69 éves vagyok. Minden hónapban utal a fiam, mégsem kapok semmit, a titkos nyomozásom és a bank biztonsági kamerái pedig az egész családot ledöbbentették.
Fura ezt kimondani. Telt-múlt majdnem egy év, és egyetlen fillért sem láttam abból a pénzből, amit a fiam küld. Még mindig az állami nyugdíjamból élek, ami épphogy elég a legszükségesebbekre.
A legkisebb fiam minden hónapban pénzt tesz a számlámra, mégis üres marad a pénztárcám. Sokáig próbáltam elhessegetni a rossz érzést, de végül titokban utánajártam, mi történik. Amit a bankban láttam, azt soha nem fogom elfelejteni.
A férjem halála óta a nagyobbik fiammal és a menyemmel élek, egy egyszerű, szerény házban a megyében. A legkisebb fiam, Jun, külföldön dolgozik. Amikor elment, sokszor hívott, mindig ugyanazt mondta:
„Anya, ne aggódj. Minden hónapban küldök pénzt a számládra. Használd a kiadásokra, vedd meg, amire csak szükséged van.”
Ezek a szavak megnyugtattak. Úgy éreztem, nincs okom félni az öregkortól. Mégis eltelt hónap a hónap után, és én továbbra is csak a kis nyugdíjamból éltem.
Ha szóba hoztam a pénzt, a menyem mindig mosolyogva felelt:
„Mama, maga már nem költ sokat… mi úgyis gondját viseljük. Ne aggódjon semmiért.”
Kedvesen hangzott, szinte meghatóan. De bennem valami hónapok óta nem hagyott nyugodni. Olyan volt, mint egy apró tüske, ami újra és újra belém szúr.
Egy nap aztán felhívtam Junt.
„Fiam, baj van? Miért nem érkezik meg az a pénz, amit küldesz?”
A vonal másik végén csend lett. A hangja megfeszült.
„Hogyhogy nem érkezik meg? Anya, minden hónapban utalok! A bank még fel is hív, hogy megerősítsem! Kérlek, nézz utána még egyszer.”
Éreztem, ahogy kifut belőlem a vér. Ha ő tényleg küldi a pénzt, akkor hova tűnik? Ki veszi fel?
Másnap bementem a bankba. Szerényen odaléptem a pulthoz, és kértem egy számlakivonatot. Az ügyintéző hosszasan nézte a monitort, aztán lehalkította a hangját.
„Nénike, a pénz minden hónapban megérkezik… de rögtön fel is veszik az automatából.”
Majdnem összeestem. Én azt se tudom, hogyan kell használni egy bankautomatát. A kezem remegett, a hangom elcsuklott, amikor kimondtam:
„Meg lehet nézni a kamerafelvételt?”
Egy kis várakozás után bevittek egy irodába. A monitoron elindították a videót. Remegő kézzel kapaszkodtam a szék karfájába.
Amikor megláttam, ki áll az automata előtt, olyan érzés volt, mintha valaki kitépte volna a szívemet. A pénzt felvevő ember… a menyem volt.
Nyugodtan, megszokott mozdulatokkal ütötte be a kódot, aztán nagy kötegekben húzta ki a pénzt. Mintha csak a sajátja lenne. Mintha semmi rosszat nem tenne.
Kértem, hogy mindent nyomtassanak ki. Kivonatot, képkockákat, mindent, ami bizonyíték. Egy mappába rendezték, én pedig szorosan a karomhoz szorítva vittem haza az egészet.
Aznap este leültem az asztalhoz, és hívtam a fiamat és a menyemet.
„Gyertek, le kell ülnünk beszélni.”
Letettem eléjük a mappát.
„Ez az a pénz, amit Jun egy éve küld nekem. Én viszont egy fillért sem kaptam meg belőle. Itt van minden bizonyíték.”
A fiam kinyitotta a mappát, elővette a kinyomtatott képet. Ahogy meglátta a felesége arcát az automata előtt, elsápadt. A hangja elcsuklott.
„Ez tényleg te vagy? Mondd, hogy nem…”
A menyem térdre rogyott, és sírva tört ki.
„Bocsáss meg, mama… bocsáss meg, drágám… elkapott a kapzsiság. Láttam, mennyi pénzt küld Jun, és azt hittem, maga úgysem költi el, hanem félreteszi neki, mire hazajön. Mi meg nagyon nehéz helyzetben voltunk. Ezért tettem… ezért vettem fel a pénzt…”
A szavai jobban fájtak, mint maga a lopás. Nem a pénz összegébe szúrt bele a szívem, hanem abba, hogy az a valaki árult el, akiben megbíztam. Aki minden nap előttem mosolygott.
A fiam úgy csapott az asztalra, hogy összerezzentem.
„Hogy tehetted ezt az anyámmal? Hogy tudtál így belenézni a szemébe?”
Megfogtam a karját.
„Elég, fiam. A pénz pótolható. Egy szétesett család sehol nem talál magára igazán. Egyet kérek: legyetek őszinték egymással. Ne hagyjátok, hogy a pénz tönkretegye azt, ami a legértékesebb.”
Csend lett. Nehéz, szinte tapintható csend. A menyem zokogott, a fiam ökölbe szorított kézzel ült, a szégyen rá volt írva az arcára. Én csak ültem, és éreztem, hogy az életem egy darabja valahol széttört.
Másnap a menyem visszafizette az egész összeget. Megígérte, hogy soha többé nem nyúl a pénzemhez, és mindent megtesz, hogy visszaszerezze a bizalmamat.
Én kimondtam, hogy megbocsátok. A számmal igen, a szívemmel nehezebben. Az a pillanat, amikor a bankban megláttam őt a képernyőn, örökre belém égett.
Seb lett a lelkemen, nem látható, de mindig ott marad. A hűtlenségből született seb.
Egy dolgot megtanultam ebből: az ember sok mindenre képes a pénzért. Nem akarok haragot hordozni magamban, az megmérgezi az öregkort. De felejteni sem tudok teljesen.
Rájöttem, hogy nem az számít igazán, mennyit küld Jun, vagy mennyi pénz van a bankszámlán. A legfontosabb a szeretet, a bizalom, és hogy a család egyben maradjon.
Ha a kapzsiság egyszer belép a ház ajtaján, lassan mindent szétmorzsol maga körül. Azt remélem, nálunk még időben észrevettük, és talán egyszer újra tiszta szívvel tudunk egymás szemébe nézni.
