértem meg Arthurt, hogy őrizze meg ezt, mert Ausztrália számomra mindig az a hely marad, ahol először éreztem úgy, hogy a saját életemet élem. Talán neked is segít majd. Ha Arthur még ott van, vetess vele kávét. Még mindig tartozik nekem tizenkét dollárral.”
A könnyeimen át felnevettem.
Arthur rám nézett.
-Reméltem, hogy erről is írt. Ennyi év után már igazán illene kamatot is felszámítanom.
Ettől még jobban nevettem, aztán sírni kezdtem. Ez más volt, mint amikor Robert temetésén zokogtam. Most a gyász és a megkönnyebbülés egyszerre volt velem.
Több mint tíz éven át bűntudatom volt, ha olyasmit csináltam, amit Robert életében már nem tehettünk meg együtt. Ha eladtam a házat, egyedül utaztam, vagy egyszerűen jól éreztem magam, néha azon kaptam magam, hogy azon töprengek: vajon azzal, hogy továbblépek, őt is magam mögött hagyom-e.
Most pedig ott volt Robert kézírása, és azt mondta, induljak el.
Arthurral addig beszélgettünk, amíg kihűlt a kávé. Olyan történeteket mesélt Robert fiatalkoráról, amelyeket addig nem ismertem: Robert elaludt egy jazzkoncerten, eltévedt, miközben váltig állította, hogy pontosan tudja, merre jár, és egyszer olyan halat próbált sütni a tábortűzön, amelyet végül a földre ejtett.
-Ez tényleg rá vall – mondtam nevetve.
Arthur elmosolyodott.
-A férjed az utolsó éveiben folyton rólad beszélt.
Ezen meglepődtem, aztán eszembe jutott valami.
-Te már a találkozásunk előtt tudtad, hogy létezem.
-Persze.
-Akkor, amikor a könyvesboltban összefutottunk…
-Nem tudtam, hogy te vagy az. A házas neved gyakori, és nem láttam rólad friss fényképet. Csak a második közös délutánunkon kezdtem gyanakodni, amikor Robertre és a régi otthonotokra terelődött a szó.
-Miért nem mondtad el rögtön?
-Gondolj bele: egyedül utazol Ausztráliában, erre egy idegen férfi közli veled, hogy ismerte a halott férjedet, és tizenkét éve őrzi a leveleit.
Elmosolyodtam.
-Arra biztosan emlékeztem volna.
-Úgy gondoltam, a kávéval biztonságosabb kezdeni.
-Tehát szándékosan hívtál meg?
-Igen.
-A festmény miatt?
-Részben.
Felhúztam a szemöldököm.
Arthur kissé zavarba jött.
-Azért is, mert találkozni akartam a legjobb barátom feleségével. A nővel, akit teljes szívéből szeretett.
Megváltozott a hangulat köztünk. Lenéztem Robert levelére, és a szívem olyan ügyetlenül dobbant egyet, ahogyan már évek óta nem.
Arthur átnyúlt az asztalon, és felfelé fordította a tenyerét. Egy pillanatig néztem, aztán az övébe tettem a kezem.
Három héttel tovább maradtam Ausztráliában, mint terveztem. Arthur olyan helyeket mutatott, amelyeket a turisták többnyire elkerülnek. Lemezeket hallgattunk, és rettenetes szendvicseket ettünk a tengerparton.
Elvitt ahhoz a tóhoz is, ahol fiatalon Roberttel megszálltak. A házikó már rég eltűnt, de a tó még ott volt. Egymás mellett álltunk a parton.
-Azt hittem, szomorú leszek, ha idejövök – mondtam.
-Az vagy?
-Egy kicsit. De nem csak szomorú.
A többi utazásomat nem mondtam le. Arthur két állomásra elkísért, aztán egyedül folytattam az utamat.
Idővel a gyerekeim is újra keresni kezdtek. Karen kért először bocsánatot. Melissa később bevallotta, hogy azért haragudott rám, mert a döntésem szembesítette vele, mennyire támaszkodott rám.
Davidnek több idő kellett. Eric végül ezt mondta:
-Azt hiszem, azt hittem, ha a ház megvan, te is mindig ott leszel.
-Továbbra is az anyád vagyok. Csak nem vagyok a bútorod – feleltem.
Mindketten nevettünk.
Arthurral minden nap beszéltünk. Hat hónappal később visszatértem Ausztráliába. Nem Robert miatt, és nem azért, mert a gyerekeim eltávolodtak tőlem. Azért mentem vissza, mert én akartam.
Arthur egy apró kartonlapot tartott a repülőtéren. Ez állt rajta:
„ABIGAIL, MÉG TARTOZOL EGY KÁVÉVAL!”
Úgy nevettem, hogy közben sírni kezdtem.
Azóta is utazom, néha Arthurral, máskor egyedül. A kép most abban a kis lakásban lóg, amelynek az év egy részét Arthurral együtt töltjük. Robert levele mellett, bekeretezve, ott van az első kávé nyugtája is, amelyet Arthur a visszatérésem után fizetett ki.
Pontosan tizenkét dollár volt.
Azt hittem, ha eladom a házamat, hátat fordítok annak az életnek, amelyet felépítettem. Tévedtem. Végre elindultam abba az életbe, amelyet addig mindig későbbre halasztottam.
A világ másik felén megtaláltam egy darabkát abból a férfiból, akit szerettem, és egy olyan barátra leltem, akire sosem számítottam.
Azt hittem, a „majd egyszer” még vár rám. Most már tudom, hogy végre megérkeztem.
