Amikor Ramón atya hazatért a kórházból, csendben letett egy gyűrött papírlapot az étkezőasztalra.
– Ez, mondta halkan, egy 900 000 pesóról szóló ígérvény. Kezelésre vettem fel. Most, hogy gyenge vagyok, megkérlek, segítsen valaki visszafizetni.
A három Dela Cruz fiú, Rico, Julius és Miguel, némán ült.
Rico, a legidősebb, lesütötte a szemét. – Apa, a lányom tandíját még fizetnem kell Manilában.
Julius fészkelődött. – Most nyitottam az üzletem, alig van tőkém.
Senki nem nézett az öreg szemébe.
Csak Miguel, a 28 éves legkisebb, figyelte az apja remegő kezét és ősz haját. Összeszorult a mellkasa.
– Kifizetem, apa, mondta határozottan.
Ramón nem hitt a fülének. – Biztos vagy benne, fiam? Neked is vannak terheid, a ház, a feleséged…
– Biztos vagyok, felelte Miguel. A pénzt újra meg lehet keresni. Apát nem lehet visszahozni.
Attól a naptól az apját magához költöztette a szerény quezon városi otthonába.
Nappal építkezésen dolgozott, éjjel teherautóval szállított. Egyszerű ételek, szűkös napok, de a tartása nem tört meg.
A felesége, Anna, eladta a motorját, és apró kávézót nyitott, hogy besegítsen. Esténként mosolygott a fáradtság mögül, és Miguel, látva, hogyan bánik az apjával, alig tudta visszatartani a könnyeit.
Ramón, bár gyenge volt, gondozta a kertet, felsöpörte az udvart, és minden reggel rizskását főzött. Gyakran mondta a fiának: – Pont olyan vagy, mint édesanyád, szelíd és erős.
Egy júliusi reggelen, épp egy évvel a jegyzet megjelenése után, Ramón magához hívta Miguelt.
– Ülj le, fiam, suttogta, és átnyújtott egy összehajtott A4-es lapot. – Olvasd el.
Miguel kinyitotta, és megdermedt. Nem adóslevél volt. Telektulajdonról szóló okirat. Ötszáz négyzetméter az antopolói főút mellett, Miguel R. Dela Cruz nevére bejegyezve.
– Apa… ez micsoda? kérdezte elcsukló hangon.
Ramón halványan elmosolyodott. – Húsz éve vettem meg azt a földet. Amikor vállaltad, hogy visszafizeted a pénzt, a nevedre írattam. Az a 900 000 peso nem kölcsön volt. Annak a szíved volt a mércéje.
Miguel szemét elöntötték a könnyek. Egy évig irigyelte a testvérei kényelmét, miközben ő küzdött. Most megértette. A próba nem a pénzről szólt, hanem a szeretetről.
Az apja hangja békés lett, mint búcsú a nyári szélben. – Pénzt mindig lehet keresni, a szeretetet, ha elveszíted, nem kapod vissza.
Miguel lehajtotta a fejét, könnyei rácsöppentek a papírra, és elmosták a sorokat: Tulajdoni lap – Miguel R. Dela Cruz.
Megfogta apja törékeny kezét. – Nem kell a telek, apa. Csak több időt szeretnék veled.
Az öreg elmosolyodott. – A legnagyobb örökség az, ha jó fiú maradsz.
Egy év múlva Ramón atya álmában, csendben távozott.
A kis oltáron a fényképe feküdt a tulajdoni lap mellett. Néma üzenet maradt utána, amely nemzedékeken át érvényes:
– Egy odaadó gyermek szeretete többet ér minden vagyonnál.
Miguel soha nem adta el a telket. Inkább épített rá egy kis házat, a neve Casa Ramón lett. Ingyenes képzést indított rászoruló fiataloknak. Így vitte tovább apja örökségét, nem vagyonban, hanem bölcsességben és szeretetben.