54 éves vagyok. Azt hittem, ennyi idősen már jól látom, kiben lehet bízni. Kiderült, hogy tévedtem.
A lányoméknál laktam, a lányomnál és a vejemnél. Kedvesek voltak, figyelmesek is, mégis sokszor úgy éreztem, útban vagyok. A fiataloknak kell a saját tér. Soha nem mondták, hogy teher lennék, mégis ott volt bennem ez az érzés. Inkább akartam szépen, csendben továbblépni, mint megvárni, amíg egyszer valaki kimondja.
Egy kolléganőm hozta szóba, hogy van egy bátyja. Azt mondta, jól passzolnánk. Nevettem rajta. Miféle ismerkedés van ötven felett? Aztán mégis találkoztunk. Séta, beszélgetés, utána egy kávé. Nem volt benne semmi nagy dolog, és pont ez tetszett. Nyugodt volt, nem ígért fűt-fát, nem beszélt hangzatosan. Azt gondoltam, vele egyszerű és csendes lesz az élet.
Éretten kezdtünk el járni
Vacsorát főzött, munka után felvett, este tévét néztünk, sétáltunk a környéken. Nem volt nagy szenvedély, se dráma. Azt hittem, ebben a korban ez teljesen normális.
Pár hónap után felvetette, hogy költözzek hozzá. Sokáig őrlődtem, aztán úgy döntöttem, ez a helyes. A lányomék szabadabban élhetnek, én meg újra a saját életemet. Összepakoltam, mosolyogtam, mondtam, hogy minden rendben. Belül mégis nyugtalan voltam.
Eleinte tényleg békésnek tűnt minden. Berendeztük a lakást, együtt vásároltunk, elosztottuk a teendőket. Figyelmesnek mutatta magát. Végre elengedtem magam.
Aztán jöttek az apróságok. Bekapcsoltam a zenét, összerezzent. Más fajta kenyeret vettem, sóhajtozott. Rossz helyre tettem egy bögrét, rögtön megjegyezte. Nem vitatkoztam. Azt mondtam magamnak, mindenkinek vannak szokásai.
Később már kérdezgetett. Hol voltam? Miért késtem? Kivel beszéltem? Miért nem vettem fel rögtön? Eleinte úgy fogtam fel, hogy féltékeny, és azt gondoltam, ez ritka ennyi idősen.
Aztán gyorsan rosszabb lett
Egy idő után azon kaptam magam, hogy mentegetőzöm, mielőtt bármit mondanék.
Belekötött az ételbe is. Túl sós, nem elég sós, régen jobban csináltam. Egyik nap régi dalokat hallgattam, amiket mindig szerettem. Bejött a konyhába, és csak ennyit mondott: „Kapcsold ki. Normális ember ilyet nem hallgat.” Kikapcsoltam. Valamiért hirtelen nagyon üresnek éreztem magam.
Az első igazi kiborulás váratlanul történt. Feszült volt, én meg csak megkérdeztem valami egyszerűt, erre üvölteni kezdett. Aztán a távirányítót a falhoz vágta. Szilánkokra tört. Ott álltam, és néztem, mintha nem velem történne. Később bocsánatot kért, fáradtságra és munkára fogta. Hittem neki. Nagyon akartam hinni.
De attól a naptól félni kezdtem tőle. Nem ütött meg, nem ez volt a félelem. A hangulatától féltem. Halkabban jártam, kevesebbet beszéltem, próbáltam „könnyű eset” lenni. Minél jobban alkalmazkodtam, annál ingerültebb lett. Minél csendesebb voltam, annál hangosabban ordított.
Az utolsó csepp egy tönkrement konnektor volt
Csak annyit mondtam, hívjunk villanyszerelőt. Erre rám fogta az egészet, nekiállt saját maga szerelni, felhúzta magát, eldobta a csavarhúzót, kiabált velem, a konnektorral, mindennel.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy ez csak rosszabb lesz. Ő nem fog megváltozni. Én meg lassan teljesen eltűnök.
Csendben mentem el. Amíg nem volt otthon, összeszedtem az irataimat, a ruháimat, a legszükségesebb dolgokat. Minden mást ott hagytam. A kulcsot az asztalra tettem, írtam egy rövid cetlit, és becsuktam az ajtót.
Felhívtam a lányomat. Csak annyit mondott: „Anya, gyere haza.” Nem faggatott.
A férfi hívogatott, üzeneteket írt, megígérte, hogy megváltozik. Nem válaszoltam.
Most megint nyugodtan élek. A lányoméknál vagyok. Dolgozom, találkozom a barátaimmal, végre kapok levegőt. És most már biztosan tudom, nem zavartam senkit. Csak rossz embert választottam, és túl sokáig tűrtem, mert nem akartam „felesleges” lenni.
