Aling Teréz vagyok, 58 éves.
Egyszerű anya, piaci zöldséges, egyedül neveltem a fiamat, Marcót. Most nősülni készült, a választottja Lara, egy jól kereső, jómódú családból származó fiatal nő.
Három hónappal az esküvő előtt szinte mindennap szorongtam. Nem a díszes lakodalom vagy a költségek miatt, hanem egyetlen okból: nem volt mit felvennem.
Fiatalabb koromban volt egy ruhám, amit csak különleges napokon hordtam. Egy zöld ruha, visszafogott hímzéssel a mellrészén, az anyaga már kicsit kifakult, tele emlékekkel. Ezt viseltem, amikor Marcót megszültem, és akkor is, amikor leérettségizett, majd diplomázott.
Ahogy közeledett az esküvő, egyre bizonytalanabb lettem. Felvehetem-e megint azt a ruhát? Régi volt, kissé kopott, de semmi másom nem volt. Próbáltam kölcsönkérni valami modernebbet, de idegennek éreztem. Úgy éreztem, csak önmagam maradhatok, az az anya, aki mindig is voltam.
AZ ESKÜVŐ NAPJA
Eljött a nagy nap, tele vendégekkel, zenével, fényekkel. Mindenki kifogástalanul volt felöltözve. Én viszont kicsinek és szegényesnek éreztem magam köztük.
Amikor beléptem a templomba, sok tekintet rám szegeződött. Volt, aki csak kíváncsian nézett, mások szemében sajnálatot láttam.
„Lehet, hogy ő a vőlegény anyja.”
„Szegény, illett volna szebben felöltöznie a fia esküvőjére.”
Erőt erőltettem a mosolyomba, nem akartam, hogy Marco észrevegye a szégyenkezésemet. Hátrafelé indultam, hogy ne legyek szem előtt, ekkor lépett elém Lara, a leendő menyem.
A PILLANAT, AMI MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT
Lara gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhában állt előttem. Mosolygott, de a szeme könnytől csillogott. Megfogta a kezem, ezt a munkától érdes, repedezett, sokat dolgozott kezet.
„Anya” szólított meg halkan, „ez az a ruha, amit akkor viselt, amikor Marco megszületett?”
Megdermedtem.
„Honnan tudod?” kérdeztem suttogva.
Elmosolyodott, és a könnyei elindultak. „Marco mesélte. Azt mondta, valahányszor eszébe jut az a nap, amikor megtapasztalta az Ön szeretetét, mindig maga előtt látja Önt ebben a zöld ruhában, ahogy fájdalom közt is mosolyogva tartotta őt a karjában.”
Mintha a templom egy pillanatra elcsendesedett volna.
„Anya” folytatta Lara, „én nem akarom, hogy bármit is megváltoztasson magán. Ez a ruha jelenti mindazt az áldozatot, amit Marco miatt hozott. Ennél szebb nincs a világon.”
Átölelt a vendégek között, szorosan magához húzott. Ebben az ölelésben hallottam, ahogy a fiam, a leendő férj, mély levegőt vesz. Odalépett mellénk, és gyengéden letörölte a könnyeimet.
„Anya, köszönöm a zöld ruhát” mondta. „Valahányszor meglátom, eszembe jut, hogy nincs szebb szín annál a szeretetnél, amit tőled kaptam.”
A KÖNNYEK UTÁN JÖTT A NEVETÉS
A szertartás után sokan odajöttek hozzám. Nem azért, hogy kritizáljanak, hanem hogy megszólítsanak, megöleljenek.
„Olyan szép ma, Teréz néni.”
„A zöld nagyon jól áll magának, az élet színe ez.”
A lakodalomban később Lara mikrofont ragadott.
„Ma szeretnék köszönteni egy asszonyt” kezdte. „Nincsenek márkás ruhái, de nélküle nem lenne olyan a férjem, amilyen. Ha valakit követni szeretnék feleségként, az Teréz mama.”
A teremben tapsvihar tört ki. Én pedig csak álltam, és sírtam. De már nem szégyenemben. Először éreztem úgy, hogy a régi zöld ruhám a legértékesebb darab, amit valaha viseltem. Aznap olyan volt számomra, mint egy drága estélyi, csak ezt nem pénz, hanem szeretet szőtte.
AZ ÉLET TANÍTÁSA
Az igazi szépséget nem az ár vagy a divat adja. A szépség sokkal inkább abban van, milyen történetet hordoz egy ruha. Mennyivel tartozik a könnyeknek, a munkának, a lemondásoknak, a szeretetnek, amit beleszőttek az évek.
Az anyák, akármit is viselnek, különös fényt sugároznak. Minden szál, minden folt, minden kopás egy-egy emlék arról, hogy mennyit adtak a gyerekeikért.
Ha a szeretetnek színt kellene választani, szerintem nem piros lenne és nem is fehér. Zöld lenne, az élet színe, amely akkor is tovább nő, amikor az anya már fáradt, mégis megy tovább, a gyerekeiért.
