Nyolc évig tettem félre mindent, hogy gondoskodjak a deréktól lefelé lebénult férjemről. Amikor először láttam, hogy saját lábán tesz pár lépést, örömömben sírtam.
Egy héttel később ugyanez a kéz remegett, amellyel addig etettem, fürdettem, és tartottam benne a lelket, miközben válási papírokat szorongattam. Akkor derült ki az igazság, ami teljesen összetört.
Emily vagyok, 44 éves, kétgyerekes anya. A gyerekeim tartottak életben a legnehezebb időszakban.
28 évesen mentem hozzá Davidhoz. Fiatalok voltunk, és nagyon szerelmesek. Ő okos volt, magabiztos, könnyen elbűvölt bárkit. Ügyvédként dolgozott, a saját irodája szépen nőtt, mi pedig közben építettük a közös életünket. Vettünk egy házat, terveztünk, biztonságban éreztem magam mellette.
Amikor megszületett az első gyerekünk, majd kicsivel később a második, úgy döntöttünk, otthon maradok velük. David karrierje akkor már stabil volt, én pedig azt akartam, hogy a gyerekeink mellett legyek minden nap. Támogatott, és azt mondta, jó döntést hoztam.
Három évig szépen ment minden. Aztán egyetlen éjszaka alatt szétesett az egész.
Este fél tizenkettő körül hívott a kórház. David súlyos autóbalesetet szenvedett. Mire odaértem, az orvos már elmondta, hogy a gerincvelő sérülése komoly, deréktól lefelé lebénult, és nagyon kicsi az esélye annak, hogy valaha újra járni fog.
Aznap éjjel fogtam a kezét, és megígértem, hogy nem hagyom el. A gyerekeink akkor nyolc és öt évesek voltak. Szóba sem jöhetett, hogy kiszállok.
A baleset nemcsak David testét törte össze, hanem a pénzügyeinket is. Az ügyvédi iroda széthullott, a bevétel eltűnt, a kórházi és rehabilitációs számlák pedig gyorsan elvitték a megtakarításunkat. Három év kihagyás után visszamentem dolgozni, és elvállaltam az első állást, amit találtam. Nem fizetett jól, de legalább nem süllyedtünk el teljesen.
A napjaim hajnalban kezdődtek, és gyakorlatilag sosem értek véget. Full-time dolgoztam, neveltem két gyereket, és közben David gondozója lettem. Emeltem, fürdettem, etettem, intéztem a gyógyszereit, az időpontokat, a papírokat, a számlákat. A háztartás is egyedül maradt rám. Nyolc évig ez volt az életem.
Sokan mondták, milyen erős vagyok. Azt is, hogy mások már rég leléptek volna. Én maradtam, mert szerettem, és mert azt hittem, a házasságunk ennél többet jelent.
A hetedik évben valami megmozdult. Egy kontrollon az orvos észrevett némi idegi aktivitást. David meg tudta mozdítani a lábujját. Apróságnak tűnik, de nekünk ez reményt adott először hosszú idő után.
A következő év a gyógytornáról szólt. Lassú volt, fájdalmas, és kegyetlenül fárasztó, mégis haladt. Egy nap David felállt. Pár hónappal később már járni is tudott segítség nélkül. Az orvosok csodáról beszéltek. Én pedig tényleg azt hittem, ez a mi új kezdetünk.
Nem az volt.
Egy héttel azután, hogy David önállóan járt, a konyhában elém tett egy barna borítékot. Válási papírok voltak benne, előre aláírva. Azt mondta, szabadságot akar. Azt mondta, évekig rám volt utalva, és most végre a saját életét akarja élni.
Amikor felhoztam mindent, amit feladtam érte, csak annyit mondott, hogy ő nem kérte, hogy maradjak. Én döntöttem így.
Aztán kimondta, amitől elsötétült előttem a világ.
Szerinte elhagytam magam. Szerinte már nem vagyok vonzó. És van egy másik nő.
Nem most kezdődött, nem a felépülése után. A viszony már a baleset előtt is tartott. A baleset éjszakáján is hozzá ment volna, azért ült autóba.
Nyolc éven át úgy gürcöltem, hogy alig álltam a lábamon, közben pedig észrevétlenül finanszíroztam ezt az egészet. Bevitte a kezét a közös számlánkba, kisebb összegeket vett ki időről időre, ajándékokra, vacsorákra, ilyen-olyan luxusokra.
Azt hitte, az a nő szerelemből kitart mellette. Később kiderült, inkább arra várt, hogy David teljesen rendbe jön, és megint lesz pénz, meg a régi élet.
A válás alatt szépen sorban kiderült minden. A bíróság nekem ítélt házastársi tartást, és a gyerekek felügyeletét is én kaptam. David szinte mindent elveszített.
Fél évvel később az a nő is kilépett az életéből. David felépülése nem volt hibátlan, továbbra is terápiára szorult. Az a fényes élet, amit a nő elképzelt, nem lett valóság.
Ma David egyedül él, keserűen, pénz nélkül, és a gyerekeivel is távol vannak egymástól.
Én pedig újraépítem magam. Erősebb lettem, tisztábban látok, és végre szabad vagyok. A legmélyebb árulást éltem túl, és mégis talpra álltam.
