Azt hittem, azzal teszek a legtöbbet a fiunkért, ha békében maradok a volt férjemmel. Nigel új barátnője azonban újra meg újra megalázott, Nigel pedig úgy tett, mintha nem lenne semmi baj. Az iskolai őszi vásáron aztán olyan dolog történt, amire egyikünk sem számított.
Amikor tízéves fiam, Dustin felment a színpadra, és mikrofont ragadott, azt hittem, a közösen készített sütőtökös muffinjainkat akarja megmutatni.
Aztán megláttam, hogy Annabelle megragadja a karját.
– Állítsd le! – súgta Nigelnek.
A volt férjem zavartan nézett rá.
– Csak fényképeket mutat – felelte.
Annabelle azonban mintha már sejtené, mit árulhatnak el a képek. Az arckifejezéséből ítélve rettegett attól, mi következik.
Egy héttel korábban Dustin olyan kérdéssel jött haza az apjától, amire nem tudtam, mit feleljek.
Éppen a jelmezéhez vágtam ki a narancssárga anyagot, amikor megszólalt.
– Anya, szerinted csúnyák a ruháid?
Letettem az ollót.
– Ez érdekes kérdés. Miért kérdezed?
– Annabelle azt mondta, úgy öltözködsz, mintha már feladtad volna.
Annabelle Nigel új barátnője volt. Néhány hónapja jártak együtt, Dustin pedig az utóbbi időben szokatlanul csendes lett, amikor hazajött az apjától.
– Mit mondott még?
A fiam az inge ujján lógó cérnaszállal babrált.
– Azt mondta, nincs ízlésed. A múlt hétvégén megkérdezte apától, hogyan bírta ki melletted ilyen sokáig.
– És apa mit válaszolt?
– Nevetett.
Lenéztem az asztalon szétterített narancssárga anyagra. Harmincöt évesen teljes állásban dolgoztam, neveltem a növekvő fiamat, és a legtöbb teendőt egyedül intéztem. Nem különösebben érdekelt, mit gondol rólam Annabelle. Az viszont igen, hogy Dustinnek ilyen megjegyzéseket kelljen hallgatnia.
Kihúztam neki egy széket.
– Figyelj, kicsim. Egyik szülődet sem kellene hallanod, ahogy a másik külsején gúnyolódik.
– Akkor apa miért hagyja?
Nem tudtam Nigel helyett válaszolni. Azt viszont megtehettem, hogy beszélek vele.
Miután Dustin elaludt, felhívtam a volt férjemet.
– Annabelle-nek abba kell hagynia, hogy Dustin előtt sértegessen engem.
Nigel felsóhajtott.
– Becca, csak furcsa a humora.
– Dustin nem találja viccesnek. Nem kellene rosszul éreznie magát, amikor nálatok vacsorázik.
Nigel egy darabig hallgatott.
– Beszélek vele, megígérem.
Reméltem, hogy komolyan gondolja.
Három nappal később Annabelle odajött hozzám az iskolánál. Dustin ott felejtette a tornacipőjét, ő pedig visszahozta.
– Nigel mondta, hogy segítesz az őszi vásár szervezésében – jegyezte meg.
– Dustin osztálya sütőtökös standot készít.
– Arra gondoltam, veszek néhány díszt, és segítek a dekorálásban.
Haboztam, de Dustin felcsillant szemmel fordult felénk.
– Tényleg? Mindannyian segíthetünk!
Nem akartam elvenni a kedvét, ezért beleegyeztem.
– Rendben. De a gyerekek díszeit is megtartjuk.
– Persze, Becca – felelte Annabelle, majd végignézett a kardigánomon. – Gondoskodom róla, hogy az egész mutatós legyen.
Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
A következő önkéntes-megbeszélésre Annabelle drága dekorációkról készült fényképekkel érkezett.
– Te szervezed a standot? – kérdezte tőle az egyik szülő.
– Nagyjából igen – felelte Annabelle.
– Megosztjuk a feladatokat – tettem hozzá. – Én sütöm a muffint, és segítek a felállításban.
Annabelle felnevetett.
– Persze. Te foglalkozol az étellel, Becca. Ez igazán illik hozzád.
Aztán a gyerekek papírból készült sütőtökjeire mutatott.
– Ezek nem passzolnak a dekorációimhoz. Szerintem hagyjuk ki őket.
– Nem. A gyerekek készítették őket.
– Olyan olcsónak tűnnek.
– Hiszen építőpapírból vannak. Ettől még maradnak.
Annabelle erre már nem felelt.
Szombaton Dustinnal együtt sütöttünk sütőtökös muffint. A fiam ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik tetejére hét csokidarab kerüljön.
– Négy is elég lenne – mondtam neki.
– A hét jobban néz ki.
Odaadtam neki a csokidarabokat.
Munka közben Dustin az én telefonommal fényképezett. A tanára arra kérte az osztályt, hogy készítsenek rövid bemutatót a vásár standjairól, és vállalta, hogy átnézi Dustin diavetítését.
– Azt a képet ne tedd bele, amelyiken leejtem a cukormázat – szóltam rá.
Elvigyorodott.
– Még nem döntöttem el.
Később felpróbáltuk a házilag készített sütőtökjelmezünket. Az enyém kerek lett, és az egyik vállamnál ferdén állt.
– Elég nevetségesen nézünk ki – mondtam.
– Pont ettől jó!
Eszembe jutott, amit Annabelle mondott rólam.
– Biztosan azt akarod, hogy ezt vegyem fel?
– Anya, együtt készítettük.
– Akkor együtt is viseljük.
Dustin átölelt.
– Ez a kedvenc közös alkotásom.
Megpusziltam a homlokát, de hamarosan komolyabb lett az arca.
– Anya, miért nem szólsz Annabelle-nek, hogy hagyja abba?
– Beszéltem erről apával, kicsim.
– De ő még mindig csinálja.
Leültem mellé.
– Igazad van. Másképp kell kezelnem.
– Apa mérges lesz?
– Ezt majd apával én intézem. Neked nem kell megoldanod.
Dustin bólintott, bár látszott rajta, hogy nem teljesen nyugodott meg.
Vasárnap reggel korán érkeztünk a vásárra. Miközben Dustin elrendezte a muffinokat, észrevettem, hogy a gyerekek papírdíszei eltűntek. Egy dobozban találtam rájuk az asztal alatt.
Annabelle éppen a narancssárga feliratot igazgatta.
– Miért tetted el a díszeket?
– Túl zsúfolttá tették az asztalt.
– A gyerekek készítették őket. Visszatesszük.
Felraktam a papírtököket az asztal szélére. Egy tanárnő odalépett hozzánk.
– De jó, hogy előkerültek! A gyerekek már keresték őket.
Néhány perccel később meghallottam, ahogy Annabelle egy szülőnek azt mondja, szinte az egész standot ő szervezte meg.
– Annabelle hozta a kiegészítőket – javítottam ki. – A díszek nagy részét a gyerekek készítették, és a felállításban többen segítettünk.
Annabelle bosszúsan nézett rám.
Dél körül Nigel is megérkezett.
– Apa! – kiáltotta Dustin, és odaszaladt hozzá.
Nigel megölelte.
– Nahát, milyen jelmezed van!
– Anya készítette nekünk. Ugyanolyan a miénk!
Nigel felém fordult volna, de Annabelle végigmért.
– Ezzel az alakkal igazán jól áll neked a tökjelmez, Becca!
Nigel hangosan felnevetett, majd magához húzta Annabelle-t, és megcsókolta. A közelben álló szülők közül többen felénk néztek.
Dustin nem nevetett.
– Ez gonosz volt, Annabelle – mondta.
Nigel összevonta a szemöldökét.
– Vigyázz a hangnemedre, Dustin.
Közbeléptem.
– Elmondhatja, ha valami bántja.
Annabelle a szemét forgatta.
– Csak vicceltem.
– Akkor magyarázd el, mi volt benne vicces.
Annabelle kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
Nigel rám nézett.
– Becca, ezt ne itt csináljuk.
– Te hoztad szóba, Nigel. Dustin és én jól éreztük magunkat.
Aztán a fiamhoz fordultam.
– Gyere, nézzük meg, hány muffint adtunk el.
Dustin követett, de a mosolya eltűnt.
Nem sokkal a díjátadó előtt megláttam Annabelle-t az igazgató mellett, a színpad közelében.
– Szerettem volna, hogy különleges legyen a stand, ezért szinte mindent én intéztem – mondta neki.
Odamentem hozzájuk.
– A dekorációk nagy részét az osztály készítette. Annabelle hozta a kiegészítőket, Dustin és én pedig megsütöttük a muffinokat.
Annabelle mosolya lehervadt.
– Muszáj minden mondatomat kijavítanod, Becca? Hagyd már abba.
– Ha mások munkájáért te akarod bezsebelni az elismerést, igen.
Nigel odalépett mellé.
– Kellemetlen helyzetbe hozod Annabelle-t.
– Te nevettél, amikor ő hozott kellemetlen helyzetbe engem. Miért most zavar?
Mielőtt válaszolhatott volna, az igazgató mindenkit a színpadhoz hívott. Dustin tanára bejelentette, hogy a gyerekek rövid bemutatója következik a standokról.
A fiam felment a színpadra, és kezébe vette a mikrofont.
– Szeretnék megmutatni valamit.
Odaadta az USB-meghajtót a tanárának, aki csatlakoztatta a számítógéphez.
Az első képen Dustin és én látszottunk, ahogy bevásárolunk a sütéshez. Utána a muffinokról, a kézzel készített díszekről és a standról készült fotók következtek, még azelőtt, hogy Annabelle megvette volna a saját dekorációit.
A szülők mosolyogva nézték a képeket.
Annabelle a képernyőt bámulta, majd megragadta Nigel karját.
– Állítsd le!
Nigel értetlenül nézett rá.
– Csak képeket mutat.
– De én egyiken sem vagyok rajta, Nigel! – sziszegte Annabelle.
Ezután egy újabb fénykép jelent meg. Dustin és én a gyerekek díszeit akasztottuk fel, Annabelle megvásárolt dekorációi pedig még a táskájukban voltak.
Dustin beleszólt a mikrofonba.
– Annabelle vett néhány szép dolgot a standunkhoz.
Tartott egy rövid szünetet.
– De a többihez anya rengeteget segített. Velem sütött, elkészítette a jelmezünket, és a gyerekeknek is segített.
A következő képen éppen a jelmezemet varrtam.
– Anya azt mondja, nem az számít, ki kapja az elismerést. Szerintem viszont meg kell köszönni annak, aki sokat dolgozott.
Elszorult a torkom.
Dustin rám nézett.
– Anya arra is tanít, hogy ne gúnyolódjunk másokon, akkor sem, ha valaki más szerint az vicces.
Lejjebb engedte a mikrofont.
– Csak azt szerettem volna, hogy mindenki lássa, mennyit segített.
A közönség tapsolni kezdett. Én is tapsoltam, közben letöröltem a könnyeimet. Büszke voltam a fiamra, de fájt, hogy egy tízéves gyereknek az iskolai vásáron azzal kellett foglalkoznia, hogyan bánnak velem.
Dustin odasietett hozzám.
– Tetszett, anya?
– Nagyon. Büszke vagyok rád.
Megölelt, de Annabelle közbevágott.
– Tudtad, hogy ezt fogja csinálni?
– Tudtam, hogy diavetítést készít, de a kész változatot nem láttam.
Nigel is odajött.
– Te találtad ki ezt, Becca? Rávetted, hogy ezt mondja?
Dustin elhúzódott tőlem.
– Anya nem mondta meg, mit mondjak.
Nigel szigorúan ránézett.
– Nem kellene választanod köztünk, Dustin.
– Nem választ senkit. Ezt a beszélgetést nem előtte folytatjuk le – feleltem.
Dustin felé fordultam.
– Megkérnéd a tanárodat, hogy vigyázzon az USB-re? Mindjárt találkozunk a standnál.
– Bajban vagyok?
– Dehogy, kicsim. Menj csak!
A tanára intett neki, én pedig megvártam, amíg odaér hozzá. Utána Nigel felé fordultam.
– Menjünk ki. Beszélnünk kell.
Annabelle is utánunk jött.
Nigel kezdte a beszélgetést.
– Mindenki tudta, hogy Dustin Annabelle-ről beszél.
– Megköszönte neki, amit a standhoz tett. Nem sértegette.
Annabelle összefonta a karját.
– Szörnyű embernek állított be!
– Te sértegettél engem előtte, Nigel pedig nevetett. Mit gondolsz, ebből mit kellett volna leszűrnie?
Nigel a homlokát dörzsölte.
– Nem akarom, hogy Dustin két tűz közé kerüljön.
– Én sem. Ezért hívtalak fel a múlt héten. Dustin zaklatottan jött haza tőletek.
– Beszélek vele.
– Akkor hallgasd is meg. Ne mondd meg neki, mit szabad éreznie.
Annabelle felé fordultam.
– Ne Dustint hibáztasd azért, mert zavarba jöttél. Megmutatta, mit készítettünk. Ha része akarsz lenni az életének, tisztelned kell engem.
Nigel bólintott.
– Elintézem.
– Remélem is. Dustin ennél többet érdemel.
Visszamentem, hogy megkeressem a fiamat. Még voltak játékjegyeink, és nem akartam, hogy a vita elrontsa az egész vásárát.
Dustin nyert egy plüssrókát a karikadobáláson, aztán jót nevetett rajtam, mert egyetlen dobásom sem talált célba.
A kijárat felé menet megkérdezte:
– Mérges vagy a diavetítés miatt?
– Nem, kicsim. Nagyon tetszett.
– Akkor miért mentél ki apával?
– Volt valami, amit meg kellett beszélnünk. Nem akartam, hogy újabb vitát hallgass.
– Annabelle miattam lett mérges?
– Az ő érzéseiért nem te felelsz, Dustin.
Megfogta a plüssrókát.
– Csak azt akartam, hogy mindenki tudja, te dolgoztál a standon.
Megálltam mellette.
– Örülök, hogy büszke vagy arra, amit együtt készítettünk. De nem neked kell megvédened engem. Ez az én dolgom.
Dustin bólintott.
– Készíthetünk egy közös képet a jelmezünkben?
Megkértük a tanárát, hogy fényképezzen le minket. Dustin büszkén állt mellettem, kezében a plüssrókával.
Aznap este, miután Dustin lefeküdt, Nigel felhívott.
– Annabelle sírt hazafelé.
– Dustin is zaklatott volt.
– Azt hiszi, te vetted rá, hogy ezt mondja.
– A tanára jóváhagyta a diavetítést. Dustin választotta ki a képeket, és ő írta meg a szöveget.
Nigel felsóhajtott.
– Megkérhetnéd, hogy kérjen bocsánatot? Talán úgy mindenki továbbléphetne.
– Nem. Dustin nem felelős azért, hogy Annabelle jobban érezze magát a saját viselkedése miatt.
– Azt gondolja, hogy Dustin oldalt választott.
– Megköszönte, amit a standért tettem, Nigel. Ez nem oldalválasztás. Nem kérem meg, hogy kérjen bocsánatot ezért.
Nigel elhallgatott.
– Megkérdezte, feldühítette-e Annabelle-t. Olyan miatt aggódik, ami nem az ő gondja.
– Nem kellett volna nevetnem azon a jelmezes megjegyzésen – mondta végül Nigel.
– Nem bizony.
– Nem vettem észre, hogy ennyire bántja.
– Próbált beszélni veled.
Nigel kifújta a levegőt.
– Igazad van. Bocsánatot kérek tőle.
– Akkor figyelj is rá. Annabelle megjegyzéseinek pedig véget kell érniük.
– Beszélek vele újra.
– Remélem, ezúttal változik is valami.
Befejeztem a hívást, és reméltem, hogy Nigel ezúttal betartja az ígéretét.
A következő hétvégén Nigel egyedül érkezett.
– Annabelle nem jön? – kérdeztem.
– Ma nem. Szeretnék kettesben lenni Dustinnal.
– És a megjegyzésekről beszéltetek?
– Igen. Szerinte túlreagáljuk az egészet.
– Te mit gondolsz?
Nigel egy pillanatra elhallgatott.
– Folyton Dustin arcára gondolok, amikor nevettem. Hamarabb kellett volna meghallgatnom.
– Akkor mondd el neki.
Amikor Dustin kijött a házból, Nigel leguggolt elé.
– Mielőtt elindulunk, tartozom neked valamivel.
Dustin rám pillantott.
– Nevettem, amikor Annabelle viccelődött anyukáddal. Te elmondtad, hogy ez bánt, én pedig nem figyeltem rád. Sajnálom.
Dustin az apja arcát fürkészte.
– Legközelebb is nevetni fogsz?
– Nem. Ha valami bánt nálam, szeretném, ha elmondanád.
– Akkor is, ha Annabelle-ről van szó?
– Akkor is, fiam.
Figyeltem, ahogy Dustin megfogja az apja kezét. Ez csak a kezdet volt. Nigelnek később is meg kellett mutatnia, hogy komolyan gondolja.
Aznap este Dustin felhívott.
– Apa elvitt pizzázni. Beszéltünk a vásárról.
– Hogy ment?
– Azt mondta, büszke a képeimre. Megkérdezte, megnézheti-e az egész diavetítést.
– Megmutattad neki?
– Igen. Tetszett neki az a kép, amelyiken együtt vagyunk a jelmezben.
Elmosolyodtam.
– Nekem is tetszik.
– Kinyomtathatjuk a vásáron készült közös képünket?
– Persze. Hová tegyük?
– A hűtőre.
Másnap délután Dustin fogta a fényképet, én pedig kerestem hozzá egy mágnest. A jelmezünk ferdén állt, a hajam kilógott a tökszár alól, Dustin pedig szorosan magához ölelte a plüssrókát.
– Még mindig nevetségesnek tartod a jelmezedet? – kérdezte.
– Teljesen. Talán még egyszer fel is veszem.
Dustin felnevetett.
– Készítünk valamit együtt a téli vásárra is?
– Nagyon szívesen.
– Akkor is, ha kinevetnek?
Elvettem tőle a képet.
– Azért vettük fel ezt a jelmezt, mert örömmel készítettük együtt. Senki sem ronthatja el ezt nekünk.
Dustin elmosolyodott, és a mágnest a hűtőre tette.
– Örülök, hogy ugyanolyan volt a jelmezünk, anya.
Átkaroltam.
– Én is, kicsim.
Dustin hetekig amiatt aggódott, hogyan védhetne meg engem. Most már a következő közös alkotásunkat tervezte.
Amikor ránéztem a fényképre, nem azt a nőt láttam, akit Annabelle kinevetett. Hanem egy anyát, aki mellett a fia büszkén állt.
