Három héten át minden este ugyanazzal a furcsa mondattal búcsúzott elalvás előtt.
„Anya, szoros az ágyam.”
Először legyintettem. A gyerekek sokszor így fogalmaznak, amikor nem találják a pontos szót. Mia nyolcéves volt, élénk fantáziával, és néha túl sok energiával pont lefekvéskor.
„Mit jelent az, hogy szoros?” kérdeztem, miközben betakartam.
Csak megvonta a vállát.
„Mintha valami összenyomná.”
Benyomtam a tenyerem a matracba. Teljesen normálisnak tűnt.
„Lehet, hogy nősz,” mondtam. „Ilyenkor kisebbnek érződik az ágy.”
Mia nem igazán hitt nekem.
Aznap éjjel éjfél körül neszt hallottam. Csendben bejött a szobánkba.
„Anya, megint szoros az ágy.”
Átmentem vele, megnéztem a keretet, a lepedőt, a matracot. Semmi különös. Amikor ezt elmeséltem a férjemnek, Eric nevetett.
„Csak nem akar egyedül aludni.”
Mia viszont folytatta. Minden este ugyanaz.
„Szorít.”
Egy hét után úgy döntöttem, kicseréljük a matracot. Arra gondoltam, talán sérült belül, és ő érzi.
Két nappal később megérkezett az új matrac. Egyetlen éjszaka volt nyugodt. Aztán megint jött a panasz.
„Anya, megint érzem.”
Ekkor raktam fel egy kicsi biztonsági kamerát a szobájába. Magamnak is azt mondtam, csak megnyugtatás. Mia amúgy is sokat forgolódott, lehet, hogy éjszaka nekiveri az ágyat, és attól ijed meg.
A kamera a telefonomhoz csatlakozott, bármikor rá tudtam nézni.
Az első napokban nem láttam semmit. Mia aludt. Az ágy nem mozdult. Minden rendben volt.
A tizedik éjjel viszont hirtelen felriadtam. A kijelzőn 2:00 villogott. A telefonom rezgett.
Mozgás érzékelve, Mia szobája.
Félálomban megnyitottam az élő képet. Az éjjellátó felvételen Mia az oldalán feküdt a takaró alatt. Nyugalom volt. Aztán a matrac megmozdult.
Csak egy kicsit, mintha valami alul elcsúszott volna.
Összerándult a gyomrom. Mert az ágya alatt nem volt fiók, sem tároló. Csak a parketta. A képen mégis látszott, hogy valami mozgást okoz.
Bámultam a kijelzőt, és próbáltam megmagyarázni magamnak. Mia mozdulatlan maradt, a mellkasa egyenletesen emelkedett. A szobában minden csendes volt, a függöny mozgott csak kicsit az ablaknál. Pár másodpercre megállt a matrac, ezért már majdnem elhittem, hogy képzelődtem.
Aztán újra megmozdult.
Nem rángatózott, inkább lassú nyomás volt alulról, mintha valaki vállal vagy térddel felfelé tolta volna. A matrac Mia háta alatt enyhén besüppedt.
Egyre gyorsabban vert a szívem.
„Mia…” suttogtam, pedig tudtam, hogy nem hallja.
A mozgás megint jött, most erősebben. A matrac közepe kicsit megemelkedett, majd visszaült.
Próbáltam racionális magyarázatot találni. Talán a keret sérült. Talán rosszul rakták össze. Talán a matrac hibás. Csakhogy a következő pillanatban a takaró Mia lábánál finoman megemelkedett, mintha alóla nyomta volna meg valami.
„Mia,” mondtam már hangosan, és felálltam.
Felvettem a köntösöm, és a folyosón siettem a szobájához, közben a telefonomon futott a kamera képe. Az ajtó zárva volt. Abban a pillanatban odabent minden mozgás megállt.
Lassan benyitottam.
Mia aludt. A matrac szemre teljesen rendben volt. Mégis ott volt bennem az az érzés, hogy valami nincs jól.
Leguggoltam az ágy mellé, kicsit felhajtottam a takarót, és végigsimítottam a matrac felületét. Semmi. A huzat sima volt, nem dudorodott.
Aztán eszembe jutott, honnan néz a kamera. Nem felülről lát, inkább oldalról. Ezért lejjebb vittem a tekintetem, az ágykeret alsó széléhez.
Akkor vettem észre.
A matrac nem feküdt egyenesen. Az egyik sarok mintha feljebb állt volna, mintha valami beszorult volna a matrac és a lécek közé.
„Mia,” suttogtam.
Megmozdult, félig kinyitotta a szemét.
„Mi van, anya?”
Igyekeztem nyugodtan beszélni.
„Kicsim, járt itt valaki ma este?”
„Nem.”
„Hallottál valamit?”
Álmosan megrázta a fejét.
Benyúltam a matrac széle alá.
És megérintettem valamit, ami biztosan nem az ágy része volt.
Amint az ujjam hozzáért, végigfutott rajtam a hideg. Hosszú és kemény tárgy volt, műanyag vagy fém érzetű. Azonnal kihúztam a kezem, és felálltam.
„Mia, gyere ide hozzám egy percre,” mondtam halkan.
Lemászott az ágyról, a szemét dörzsölte.
„Mi az?”
„Még nem tudom.”
Elhúztam a matracot kicsit a faltól, aztán óvatosan megemeltem a sarkát.
A látványtól összeszorult a mellkasom.
Egy keskeny, fekete műanyag cső ékelődött be a matrac és az ágykeret közé. Egy vékony kábel csatlakozott hozzá, és lefelé futott az ágy mellett a padló irányába.
Pár másodpercig nem állt össze, mit látok. Aztán leesett.
Ez nem bútordarab. Ez eszköz.
Feljebb emeltem a matracot. A cső egy kis rögzítő, rögzített készülékhez vezetett, ami ragasztószalaggal volt az ágykeret aljára erősítve.
Felfordult a gyomrom. Valaki elrejtette ott.
„Mia,” mondtam csendesen, „átmegyünk a nappaliba.”
„Miért?”
„Csak gyere velem.”
Pár perccel később a kanapén ültünk, én pedig hívtam a rendőrséget.
Körülbelül fél óra múlva két rendőr érkezett. Az egyik óvatosan leszedte az eszközt az ágy alól, a másik közben kérdezett.
„Van bárki, aki engedély nélkül bejuthat a lakásba?” kérdezte.
Megráztam a fejem.
„Nincs.”
Mia ekkor halkan megszólalt a kanapéról.
„A kábeles bácsi itt volt múlt héten.”
Mindkét rendőr felé fordult.
„Milyen kábeles?” kérdezte az egyik.
„Azt mondta, az internetet javítja.”
A vér megfagyott bennem, mert emlékeztem a látogatásra. Egy szolgáltatós szerelő jött, és a routert nézte meg Mia szobájában. Közel húsz percig volt fent egyedül.
A rendőr bólintott.
„Azonnal felvesszük a kapcsolatot a céggel.”
Aznap éjjel Mia végül mellettem aludt el a kanapén. Én pedig a rendőrök által lefotózott eszközre gondoltam újra és újra.
Az ágy azért érződött „szorosnak”, mert a rejtett cucc felfelé nyomta a matracot. A kamerán látott mozgás sem volt semmi misztikus. A szerkezetben lévő apró motor mozdult meg, amikor működésbe lépett.
Vagyis nem egy rossz matrac miatt történt mindez, hanem valami sokkal rosszabb zajlott a lányom szobájában.
És ha Mia nem panaszkodik hetekig, hogy szorít az ágya, lehet, hogy hajnali 2-kor sosem nézek rá a kamerára.
