Anyukámnak lett egy barátja. Őszintén örültem neki, Gábor elsőre rendes fickónak tűnt. Volt viszont egy apró gond… soha életemben nem találkoztam vele.
Még egy fényképet sem láttam róla. Anyám boldogsága volt a legfontosabb, ezért nem szóltam bele a magánéletébe. Aztán egy napon megbeszéltük, hogy végre találkozunk.
Izgatott voltam, mindent tökéletesre akartam szervezni. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt.
„ÚRISTEN, ITT VAGY!” kiáltotta anya, és rohant ajtót nyitni. De abban a pillanatban, ahogy megláttam a férfit, ledermedtem.
Elakadt a lélegzetem.
Ő az én exbarátom volt.
Az a férfi, aki két éve összetörte a szívemet. Aki egyik napról a másikra eltűnt, magyarázat nélkül. Akit hónapokon át próbáltam elfelejteni.
És most ott állt anyám előszobájában.
Mosolyogva.
Anyám kezét fogva.
Anyám ragyogott a büszkeségtől.
„Gábor, ő a lányom. Az, akiről annyit meséltem!”
A tekintete találkozott az enyémmel, és láttam rajta mindent.
Felismert.
Meglepődött.
Szégyellte magát.
De nem szólalt meg.
Nem is kellett.
Elgyengültek a lábaim, a gyomrom felfordult.
Erőltetett mosolyt húztam az arcomra, bár a kezem remegett.
A vacsora kész kínzás volt.
Nevettek. Összeértek a kezeik.
Ugyanazokat a kedves szavakat mondta neki, amiket egykor nekem.
Ugyanazok a poénok, ugyanazok a történetek.
Anyám boldogabbnak tűnt, mint hosszú évek óta bármikor.
És ez fájt a legjobban.
Amikor felállt, hogy hozzon még bort, utána mentem a konyhába.
„Mit keresel itt?” suttogtam, remegő hangon.
Rám nézett, teljesen megtörten.
„Nem tudtam, hogy ő az anyád. Véletlenül ismertem meg. Nem… nem terveztem ezt.”
„Elhagytál” vágtam rá. „Egy szó nélkül. Egyszerűen eltűntél.”
Nagyot nyelt.
„Depressziót állapítottak meg nálam. Nem akartalak magammal rántani. Azt hittem, ha eltűnök, az neked jobb lesz… Tévedtem.”
Éreztem, ahogy összeszorul a szívem.
Fájdalom. Harag. Zavar.
Ekkor jött be anyám, sugárzó arccal, boldogabban, mint amilyennek nagyon rég láttam.
És akkor hirtelen megértettem valamit.
Ez már nem csak rólam szól.
Döntést hoztam.
Mély levegőt vettem, és odaléptem anyámhoz.
„Anya” mondtam halkan, „beszélhetnénk majd kettesben később?”
Bólintott, kicsit aggódva, de még mindig mosolyogva.
Éreztem, hogy most már tudom, mit fogok tenni.
Nem fogom egy este alatt szétrombolni a boldogságát.
Nem a saját sokkom miatt.
Nem a fájdalmam miatt.
Előbb meg akarom ismerni, hogy milyen ember lett belőle most.
Az emberek változnak.
A sebek gyógyulnak.
A bizalom viszont lassan épül újra, óvatosan.
A történetünknek még nincs vége.
De a káosz helyett a méltóságot fogom választani.
Miattam.
És miatta is.
