Egész nyáron, sőt még jócskán ősszel is, az idős asszony minden nap felmászott a háza tetejére, és hegyesre faragott fa karókat vert be.
Ahogy hullani kezdtek a levelek, a tető már szinte tele volt tüskékkel. A faluban sokakat nyugtalanított a látvány. Volt, akit meg is ijesztett. A legtöbben biztosra vették, hogy az öregasszony elvesztette a józan eszét, aztán eljött a tél, és minden érthető lett.
Eleinte csak némán figyelték. Később elindult a suttogás.
„Láttad a tetőjét?”
„Igen. Amióta meghalt a férje, teljesen megváltozott.”
A férje egy évvel korábban ment el. Az asszony azóta visszahúzódott, keveset beszélt, inkább magában volt. Most pedig ott volt ez a furcsa, szinte fenyegető építmény a háza fölött.
Nap mint nap több karó került fel. A tető úgy nézett ki, mint egy óriási csapda. A pletyka gyorsan terjedt.
Volt, aki azt mondta, rossz erők ellen védekezik.
Mások szerint valami különös felújításba fogott.
A legbátrabbak azt suttogták, hogy titkos összejövetelek vannak a házban.
„Ilyet ép ésszel senki nem csinál” mondogatták a bolt előtt.
„Minden szúr, már a nézésétől is kiráz a hideg.”
Azt viszont senki sem látta, mennyi gondosság volt a munkában.
Az asszony minden darab fát maga választott ki. Csak száraz, kemény karókat vitt haza. Mindegyiket pontos szögben hegyezte ki. Lassan, türelmesen dolgozott, és ügyelt rá, hogy minden egyes karó stabilan álljon. Ismerte a tetőt, tudta, hol a gyenge pont, hol kell megerősíteni.
Végül valaki összeszedte a bátorságát, és odament hozzá.
„Miért csinálja ezt?”
Az asszony nem lett ingerült, és nem is tűnt zavartnak. Felnézett a tetőre, majd nyugodtan csak ennyit mondott:
„Ez a védelmem.”
Nem magyarázkodott, nem részletezett, egyszerűen folytatta a munkát.
Aztán megérkezett a tél.
Először havazott. Utána jött a szél. Erős, kitartó széllökések csavarták a fákat, rángatták a kerítéseket, és nyöszörögtek a tetők. Sok ember ébren feküdt, és azt hallgatta, hogyan recseg a ház.
Reggelre több udvaron is szétszórva hevertek a tetődarabok. Deszkák hiányoztak, cserepek csúsztak le, a vihar sok házat megtépázott.
Amikor elült a szél, a szomszédok kimentek felmérni a károkat.
Sok tető megsérült. Néhány házon nagy darabok hiányoztak.
Az asszony háza viszont érintetlen maradt.
Egyetlen deszka sem tűnt el.
A hegyes fa karók felfogták a szél erejét. Megtörték a lökéseket, és felfelé terelték a légáramot. Miközben a vihar a környéket tépte, az ő tetőszerkezete a helyén maradt.
Később derült ki az egész történet.
Az asszonyt nem őrület, és nem is vak félelem vezette. Az előző télen egy komoly szélvihar majdnem szétszedte a házát. Akkor még élt a férje, és mesélt egy régi, helyben ismert szél elleni megoldásról, amit régen sokan használtak, aztán szépen elfelejtettek.
Az asszony emlékezett a szavaira.
Úgy csinálta, ahogy tőle hallotta.
És csak akkor értette meg a falu, hogy a furcsa tető nem bolondság volt, hanem előrelátás.
