Az anyósom már attól a perctől kezdve utált, hogy Ádám először hazavitt. Ezt sosem titkolta. A mosolya hideg volt, a dicséretei szúrtak, a csendje pedig ítélkezett. Szerinte mindig kevés voltam. Túl halk, túl érzékeny, túl „gyenge” az ő tökéletes fiához.
Ádám ezt látta. Csak épp nem tett semmit.
Amikor ikrekkel lettem terhes, azt hittem, változik majd valami. Azt képzeltem, az unokák híre meglágyítja. Egy ideig úgy tett, mintha. Egyszer megérintette a hasamat, mereven, mintha zavarná. Nem kérdezett semmit. A nevüket sem mondta ki.
A 37. héten aztán minden véget ért.
Nem volt előjel. Nem volt kegyelem. Az egyik percben még kiságyakat nézegettem és apró ruhákat hajtogattam, a következőben kórházi ágyon feküdtem, és a plafont bámultam, mintha kilométerekre lenne. A szavak nem akartak értelmet nyerni. Nem volt szívhang. Aztán a második sem.
A világ elnémult.
A temetés kicsi volt, alig emlékszem rá. Arra emlékszem, hogy Ádám mellettem állt, mozdulatlanul, mintha a gyász kővé tette volna. És arra is, hogy az anyja olyan közel hajolt, hogy csak én halljam.
„Hagyd el a fiamat” sziszegte. „Igazi nő kell neki, nem egy selejtes teher.”
Ádámra néztem, vártam, könyörögtem a szememmel, hogy szólaljon meg. Bármit.
Nem szólt.
Aznap éjjel összepakoltam egy táskát. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Egyszerűen elmentem.
Hónapokig csak túléltem. Egy kis albérlet, álmatlan éjszakák, terápiás időpontok, amiket alig tudtam kifizetni. Ádám nem jött utánam. Nem magyarázott. Egy ügyvéd küldött papírokat helyette. Hideg, tömör iratok voltak. Aláírtam őket, mert nem volt erőm minden sort végigrágni. Azt hittem, ennyi után nem fog teljesen tönkretenni.
Tévedtem.
Egy este, éjfél körül kopogtak.
Nem vártam senkit. Kinyitottam az ajtót, és a pulzusom egyszerre felpörgött, majd megállt.
Ő állt ott.
Ádám kolléganője. A nő, akinek a neve mindig ott lebegett köztünk, mint valami fojtogató füst. Aki szerintem sosem csak munkatárs volt.
Sápadt volt és feszült. Nem győztesnek tűnt, nem elégedettnek.
„Beszélnünk kell” mondta halkan.
Bent nem húzta az időt.
„Ádám és én több mint két éve viszonyt folytatunk” mondta. „Azt mondta, ti már csak lakótársak vagytok, és mindjárt jön a válás. Elhittem.”
Megrándult a hangja.
„Nem tudtam, hogy terhes voltál. Nem tudtam, hogy elveszítetted a babákat.”
A szája elé kapta a kezét, mintha vissza akarná tartani a sírást. „Nagyon sajnálom.”
Aztán kimondta azt, ami igazán letaglózott.
„Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. A válás után semmit nem akar neked hagyni. Tegnap ezzel dicsekedett. Azt mondta, aláírtál papírokat úgy, hogy el sem olvastad. Azt is mondta, megszerzi az örökségi alapodat, mindent. Azt tervezte, hogy majd mi ketten élünk belőle.”
Felfordult a gyomrom.
„Megtaláltam az iratokat a széfében” folytatta, és előhúzott egy vastag mappát. „Ezek az eredetik. Kérlek, semmisítsd meg, vagy vidd ügyvédhez. Csak ne hagyd, hogy tönkretegyen.”
Rám nézett. A szeme határozott volt, még a félelmen át is. „Segítek. Tanúskodom. Nem akarok ebben részt venni.”
Ott álltam remegve, szavak nélkül.
A nő, akit az ellenségemnek hittem, most az igazat választotta. Nem magyarázkodott, nem játszott szerepet. Egyszerűen tisztességes akart lenni.
Azóta is úgy gondolom, Ádám csak eszközként használta. És azt is el tudom képzelni, hogy az anyósom segített neki, az a mérgező hang, az a kegyetlenség, az a kontrollvágy ott volt mindenben.
Csakhogy most már az igazság mellettem áll.
A jogi lépések elindultak. Az iratok biztonságban vannak. A hazugságai kezdenek szétesni. És annak köszönhetően, akit a legkevésbé vártam, a szeretőjének, végre láttam, ahogy az árulás saját súlya alatt rogy össze.
Az igazság néha nem onnan érkezik, ahonnan reméled.
Hanem onnan, ahonnan sosem gondoltad volna.
