Az egész család örült, amikor apám 60 évesen újra megnősült, egy nála 30 évvel fiatalabb nővel. De az esküvő éjszakáján furcsa sikoly hallatszott a hálószobából, és amit ezután láttam, teljesen ledermesztett…
Apámat António Ferreirának hívják. Tavasszal töltötte be a hatvanat.
Anyám még akkor halt meg, amikor a húgommal egyetemre jártunk. Több mint húsz évig élt egyedül, se randik, se új próbálkozások, csak a munka, a vasárnapi mise és a kis kertje Belo Horizontéban.
A rokonok folyton mondogatták:
„Antônio, még erős és egészséges vagy. Férfi nem maradjon egyedül örökké.”
Ő csak nyugodtan elmosolyodott, és ezt válaszolta:
„Majd ha a lányaim rendben lesznek, akkor foglalkozom magammal.”
És komolyan is gondolta.
Amikor a húgom férjhez ment, én pedig stabil állást kaptam São Paulóban, végre lett ideje a saját életével törődni. Egy novemberi estén aztán felhívott minket, a hangja olyan volt, amilyennek évek óta nem hallottam, meleg, reménykedő, kicsit félénk:
„Megismerkedtem valakivel” mondta. „Larissának hívják.”
Teljesen ledöbbentünk. Larissa harmincéves volt, pont a fele apám korának.
Egy helyi biztosítótársaságnál dolgozott könyvelőként, elvált nő volt, gyerek nélkül. A nyugdíjasoknak indított jógaórán találkoztak a közösségi házban.
Először azt hittük, biztos csak kihasználja. De amikor személyesen megismertük, kedves, udvarias, halk szavú nő állt előttünk. Láttuk, hogyan néz apámra. És hogyan néz vissza rá apám. Nem sajnálat volt az, hanem nyugalom.
Az esküvőt a régi családi ház udvarán tartottuk, a nagy mangófa alatt, amit apró fényekkel díszítettünk. Nem volt nagy felhajtás, csak szűk körű ünneplés, néhány barát és rokon, sült csirke, üdítők, nevetés és pár könnycsepp.
Larissa halvány rózsaszín ruhát viselt, a haja feltűzve, a tekintete tele gyengédséggel. Apám idegesnek tűnt, de látszott rajta, hogy boldog, mint egy fiatal férfi, aki először szerelmes.
Aznap este, miközben mindenki pakolt és rendet rakott, a húgom viccelődve odaszólt:
„Apa, próbáljatok ma éjjel csendben lenni, jó? Vékonyak a falak!”
Apám nevetve felelt:
„Menj a dolgodra, te kis csibész.”
Aztán megfogta Larissa kezét, és bementek a hálószobába, ugyanabba a szobába, ahol több mint harminc évig anyámmal együtt aludt. Javasoltuk neki, hogy az esküvő előtt rendezze át, de nem akarta.
„Így ad megnyugvást” mondta.
Éjfél körül furcsa zajra ébredtem. Először azt hittem, a szél az, vagy egy macska a kertben. Aztán hirtelen egy sikoly. Éles, ijesztő.
A húgommal egyszerre ugrottunk ki az ágyból, és apám szobája felé rohantunk. Az ajtó mögül Larissa remegő hangja hallatszott:
„Ne! Kérlek… ne csináld!”
Belöktem az ajtót.
És amit ott láttam, teljesen megnémított.
Apám egy hatalmas virágcsokrot szorongatott, amit titokban készített elő neki. Romantikus meglepetést tervezett, de rálépett a régi szőnyegre, megbotlott, és mindent feldöntött. Larissa az ágyra zuhant, a rémülettől sikított fel, aztán azonnal idegesen nevetni kezdett. Apám vörös fejjel, félig nevetve, félig mentegetőzve segítette fel őt.
Abban a pillanatban értettem meg mindent. Az összes félelem és sötét gondolat, ami bennem kavargott, csak azt mutatta, mennyire féltem, hogy bántani fogják egymást. A valóság viszont az volt, hogy szerették egymást. A korkülönbség, az egyedüllétben töltött évek mind háttérbe szorultak. Végre boldogok voltak, és közös életük csak most kezdődött el.
Aznap éjjel, miután összeszedtük a szétszóródott virágokat, és lecsillapodott a nevetés, mind leültünk a nappaliban, megkönnyebbülve. A sikoly, amely először halálra rémített minket, később az egyik kedvenc családi történetünkké vált, amin évekig nevettünk. Apám és Larissa végül összebújva aludtak el, és hosszú idő után először éreztem azt, hogy a ház újra tele van élettel.
