Három éven át a bátyámmal két, egymás mellett futó életet éltünk.
Elég közel voltunk ahhoz, hogy tisztán emlékezzünk a másikra, és elég messze ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha nem számítana. A szakításunk nem volt hangos. Nem volt kiabálás, nem voltak nagy jelenetek. Csak egy félresiklott beszélgetés, pár túl éles mondat, aztán egy csend, ami lassan megszilárdult köztünk. A büszkeség pedig elvégezte a munkát. Azt hittem, hogy ha kizárom őt, az önbecsülés. Azt mondogattam magamnak, hogy a családi kötelék sem ment fel senkit a fájdalom alól. Idővel a hiánya már nem tűnt furcsának. Legalábbis ezt ismételgettem.
Az élet szépen berendezkedett arra a résre, amit ő hagyott. A születésnapok elteltek üzenet nélkül. Az ünnepek csendesebbek lettek, kisebbek, olyanok, amiket még elbírtam. Olyan napirendet raktam össze, amiben nem szerepelt, és ezt neveztem nyugalomnak. Ha eszembe jutott a neve, félresöpörtem a gondolatot. Azt mondtam, ha ráírok, csak újra feltépem azt, ami már lezárt. A történet, amit meséltem magamnak, egyszerű volt, és sokáig senki nem zavarta meg.
Aztán egy téli este mindent megváltoztatott.
Az autóm minden előjel nélkül megadta magát. Egyet köhögött, aztán teljesen leállt. Az irónia csak később ért el, először a hideg csapott arcon. Felnéztem, és akkor vettem észre, hol állok. Az ő háza előtt. A hó gyűlt a járdaszegélynél, a lámpák pislogtak, mintha ők sem döntötték volna el, világítsanak-e. Ott ültem a volánnál, szorítottam a kormányt, és csak bámultam magam elé. Mintha a város terelt volna be oda, amit évek óta kerültem.
Elővettem a telefonomat, hogy hívjak autómentőt. Ez lett volna a logikus lépés. Ahogy görgettem a névjegyzéket, megakadt az ujjam egy névnél, amit sosem töröltem ki. Tovább néztem, mint akartam. Egyszerre jöttek a kifogások. Ne zavard. Ne nyisd ki újra. Oldd meg egyedül.
Nem hallgattam rájuk, és felhívtam.
Azonnal felvette.
Semmi tétovázás. Semmi értetlenkedés. Csak kimondta a nevem, úgy, ahogy régen, ismerősen és óvatoskodás nélkül. Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Amikor végre elmondtam, hol vagyok, a hangom furcsán vékonynak tűnt. Tartott egy rövid szünet, pont elég ideig, hogy a régi félelmek előbújjanak. Aztán csak ennyit mondott: „Ne menj sehová, mindjárt ott vagyok.”
Nem kérdezett. Nem vágott vissza. Nem hozta fel az elveszett éveket.
Pár perc múlva már jött is, jól beöltözve a hideg ellen, pont olyan gyakorlatiasan és nyugodtan, mint mindig. Nem emlegette a vitánkat. Nem kérdezte, miért most hívom először három év után. Segített betolni az autót, telefonált, intézkedett, és ott maradt, amíg minden megoldódott. Csak utána mentünk fel hozzá, forró bögrével a kezünkben, óvatos mosolyokkal, és olyan dolgokról beszéltünk, amiknek nem volt nagy súlya.
Aznap este nem kellett mindenről beszélnünk.
Ami számított, az a csendes felismerés volt köztünk: a távolság nem törölte el a köteléket. Csak megnyújtotta. A kibékülés néha nem bocsánatkéréssel indul, és nem hosszú magyarázatokkal. Néha elég hozzá egy lerobbant autó, egy jeges este, és az a bátorság, hogy megnyomsz egy nevet, akit valójában sosem akartál elfelejteni.
