Alig bírtam felmenni a lépcsőn. Három kemó után az ember lába nem engedelmeskedik. A kórházi karszalag még a csuklómon volt, mintha direkt emlékeztetni akarna arra, min megyek keresztül.
Reggel a férjem, Leo megnyugtatott.
„Ne aggódj, drágám. Te csak gyógyulj, én elintézek mindent.”
Hittem neki. Öt éve voltunk házasok, miért ne hittem volna. Utólag már tudom, mekkora tévedés volt.
A kulcs túl könnyen fordult el a zárban. Túl simán. Leo napközben általában rátette a láncot. Aznap viszont halk zene szólt a nappaliból, pont az a fajta, amire régen vasárnap reggelente a konyhában lassan táncoltunk.
Egy pillanatra megmelengetett a gondolat, hogy talán készült valamivel.
Aztán megláttam őket.
Leo egy másik nővel csókolózott a kanapén. Fel voltak öltözve, mégis úgy tekeredtek egymásra, mintha tinik lennének. Olyan szenvedéllyel csókolta, amilyet tőle hónapok óta nem kaptam.
„Leo, ez meg mi… Istenem…” A hangom elcsuklott.
Lassan felém fordult. Nem láttam rajta ijedtséget, se szégyent. Csak bosszúságot, mintha megzavartam volna valamiben.
„Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jössz.” Kihámozta magát a nő karjából, minden kapkodás nélkül. „Ha már itt vagy, egyszerűsítsük. Van egy órád összepakolni és eltűnni.”
Megszédültem. „Mi? De azt mondtad, vigyázol rám. Megígérted.”
Leo arca megkeményedett. „Elegem van abból, hogy egy beteg feleséget kell pesztrálnom. Nem azért nősültem meg, hogy ápoló legyek. Én élni akarok, nem egy beteg nő mellett sorvadni.”
A nő felkacagott, mintha az egész az ő kis magánviccük lenne.
Leo ránézett, és olyan mosolyt adott neki, amit régen nekem tartogatott. „Jól mondom, Betty?”
Szóval Betty. Neve is volt. És közben itt volt a házamban, az én kanapémon, miközben én az életemért küzdöttem.
„Teljesen igazad van, drágám” mondta Betty mézesen. „Van, aki nem tudja, mikor kell elengedni.”
A térdem majdnem összecsuklott. A könnyek csíptek, de valami más is feléledt bennem. Olyasmi, amit Leo még nem látott. Düh. Nyers, forró düh.
„Egy órád van, Viktória.” Leo az órájára nézett, mintha parkolóórát figyelne. „Ne csináld bonyolultabbá.”
Szótlanul pakoltam. Ruhák, pár fotó, a nagymamám ékszerei. Minden darab egyre nehezebb lett. Nem a fáradtság miatt, hanem az árulás súlyától.
Leo a félfának dőlve nézett. „Tudod, a válásnál úgyis semmid se lesz. A ház az enyém, a számlák az enyémek. Gondolkodhattál volna, mielőtt beteg lettél.”
Behúztam a bőrönd cipzárját, kihúztam magam, és a szemébe néztem.
„Majd meglátjuk, Leo.”
Összevonta a szemöldökét. „Ez meg mit jelent?”
Elgurítottam mellette a bőröndöt. Betty közben kényelmesen elheveredett a kanapén, mintha ő lenne az úr a házban.
„Azt jelenti, hogy az élet néha visszaadja, amit elvettél.”
Leo felnevetett. „Az élet? Te most mész el innen semmivel, csak egy bőrönddel és a betegségeddel. Mit gondolsz, mi fog történni?”
Betty is odaszúrt valamit a kanapéról. „Talán majd jön egy tündérkeresztanya és megmenti.”
A kilincsre tettem a kezem. „Beszéljetek csak. Az idő mindent megmutat.”
„Az idő?” Leo gúnyosan felhorkant. „Neked fogy az időd, drágám.”
„Majd meglátjuk” mondtam, és kiléptem.
A felvétel, ami mindent megfordított
A hotelszoba kicsi volt, de tiszta. Leültem az ágy szélére, elővettem a laptopom. Évekkel korábban, amikor a környéken betörések voltak, apró rejtett kamerákat szereltettem fel a házban. Leo akkor sokat utazott, nem is tudott róluk.
Megnyitottam az alkalmazást. Amikor betöltött, majdnem megállt a szívem.
Óráknyi felvétel volt Leóról és Bettyről a nappaliban, a konyhában, a hálóban. De nem csak a viszony volt undorító. Az volt a legrosszabb, amit közben mondtak.
„Úgyis hamarosan eltűnik” hallatszott Leo hangja. „A rákosok nem szoktak sokáig élni.”
Betty nevetése felkarcolta a fülemet. „Akkor a ház meg a pénze a tiéd. Évek óta ő fizeti a számláidat, igaz?”
„Az a hülye házassági szerződés sem számít majd, ha meghal.” Hallottam, ahogy bort bont. Az én boromat. „Eljátszom a gyászoló özvegyet, majd mindenki sajnál.”
„És ha nem hal meg?” kérdezte Betty.
„Akkor gondoskodom róla, hogy ne érezze itt magát otthon. A közös számláról már le is tiltottam. Nincs hova mennie.”
Megállítottam a videót. A kezem remegett, de nem a gyengeségtől. A dühtől.
Leo azt hitte, minden kártya nála van. Egy apróságot viszont elfelejtett.
Egy poszt, egy ügyvéd, egy gyors fordulat
Másnap reggel a telefonom megállás nélkül csörgött. Előző este feltettem egy rövid részletet a netre, csak azt, ahogy Leo és Betty röhögnek azon, hogy „úgyis hamarosan eltűnök”. Megjelöltem a családi ügyvédemet is. Reggelre a videó körbement.
„Viki, láttam” sírta el magát a nővérem a telefonban. „Annyira sajnálom. Mit tehetek?”
„Semmit. Kezben tartom.”
Az ügyvédem hangja tárgyilagos volt. „A szerződés egyértelmű, Viktória. Megcsalás súlyos betegség idején, ez nullázza az igényét a közös vagyonra. A ház a tiéd, a számlák a tieid. Ő nem kap semmit.”
„Mennyi idő?” kérdeztem.
„Ma kézbesíttetem a papírokat.”
Délre rengeteg értesítésem lett. Idegenek írtak, hogy undorítónak tartják, amit velem tettek. Nem az online zaj érdekelt igazán, hanem az, hogy most már nem csak az én szavam állt Leo szava ellen.
Délután kettőkor Leo hívott. „Viktória, beszélnünk kell. Mit műveltél?”
„Nem, Leo. Nincs miről beszélni.”
Térden a hotel halljában
Este megjelent a hotelben. Egyedül. Betty sehol. A lobby tele volt utazókkal, családokkal, a fél világ jött ment. Pont elég tanú.
Leo hirtelen letérdelt a márványpadlóra. Könnyek csorogtak az arcán, mint egy rossz színdarabban. „Sajnálom, kicsim. Esküszöm, vigyázok rád. Jobb leszek. Kérlek, gyere haza. Töröld a posztot. Kérlek.”
Az emberek megálltak, és sokan előkapták a telefonjukat.
Lenéztem rá. Arra a férfira, aki 24 órája még röhögött rajtam, és aki a halálomból tervezett kijutni.
„Volt egy feleséged, aki érted a pokolba is lement volna” mondtam hangosan. „Te meg belöktél a tűzbe. Most viseld el, amit csináltál.”
Otthagytam a hideg márványon.
A válás és a következmények
A válás gyors volt. A bizonyítékaim tiszták voltak, a szerződés világosan fogalmazott. Leo hitelét befagyasztották, a hírneve szétesett. Betty pedig abban a pillanatban eltűnt, ahogy a pénz szaga megszűnt körülötte.
Én megkaptam a házat, a vagyont, és a saját életemet. Leo meg megkapta, amit követelt, a szabadságát.
A szabadság viszont nem fizeti a lakbért, ha a hitelképességed romokban. Nem melegít fel éjszaka, ha a szeretőd továbbáll valakihez, akinek van pénze. És nem tisztítja le a neved, ha az internet tudja, milyen ember vagy.
Hat hónappal később
Fél év múlva remisszióban voltam. A hajam visszanőtt, az erőm is. Végre megint a saját testemben laktam.
Leo egy városszéli garzonban élt, és egy autókereskedésben dolgozott, mert máshová nem vették fel.
Néha elhajtok a lakótelepe mellett. Nem azért, mert hiányzik. Azért, mert emlékeztetem magam, hogy ugyanabban az évben győztem le a rákot és egy megcsaló férjet.
Két harcom volt, és mindkettőt megnyertem. Az a nő, aki akkor gyengén és bizalommal lépett be abba a házba, már nem ugyanaz, aki onnan kilépett.
Múlt héten Leo írt. „Hibáztam. Beszélhetünk?”
Töröltem, válasz nélkül.
Mert ezt tanultam meg: nem tudsz megjavítani egy olyan férfit, aki kidobja a beteg feleségét. Nem tudsz szeretettel tisztességet nevelni belé. És nem tudsz megbocsátással kisétálni az árulásból. Viszont választhatod saját magad, az önbecsülésed, és építhetsz olyan életet, ahol nincs helye annak, aki a fájdalmadat lehetőségnek nézi.
Abban az évben elvesztettem a hajam, az egészségem egy részét, és a házasságomat. De kaptam valami fontosabbat: a tartásomat, az erőmet, és a házamat. Azt a házat, amiről Leo azt hitte, az övé. Azt a házat, ahol már a temetésemet tervezgette, miközben én élni próbáltam.
Most az enyém. Jogilag, anyagilag, belülről is.
És minden reggel, amikor a saját ágyamban ébredek, a saját szobámban, a saját házamban, eszembe jut valami egyszerű: sokszor a legjobb „bosszú” nem is bosszú. Hanem az, hogy jól élsz, miközben azok, akik tönkre akartak tenni, rájönnek, hogy magukat tették tönkre.
Leo szabadságot akart. Megkapta. Végleg.
Én is szabad vagyok. Szabad attól a férfitól, aki a betegségemet menekülőútnak nézte. Szabad attól, aki összekeverte a szeretetet a gyengeséggel. És szabad arra, hogy valami igazit építsek olyannal, aki meg is érdemli.
„A sorsnak nem kell segíteni” mondtam a nővéremnek múlt vasárnap, kávé mellett. „Csak idő kell neki.”
És az idő, úgy tűnik, pont az volt, amiről Leo azt hitte, nekem már nem jut elég.
