Kevés híján hajnali egy múlt, amikor a kis Theo Bennett bebotorkált a vermonti St. Catherine’s Kórház sürgősségi osztályára. Karjában a húgát tartotta, vékony, kifakult sárga takaróba csomagolva. A bejárati ajtó sziszegve nyílt, a téli szél befordult mögöttük, és végigcsúszott a fiú csupasz talpán.
A pultnál ülő nővérek egyszerre kapták fel a fejüket. Ritkán láttak ennyire kicsi gyereket egyedül érkezni.
Olivia Grant nővér ért oda elsőként. Ahogy közelebb lépett, észrevette a kék foltokat Theo karján és a kis vágást a szemöldöke fölött. Lassan guggolt le, szelíd hangon szólította meg.
– Kicsim, jól vagy? Hol vannak a szüleid? – kérdezte, és a fiú szemmagasságába hajolt.
Theo ajka remegett. – Segítség kell. Kérlek. A húgom éhes. És… nem mehetünk haza – suttogta rekedt, félénk hangon.
Olivia egy közeli székre vezette. A mennyezeti fényben a zúzódások sötéten kirajzolódtak a vékony pulóver ujján át, mintha ujjak nyomai maradtak volna a bőrén. A csecsemő, talán nyolc hónapos, gyengén mocorgott, apró ujjai megrándultak.
– Itt biztonságban vagytok – mondta Olivia, finoman félresimítva a fiú homlokába hulló tincset. – Elmondod a neved?
– Theo… és ő Amelie – felelte, és még szorosabban magához ölelte a babát.
Pár percen belül megérkezett Samuel Hart gyermekorvos és a biztonsági szolgálat ügyeletese. Theo minden hirtelen mozdulatra összerezzent, ösztönösen a húga köré fonta a karját.
– Ne vegyék el tőlem – könyörgött. – Sírdogál, ha nem vagyok mellette.
Hart doktor leguggolt, nyugodt hangon válaszolt. – Senki nem veszi el. De tudnom kell, mi történt.
Theo a kijárat felé pillantott, aztán halkan beszélni kezdett. – A mostohapám… üt, amikor anya alszik. Ma este dühös lett, mert Amelie nem hallgatott el. Azt mondta, örökre csöndet csinál. El kellett jönnöm.
A szavak mintha a levegőt is kiszorították volna a folyosóról. Hart doktor összenézett a biztonsági őrrel, majd riasztotta a szociális munkást és értesítette a rendőrséget.
Odakint a hó csöndesen rakódott az ablakpárkányokra, a szél csapkodta az üveget. Odabent Theo szorította a húgát, nem tudva, hogy bátorsága már elindította a megmentésükhöz vezető lépéseket.
Egy órán belül megérkezett Felix Monroe nyomozó. Sok bántalmazási ügyet látott, de ritkán kezdődött úgy egy eset, hogy egy hét éves gyerek az éjszaka közepén kórházba hozza a kishúgát.
Theo halkan felelt a kérdésekre, közben finoman ringatta Amelie-t. – Tudod, hol van most a mostohapád? – kérdezte a nyomozó.
– Otthon… ivott – mondta a fiú, a félelem mégis csak a szemében csillogott.
Felix bólintott Claire Hastings rendőrnek. – Küldjünk egységet a házhoz. Óvatosan járjanak el, gyerekek lehetnek veszélyben.
Közben Hart doktor ellátta Theót. Régi és friss zúzódásokat talált, egy megrepedt bordát, és olyan nyomokat, amelyek ismételt bántalmazásra utaltak. Miriam Lowe szociális munkás végig mellette maradt, halkan bíztatta. – Jól tetted, hogy idejöttél. Nagyon bátor voltál.
Hajnal három körül a járőrök megérkeztek a Bennett-házhoz, egy szerény otthonhoz a Willow Streeten. A jeges ablakon át egy férfit láttak fel-alá járkálni, mintha magában kiabálna. Kopogtak, a zaj hirtelen elhalt.
– Rick Bennett! Rendőrség! Nyissa ki az ajtót! – hangzott el kintről.
Nem jött válasz.
Az ajtó végül kivágódott, és Rick egy törött üveggel rontott elő. A rendőrök gyorsan földre vitték. Odabent romok: kiszakadt gipszkarton, összetört kiságy, a székre dobva egy véres öv.
Felix fellélegzett, amikor rádión megerősítést kapott az elfogásról. – Többé nem bánt senkit – mondta Miriamnél állva.
Theo, még mindig Amelie-t ölelve, csak bólintott. – Maradhatunk itt éjszakára? – kérdezte csendben.
– Ameddig csak kell – felelte Miriam, és mosolygott.
Néhány héttel később a bíróságon már nem volt kétség. Ott volt Theo vallomása, az orvosi leletek, a házról készült fényképek. Rick Bennett bűnösnek vallotta magát több rendbeli gyermekbántalmazás és veszélyeztetés miatt.
Theo és Amelie nevelőszülőkhöz került, Grace és Adrian Coltonhoz, akik a kórháztól nem messze laktak. Theo először aludt úgy, hogy nem riadt fel léptek zajára. Amelie beszokott a bölcsődébe. Lassan visszakapta a gyerekkorát. Biciklizett, rajzfilmeken nevetett, és újra tanult bízni, mindig szemmel tartva a húgát.
Egy este, amikor Grace betakarta, Theo halkan megkérdezte: – Szerinted jól tettem, hogy azon az éjszakán eljöttem?
Grace megsimította a haját. – Theo, nem csak jól tetted. Megmentetted kettőtök életét.
Egy év múlva Hart doktor és Olivia nővér is eljött Amelie első születésnapjára. Lufik úsztak a plafon alatt, sütemény illata lengte be a szobát, nevetés töltötte be az estét. Theo szorosan megölelte Oliviát.
– Köszönöm, hogy hittél nekem – mondta.
Olivia szemében könny csillant. – Te vagy a legbátrabb kisfiú, akit valaha láttam.
Odakint már tavaszi napfény melegítette az udvart. Theo tologatta Amelie babakocsiját, a bőrén halványuló hegek nyomán erősödő lélek lakott. A fiú, aki egykor mezítláb gázolt a hóban, most egy szeretettel és biztonsággal teli jövő felé lépdelt.
