A férjem, Daniel, középiskolás kora óta utálta az orrát. Kerülte az oldalról készült fotókat, kitörölte azokat a képeket, amelyeken nem tetszett magának, és ha valaki elővette a fényképezőgépet, mindig ő sütötte el először a poént.
– Készítsétek a jó oldalamról!
Aztán nevetett, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Pedig érdekelt. Ezt tudtam, de azt nem sejtettem, mennyire bántotta.
A harminchatodik születésnapja előtt néhány hónappal a konyhaasztalnál találtam rá. Egy plasztikai sebész honlapját nézegette a laptopján. Amint észrevett, megpróbálta becsukni az ablakot, de már késő volt.
– Régóta szeretném megcsináltatni – vallotta be, és közben rám sem nézett. – Csak nem tudom megindokolni, hogy ennyi pénzt költsek rá.
Én éppen egy újabb autóra spóroltam. A régi még működött, többé-kevésbé. Arra gondoltam, ha az orrműtét olyan örömet okozhat Danielnek, amit én eddig nem tudtam megadni neki, akkor az autó ráér még egy évet.
Két héttel később átnyújtottam neki a klinika árajánlatát. A tetején ott állt nagy betűkkel: „KIFIZETVE”.
Daniel sokáig nézte a papírt, aztán rám pillantott, és sírni kezdett. Nem hangosan, csak csendesen törölgette a könnyeit, mintha még emiatt is szégyenkezne.
– Nem kellett volna ezt tenned.
– Tudom.
– Komolyan mondom.
– Én is.
Megrázta a fejét.
– Te mindig úgy állítod be, mintha minden könnyű lenne.
– Megoldom. Kibír még egy évet az öreg autó.
Halkan felnevetett.
– Persze, hogy kibírod.
Daniel ilyen volt. Tizenegy év házasság után is úgy kezelte a bókjaimat, mintha csak udvariasságból mondanám őket. Ha azt mondtam, jóképű, azzal vágott vissza, hogy feleségként kötelességem ezt mondani. Ha a mosolyát dicsértem, megkérdezte, nem kellene-e szemüveget csináltatnom.
Egy idő után felhagytam a vitatkozással. Azt hittem, a viccelődés segít neki együtt élni egy olyan bizonytalansággal, amely már jóval azelőtt megvolt, hogy megismerkedtünk.
A műtét jól sikerült, az azt követő hét viszont nehéz volt. Daniel arca feldagadt, gyógyszereket kellett szednie, és folyamatosan jegelni kellett. Két éjszakán át egyikünk sem aludt rendesen. Figyeltem, mikor kell bevennie a gyógyszereit, cseréltem a borogatást, levest főztem, és mellette válaszoltam a munkahelyi e-mailekre. Félig ülve aludtam, mert Daniel minden alkalommal megijedt, amikor arra ébredt, hogy nehezebben kap levegőt.
A harmadik éjszaka odasúgta:
– Menj, aludj a hálószobában.
– Jól vagyok.
– Kimerültél.
– Kibírom.
Kinyitotta a szemét, és egy pillanatig furcsán nézett rám. Aztán elmosolyodott.
– Te mindig kibírod.
Amikor végre levették az orráról a sínt, Daniel majdnem egy percig állt a fürdőszobai tükör előtt. Óvatosan megérintette az arcát, jobbra, majd balra fordult, aztán elmosolyodott. Ezúttal őszintén, minden önironikus megjegyzés nélkül.
Hátulról átöleltem.
– Látod?
A tükörben találkozott a tekintetünk.
– Mit?
– Már előtte is jóképű voltál.
Felnevetett.
– Már megint kezded.
Megcsíptem a karját.
– Komolyan mondom.
– Tudom.
Akkor sem voltam biztos benne, hogy valóban elhiszi.
Eleinte örültem a változásnak. Daniel úgy készített magáról képeket, hogy utána rögtön nem ellenőrizte őket. Vett két szebb inget, indulás előtt megigazította a haját, sőt egy új kölnit is választott.
– Kinek akarsz tetszeni? – ugrattam.
Daniel nevetett.
– Talán a feleségemnek.
Talán.
Egy szombaton rajtakaptam, amint az ablak mellett szelfit készít magáról. Majdnem megtapsoltam. Nevetve bemutatott, aztán mindketten továbbálltunk.
Három héttel később azonban érdeklődni kezdett a régi fényképalbumaim iránt. A könyvespolc alatti szekrényben tartottuk őket, tele egyetemi képekkel, születésnapokkal és kirándulásokkal. Adam, a bátyám is sok felvételen szerepelt.
Nyolc hónappal azelőtt halt meg, hogy megismertem Danielt. Hirtelen agyi aneurizma vitte el, harminckét évesen. Mire bárki felfogta, mi történik, már nem lehetett segíteni rajta.
A halála után én lettem a családban az, aki mindent kézben tartott. Én szerveztem, én telefonáltam, én tartottam számon a születésnapokat. Anyám egyszer azt mondta, rám ragadt Adam szokása, hogy mindenkiről gondoskodom, csak magamról nem. Elnevettem magam, ahogy minden olyan megjegyzésen, amely túlságosan közel talált.
Daniel ezt is tudta. Vagy legalábbis azt hittem.
A földön ülve lapozgatta az albumokat.
– Ő kicsoda?
– Egyetemi lakótárs.
– És ő?
– Joel, az unokatestvérem.
Tovább lapozott, és néha olyan emberekről kérdezett, akikre én már rég nem gondoltam. Máskor egy szót sem szólt. Amikor Adam képéhez ért, mindig egy kicsit tovább időzött rajta.
Egyszer rámutattam egy rettenetes barna zakóra, amelyet Adam majdnem egy évig hordott.
– Imádta azt a szörnyűséget.
Daniel halkan felnevetett.
– Igen, ez illik hozzá.
Ránéztem.
– Mi illik hozzá?
Pislogott egyet.
– A zakát. Olyan, mintha pont egy hozzá hasonló fickó választotta volna.
Elfogadtam a választ. Miért is ne tettem volna?
Egy héttel később újra albumot nézegettünk, amikor előkerült az egyetemi diplomaosztómon készült kép. Adam egyik karját a vállam köré fonta. Én nevettem, ő pedig úgy nézett a kamerába, mintha személyesen intézte volna el, hogy megkapjam a diplomámat.
Daniel sokáig nézte a fotót.
– Ez volt a kedvence – mondtam. – Azt mondta, bizonyítja, hogy képes vagyok befejezni valamit anélkül, hogy negyvennyolc óránként felhívnám.
Daniel elmosolyodott, majd elhallgatott. Azt hittem, csak tiszteletben tartja a gyászomat.
A következő szombaton majdnem három órára eltűnt. Azt mondta, elintéz néhány dolgot, én pedig nem kérdeztem semmit. Akkor még nem.
Amikor hazaért, nem mondta el, merre járt. Ekkor eszembe jutott a korábbi viccem: „Kinek akarsz tetszeni?” Elhessegettem a gondolatot.
Aznap este tiszta inget kerestem neki. Az összehajtott ruhák mögött megláttam az egyik fényképalbumomat. El volt rejtve. Összeszorult a gyomrom, amikor kihúztam. A diplomaosztós kép hiányzott.
Daniel lent volt a nappaliban. Levittem hozzá az albumot.
– Hol van?
Felnézett a kanapéról.
– Micsoda?
– A fénykép.
Megváltozott az arca.
– Melyik kép?
– Amit elvettél.
– Nem vettem el semmit.
Kinyitottam az albumot, és megmutattam az üres fóliatasakot. Daniel mozdulatlanná dermedt.
– Daniel.
Nem szólt.
– Hol van a bátyám képe?
Felállt, aztán visszaült. Végül csak ennyit mondott:
– Gyere fel.
Ez jobban megijesztett, mint a hazugság.
Felmentünk a hálószobába. Becsukta az ajtót, majd néhány másodpercig csak állt ott. Végül a pénztárcájáért nyúlt.
– Utálni fogsz, ha elmondom.
Lehűlt a kezem.
– Mit?
Elővette a hiányzó fényképet, de mielőtt elvehettem volna, megfordította. A hátulján kézírás állt, Adamé:
„Annak az embernek, aki egyszer úgy néz majd rád, ahogy megérdemled.”
Elszorult a torkom. Soha nem láttam ezt a mondatot. Annak idején úgy csúsztattam a képet az albumba, hogy meg sem fordítottam.
Daniel már korábban is olvasta. Ezt láttam rajta.
– Emiatt figyeltem fel rád – mondta.
Csak néztem rá.
– Micsoda?
– A kézírás miatt.
Jéghideg lett a kezem.
– Ismerted Adamet?
Daniel lehunyta a szemét, aztán bólintott.
Évekkel azelőtt, hogy találkoztunk volna, egy sportfelszereléseket árusító raktárban dolgozott, miközben befejezte az iskolát. Adam ott volt az egyik csoportvezető. Nem Daniel főnöke volt, de mindenki ismerte.
– Hangos volt – mondta Daniel.
Majdnem felnevettem. Adam tényleg az volt.
– Úgy viselkedett, mintha minden helyiség az övé lenne.
– Ez rá vall.
– Mindenki születésnapjára emlékezett. Mások tányérjáról lopkodta a sült krumplit. A főnököt „Őfelségének” hívta, amíg az meg nem fenyegette, hogy kirúgja.
Leültem az ágy szélére. Ezeket a történeteket nem én meséltem Danielnek. Új részletek voltak, Adam olyan emlékei, amelyeket a férjem őrzött tizenegy éven át.
– Ismerted őt.
– Igen.
– És soha nem mondtad el?
Daniel arca elgyötörtnek tűnt.
– El akartam.
– Mikor? Tizenegy év nem volt elég?
Összerezzent.
– Van még valami.
Adam gyakran mutogatott fényképeket rólam a munkatársainak. Egy délután valaki meglátta az asztalán az egyik képemet, és azzal ugratta Danielt, hogy hívjon el randizni. Daniel huszonkét éves volt, rettenetesen félénk, és két munkatársa rendszeresen csúfolta az orra miatt.
Adam nevetett.
– A húgom? Danielt reggelire megeszi – mondta, mire mindenki nevetni kezdett. Daniel is velük nevetett, de a mondat megmaradt benne.
– Azt hitted, Adam szerint nem vagy elég jó hozzám.
Daniel a padlót nézte.
– Azt hittem, ő mindenkinél jobban ismer téged.
A dühöm nem múlt el, csak megváltozott.
– Akkor hogyan figyeltél fel rám?
– Évekkel később, Melissa születésnapján.
Emlékeztem arra az estére. Azt hittem, véletlenül találkoztunk. Rálöttyintettem a bort a cipőmre, Daniel pedig odajött szalvétával. Nekem tetszett. Ő viszont már tudta, ki vagyok.
– Te már ismertél engem.
– Nem. Először nem tudtam, ki vagy. Aztán szóba hoztad Adamet, és megkérdeztem a vezetéknevét.
– Mégis maradtál.
– Igen.
– Miatta?
Daniel szeme megtelt könnyel.
– Eleinte azért maradtam, mert nem hittem el, hogy tényleg te vagy az.
Fájt a mellkasom.
– És utána?
– Utána azért maradtam, mert te voltál az.
El akartam hinni neki. Az volt a baj, hogy hittem is. A hiányzó fénykép azonban még mindig ott volt közöttünk, és ott volt az orrműtét is. Ránéztem az új profiljára, és hirtelen más értelmet nyertek a régi viccei, a bókok elutasítása, meg az, ahányszor Adam magabiztosságáról és jóképűségéről beszéltem.
– Egész idő alatt hozzá hasonlítottad magad.
Daniel nem felelt.
– Ugye így volt?
– Nem akartam.
– Daniel.
– Ő mindenben olyan volt, amilyen én nem. Úgy lépett be egy szobába, mintha oda tartozna. Mindenki figyelt rá, amikor beszélt. A nők észrevették. Őt pedig nem érdekelte, mit gondolnak az arcáról.
– Azt hitted, én is ezt keresem.
– Szeretted őt.
– A bátyám volt.
– Tudom.
– Tényleg?
Daniel az arcába temette a kezét, aztán elmondta, hová ment aznap délután. Megkereste Adam egyik régi munkatársát az interneten, egy Marcust, aki annak idején Danielt azzal ugratta, hogy hívjon el engem randizni. Miután megtalálta a fényképet, felvette vele a kapcsolatot. Tudni akarta, Adam valóban úgy gondolta-e, hogy egy olyan férfi, mint ő, nem elég jó a húgának.
Az első gondolatom az volt, hogy ez nevetséges.
– Egy idegent kerestél meg Adam több mint tíz évvel ezelőtti mondata miatt?
– Igen.
– Miután feláldoztam az új autóra félretett pénzemet, mert azt mondtad, a műtétet a középiskolai élményeid miatt szeretnéd?
– Az is igaz volt – mondta, majd rám nézett. – De nem ez volt az egész. És ezt el kellett volna mondanom, mielőtt hagytam, hogy kifizesd.
Égett a szemem.
– Mit mondott Marcus?
Daniel a komód fiókjából elővette a telefonját.
– Először csak a viccre emlékezett. Aztán eszébe jutott még valami.
Marcus megkeresett egy régi üzenetváltást. Daniel átnyújtotta a telefont, én pedig elolvastam a képernyőképet.
Marcus: „Szóval Daniel nem elég jó a hercegnődnek?”
Adam: „Nem ezt mondtam.”
A következő üzenet így szólt:
Adam: „Őszintén? Ha talál valakit, aki ilyen rendes, szólok neki, hogy ne szúrja el.”
Kétszer is elolvastam. Aztán még egyszer.
Daniel sírt.
– Egész idő alatt azt hittem…
– Tudom.
– Pedig ő már…
– Tudom.
Valami mégis összetört bennem, mert egy másik igazsággal is szembe kellett néznem. Daniel ismerte Adam nevetését. Együtt dolgoztak, és Adam őt is ugratta. A férjem olyan emlékeket őrzött róla, amelyek nekem nem voltak meg. Tizenegy éve ugyanazokat a történeteket meséltem Danielnek, mert azt hittem, ennyi közös emlékünk lehet Adamről.
– Te is őriztél belőle valamit – mondtam.
Daniel abbahagyta a sírást.
– Micsodát?
– Egész idő alatt. Olyan emlékeid vannak róla, amilyenek nekem nincsenek.
Megváltozott az arca.
– Sajnálom.
Megráztam a fejem.
– Mit mondott rólam?
Daniel rám nézett.
– Tessék?
– Mit mondott Adam rólam?
Hirtelen nagyon fiatalnak éreztem magam.
– Kérlek.
Daniel leült mellém. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Aztán könnyes szemmel felnevetett.
– Azt mondta, makacs vagy.
Én is felnevettem, bár inkább csak egy megtört hang tört fel belőlem.
– Azt mondta, tanácsot kérsz tőle, aztán mindig az ellenkezőjét teszed.
– Ez igaz.
– Azt is mondta, úgy teszel, mintha nem érdekelne, ha valaki megbánt.
Eltűnt a mosolyom.
Daniel rám nézett.
– Azt mondta, a kedvenc hazugságod az, hogy jól vagy.
Nem kaptam levegőt. Eszembe jutott a műtét utáni harmadik éjszaka, amikor Daniel azt kérte, menjek aludni, én pedig azt feleltem, hogy jól vagyok, és kibírom. Daniel furcsán nézett rám, mielőtt azt mondta: „Persze, hogy kibírod.”
Megfogta a kezem.
– Van még valami.
Ránéztem.
– Egyszer, a munkahelyen mondott rólad valamit. Nem nekem szánta, csak ott álltam a közelében.
– Mit?
Daniel megszorította az ujjaimat.
– Azt mondta: „A húgom azt akarja, hogy mindenki azt higgye, nincs szüksége senkire. Pedig van.”
Ez már túl sok volt. Előrehajoltam, Daniel pedig elkapott. Adam halála óta először sírtam valami olyan miatt, ami nem a kórházról, a temetésről vagy mindarról szólt, amit a bátyám már nem élhetett meg. Hanem valamiről, amit akkor mondott, amikor én nem voltam ott. Valamiről, amit tudott rólam.
Daniel addig tartott, amíg újra fel nem tudtam ülni. Aztán ránéztem.
– Tizenegy évig azon gondolkodtál, vajon Adam téged választott volna-e nekem.
Daniel lesütötte a szemét.
– Igen.
– Tudod, mi a legrosszabb ebben?
Megrázta a fejét.
– Én téged választottalak.
Daniel arca eltorzult.
– Ezt tizenegy éven át mondtam neked.
– Tudom.
– Nem tudod. – Megérintettem az arcát, azt az arcot, amelyet megváltoztatott. – Nem a műtét fáj. Az fáj, hogy egy Adam által még a találkozásunk előtt elsütött vicc többet számított neked, mint az összes alkalom, amikor elmondtam, hogy téged akarlak.
Daniel újra sírni kezdett.
– Sajnálom.
– Tudom.
– Azt hittem, ha végre megváltoztatom azt, amit mindenki először észrevesz rajtam, talán nem érzem majd többé úgy, hogy nem én vagyok a hozzád illő férfi.
Lehunytam a szemem. Végre megértettem, mi történt. Nem egy másik nő miatt tette, és nem is egyszerű hiúságból. Félt, és ez a félelem évek óta benne élt.
Két nappal később Daniel egy kis, összehajtott kártyát adott át nekem. Adam adta neki, miután a munkatársai az orra miatt gúnyolták. Daniel négy költözésen és a teljes házasságunkon keresztül magánál tartotta.
Adam kézírása töltötte meg a kártya belsejét:
„Ne hagyd, hogy idióták mondják meg, mennyit érsz.”
Kétszer elolvastam. Adam már azelőtt választ adott Danielnek, hogy Daniel egyáltalán megismert volna engem.
Visszanyújtottam a kártyát. Daniel meglepettnek tűnt.
– Nem akarod megtartani?
– Ez a tiéd.
A kártyát nézte, és ezúttal nem vitatkozott.
Együtt tettük vissza a diplomaosztós fényképet az albumba. Néhány héttel később Daniel ismét elővette a képeket. Most már nem rejtette el őket. Leültem mellé, ő pedig Adam fotója után tovább lapozott az egyetemi éveken és az első közös nyaralásunkon.
Aztán megállt az esküvői képünknél. Daniel rémültnek látszott rajta.
Felnevetett.
– Úgy nézek ki, mint aki halálra rémült.
– Az is voltál.
– El sem hiszem, hogy így is hozzám jöttél.
Ezúttal nem nevettem a régi poénon. Megérintettem a képet, aztán Daniel kezét.
– Te voltál az a férfi, akit akartam.
Daniel elhallgatott. Most először nem mondta azt, hogy csak azért beszélek így, mert szeretem. Egyszerűen elhitte.
Te meg tudtál volna bocsátani Danielnek, amiért tizenegy éven át titkolta, hogy ismerte Adamet? Vagy az, hogy elhallgatott előled egy ilyen személyes kapcsolatot és olyan emlékeket, amelyek egy szeretett, elveszített emberhez kötődnek, megváltoztatta volna azt, ahogyan a házasságotokról gondolkodsz?
