Azt hittem, az lesz a legnehezebb az utazásban, hogy a férjem nélkül kell repülnöm. A mellettem ülő idegen azonban hamar megmutatta, hogy a kedvességemet felhívásnak veszi arra, hogy átlépje a határaimat. Évekig kerültem a konfliktusokat, de ezúttal annak is ára lett, hogy mindenáron békét akartam.
Négy órája voltunk a levegőben, amikor a mellettem ülő férfi végre elment a mosdóba. Mire visszaért, tettem valamit, amire egyáltalán nem számított.
Megállt a folyosón, az ülésére nézett, majd elvörösödött.
– Mégis mit csináltál?!
Többen is felkapták a fejüket.
Hatvanegy éves vagyok, alig 157 centi magas, és életem nagy részében igyekeztem elkerülni a veszekedéseket. Négy órán át szorultam az ablak mellé, mire végre léptem.
Pedig eleinte egészen barátságosan indult az út.
– Úgy tűnik, szomszédok leszünk – mondta a férfi, miközben elfoglalta a helyét.
Arrébb tettem a táskámat a középső ülésről.
– Legalább a következő hat órában.
Elmosolyodott.
– Josh vagyok.
– Celeste.
Széles vállú, nagyjából ötvenéves férfi volt. Drágának tűnő, cipzáras pulóvert és fényesre polírozott mokaszint viselt.
– Maga kapta a jó helyet – mondta, és az ablak felé biccentett.
– A lányom ragaszkodott hozzá. Azt mondta, biztosan élvezni fogom a felhőket.
– Valószínűleg igaza van.
A folyosó felőli ülésen utazó idősebb úr is bemutatkozott. Henrynek hívták, és egy puhafedelű könyvet tartott a hóna alatt.
– Nyaralni megy? – kérdezte.
– Ennél is jobb. Megismerem az első unokámat.
– Gratulálok!
– Köszönöm. Már annyi fényképet kaptam róla, hogy megtöltene egy albumot.
Mindketten nevettek, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem.
Ez volt az első hosszabb utam egyedül azóta, hogy az előző évben meghalt a férjem, Steven. Harmincnégy éven át utaztunk együtt. Nélküle is boldogultam, de minden szokatlannak tűnt.
A lányom, Marianne, aznap reggel kétszer is felhívott.
– Anya, biztos, hogy mindent elraktál?
– Marianne, hatvanegy éves vagyok, nem hat.
Nevetett. Felszállás előtt még egyszer megnéztem a fotót, amit a kis Rose-ról küldött. Az unokám aludt, egyik öklét az arcához szorította.
Alig vártam, hogy a karomban tarthassam.
A kellemes hangulat nagyjából húsz percig tartott. Felszállás után Josh térde nekifeszült az enyémnek. Arra gondoltam, talán nem vette észre, ezért az ablak felé húzódtam.
A lába azonban utánam mozdult.
– Elnézést, arrébb tudná tenni a térdét?
Lenézett, aztán felnevetett.
– Hölgyem, maga olyan apró. Nincs szüksége ennyi helyre.
Először azt hittem, viccel. Nem viccelt.
– Az egész ülésért fizettem.
Josh egy centivel arrébb húzta a térdét, de fél perc sem telt el, és megint nekem nyomta. Kinyitottam a könyvemet, hátha végre nyugton marad.
Ehelyett elfoglalta a közös kartámaszt, a kabátját a két ülés közé terítette, és az egyik lábát is az én lábterembe nyújtotta. Minden mozdulatával egyre jobban hozzám préselte a combját.
Megérintettem a karját.
– Kérem, húzza arrébb a lábát.
Levette az egyik fülhallgatóját.
– 190 centi magas vagyok. Hová tegyem a lábam?
– Oda, ahová a saját helye engedi.
Elvigyorodott.
– Ha maga nem használja ezt a helyet, miért zavarja?
– Használom, Josh.
Megrázta a fejét, aztán visszatette a fülhallgatóját, mintha ezzel le is zárta volna a beszélgetést.
Megpróbáltam keresztbe tenni a bokámat, de a cipője útban volt. Amikor összébb húztam a lábamat, fájni kezdett a csípőm. Összehajtottam a pulóveremet, és magam mellé tettem támasznak.
Egy ideig segített, aztán újra kényelmetlenül ültem.
– Istenem, segíts – motyogtam.
Henry felnézett a könyvéből.
– Minden rendben?
– Csak próbálok kényelmesen elhelyezkedni.
A tekintete Josh lábára siklott. Észrevette, mi történik. Bárcsak én is szóltam volna neki.
Éveken át dolgoztam iskolatitkárként. Türelmetlen szülőkkel és dühös telefonálókkal is tudtam higgadtan beszélni. Mégsem bírtam rávenni egy felnőtt férfit, hogy húzza vissza a térdét.
Az italos kocsi érkezésekor gyömbérüdítőt kértem. Le akartam hajtani a tálcámat, de Josh könyöke útban volt.
– Elnézést, szeretném letenni az italomat.
Alig mozdult.
– Josh, adna egy kis helyet?
Felsóhajtott.
– Komolyan?
– Szeretném használni a tálcámat.
– Ti, nők, mindenből ügyet csináltok.
Ránéztem.
– A tálca használata nem nagy ügy.
– Akkor ne viselkedjen úgy, mintha az lenne.
Válaszolni akartam, de a légiutas-kísérő már várta, hogy átadja az italomat. Megköszöntem, majd a kezemben tartottam a poharat, amíg Josh végre odébb húzta a könyökét.
Steven valószínűleg nevetett volna azon, milyen óvatosan próbálom kezelni a helyzetet. Egyszer a boltban nekimentem egy magára hagyott bevásárlókocsinak, és bocsánatot kértem tőle.
– Celeste, drágám, a kocsinak nincsenek érzései – mondta Steven.
– Lehet, hogy megijesztettem.
A vásárlás hátralévő részében a polcoktól is bocsánatot kért.
Az emlék mosolyt csalt az arcomra. Aztán Josh ismét kinyújtotta a lábát. Megnéztem az órát. Még félúton sem jártunk.
Nem sokkal később a légiutas-kísérő visszajött összeszedni a poharakat. Megállt mellettünk.
– Asszonyom, minden rendben?
Josh levette az egyik fülhallgatóját, és figyelte, mit felelek.
Elmondhattam volna, mi történt. Ehelyett rámosolyogtam.
– Igen, köszönöm. Minden rendben.
A légiutas-kísérő bólintott, majd továbbment. Josh visszatette a fülhallgatóját, és a térde újra az enyémnek nyomódott.
Legszívesebben fejbe kólintottam volna magam. Miért nem szóltam? Mert mások is figyeltek. Mert utáltam a vitákat. És mert azt hittem, Josh majd magától rájön, milyen önzően viselkedik.
Lenéztem a könyvemre. Ugyanazt az oldalt már négyszer olvastam el.
Aztán elővettem a telefonomat, és megnyitottam Rose fényképét. Marianne egy újabb képet küldött róla. A baba fején hatalmasra kötött sapka volt. Elmosolyodtam.
Boldogan akartam megérkezni, nem úgy, hogy a reptéren már alig bírok járni, mert órákon át az ablakhoz szorulva ültem.
Ránéztem Josh lábára.
– Josh, még egyszer megkérem, maradjon a saját oldalán.
Levette a fülhallgatóját.
– Hölgyem, ezt már megbeszéltük.
– De semmi sem változott.
– Magas vagyok. Mit tehetnék?
– Húzza arrébb a térdét.
Felnevetett, majd elfordult.
Megnyomtam a hívógombot. Amikor Josh odanézett, majdnem visszavontam a kérést. Az ujjam a gomb fölött lebegett, de végül rajta hagytam.
Mielőtt a légiutas-kísérő odaért volna, Josh visszahúzta a lábát.
– Most már elégedett?
Amikor a légiutas-kísérő megérkezett, vizet kértem. Nem akartam Josh előtt magyarázkodni. Megittam a pohár felét, és bosszankodtam magamon, amiért megint meghátráltam.
Néhány percen belül Josh lába újra az enyémhez ért.
Majdnem négy órával a felszállás után Josh levette a fülhallgatóját, és kikapcsolta az övét.
– Megyek a mosdóba.
Henry felállt, hogy kiengedje. Figyeltem, ahogy Josh eltűnik a folyosón, majd lassan kinyújtottam a fájó lábamat.
– Végre, ez nagyon jólesik.
Azonnal megkönnyebbültem. Órák óta először mindkét térdem előre nézett, és a vállamat is el tudtam húzni az ablaktól.
Aztán Josh üres ülésére néztem, és eszembe jutott, amit korábban mondott:
– Ha maga nem használja ezt a helyet, miért zavarja?
Hát, Josh megkaphatja az összes szabad helyet, de az enyémet többé nem használhatja.
Megláttam a légiutas-kísérőt, és intettem neki.
– Megkérdezhetem, hogy átülhetek-e máshová?
– Történt valami, asszonyom?
– A mellettem ülő férfi folyton átnyúlik az én helyemre. Többször is kértem, hogy húzódjon arrébb, de már fáj a csípőm.
A légiutas-kísérő Josh üres ülésére pillantott.
– Most merre van?
– A mosdóban. Gondoltam, most kérdezem meg, amíg nyugodtan ki tudok jutni a helyemről.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig kényelmetlenül utazott. Két sorral hátrébb van egy szabad hely a folyosó mellett. Szeretne odaülni?
– Igen, köszönöm. És sajnálom, hogy korábban azt mondtam, minden rendben, amikor megkérdezte.
– Majd megbeszéljük, ha már leült.
Összeszedtem a táskámat és a könyvemet. Henry felállt, hogy kiengedjen.
– Hallottam, amikor megkérte, hogy húzza arrébb a lábát – mondta a légiutas-kísérőnek.
– Köszönöm – feleltem meglepetten.
Bólintott. A légiutas-kísérő elkísért az üres helyhez, és segített ellenőrizni, hogy a táskám befér-e az előttem lévő ülés alá. Leültem, és kinyújtottam a lábamat. Semmi sem nyomódott hozzá.
– Kér egy kis vizet? – kérdezte.
– Köszönöm, jól esne.
Alig indult el, Josh visszaért. Megállt a sornál, bámulta az üres ablak melletti helyet, majd észrevett engem a háta mögött.
– Mégis mit csináltál?!
Több utas is felénk fordult. Én nyugodt hangon válaszoltam.
– Átültem. Volt egy szabad hely.
– A hátam mögött intézkedtél?
– Nem kellett veled egyeztetnem arról, hová üljek.
Mielőtt válaszolhatott volna, visszaért a légiutas-kísérő.
– Uram, kérem, halkítsa le a hangját, és foglaljon helyet.
– Panaszkodott rám? Hiszen azt mondta, hogy minden rendben!
– Többször is kértem, hogy húzza arrébb a lábát – mondtam.
– Eltúlozza – fordult Josh a légiutas-kísérő felé. – Maga is megkérdezte korábban, emlékszik? Azt mondta, minden rendben.
– Asszonyom?
Egy pillanatra legszívesebben eltűntem volna. Mondhattam volna, hogy félreértés történt. Josh leül, a többiek pedig abbahagyják a bámulást.
De már majdnem négy órán át kerültem ezt a beszélgetést.
– Igen, azt mondtam, hogy minden rendben.
Josh keresztbe fonta a karját.
– Na ugye.
A légiutas-kísérő felé fordultam.
– Azért mondtam ezt, mert nem akartam vitát. De nem volt minden rendben. Már többször kértem, hogy húzódjon arrébb.
Josh megrázta a fejét.
– Ez nem így történt.
– De, pontosan így történt.
Halkabban beszéltem nála, de nem néztem félre. Henry ekkor megszólalt.
– Tényleg kérte, hogy húzódjon arrébb.
Mindketten felé fordultunk. Henry nyitva tartotta a könyvét.
– Többször is hallottam.
Josh összevonta a szemöldökét.
– Ne avatkozzon bele.
– Itt ültem, mindent hallottam.
Hálásan Henryre mosolyogtam, aztán visszafordultam a légiutas-kísérőhöz.
– Nem kivételezést kértem. Csak kényelmesen akartam ülni azon a helyen, amelyért fizettem.
A légiutas-kísérő bólintott.
– Nyugodtan maradjon az új helyén. Ha szeretné jelezni az esetet, leszállás után az ügyfélszolgálathoz fordulhat.
Josh ingerülten felsóhajtott, de a légiutas-kísérő nem hátrált meg.
– Uram, már kétszer kértem, hogy menjen vissza a helyére. Kérem, ne kelljen még egyszer szólnom.
Josh végignézett az őt figyelő utasokon, majd visszaült. Felvettem a könyvemet, bár még remegett a kezem.
Legalább végre elmondtam, mi történt, anélkül, hogy bocsánatot kértem volna érte.
A következő fél órában élveztem, hogy szabadon mozgathatom a lábamat. A csípőm még fájt, de elolvastam két fejezetet, és megettem a félretett perecet.
Ezután Josh megjelent a soromnál.
– Figyelj, Celeste, sajnálom, ha kényelmetlenül érezted magad.
– Rendben.
A légiutas-kísérő felé pillantott.
– Akkor lezárhatjuk? Nem akarom, hogy hivatalos panasz legyen ebből.
Becsuktam a könyvemet.
– Még nem döntöttem el, hogy teszek-e panaszt.
Megkeményedett az arca.
– Figyelj, állandóan utazom munka miatt. Nem hiányzik, hogy egy szűk repülőülés miatt panasz kerüljön a nevem mellé.
– Akkor hallgatnod kellett volna rám, amikor kértem, hogy húzódj arrébb.
Megmasszírozta a homlokát.
– Tényleg bajt akarsz okozni nekem egy szűk repülőülés miatt?
– Te döntöttél úgy, hogy az én helyem is a tiéd.
Elfordította a tekintetét, majd halkabbra fogta a hangját.
– Csak ígérd meg, hogy nem teszel panaszt.
A szemébe néztem.
– Ezt nem ígérem meg.
– Hihetetlen – morogta, aztán elsétált.
Újra kinyitottam a könyvemet. Egyszer sem kérdezte meg, enyhült-e a csípőfájásom. Csak az érdekelte, hogy megvédjem a hírnevét.
Leszállás után a telefonommal a kezemben álltam a kapu közelében. Marianne és Rose valahol vártak rám, és legszívesebben azonnal hozzájuk mentem volna. Aztán eszembe jutott, hogy Josh arra kért, óvjam meg a hírnevét.
Odaléptem az ügyfélszolgálati pulthoz.
– Elnézést, szeretnék bejelentést tenni a repülőúton történtekről.
Az ügyintéző végighallgatott, majd megmutatta, hogyan küldhetem el írásban a panaszt.
– Nem kártérítést kérek – magyaráztam. – Csak szeretném, ha nyoma maradna annak, ami történt.
Megköszöntem a segítségét, és megnyitottam az űrlapot. Beírtam a járat adatait, majd leírtam az esetet, azt is, hogyan segített a légiutas-kísérő átülni.
Egyszer elolvastam a beszámolót, ellenőriztem az adatokat, aztán elküldtem.
Ezúttal nem szépítettem a történteken azért, hogy másnak kényelmesebb legyen.
Miután felvettem a bőröndömet, felhívtam Marianne-t.
– Mindjárt kimegyek.
– Rose ébren van. Már nézelődik, hogy hol vagy.
– Mondd meg neki, hogy a nagymamája már úton van.
Marianne a várakozóknál állt a hordozóval. Megölelt, aztán hátrébb lépett.
– Anya, nagyon fáradtnak tűnsz. Mi történt?
– Egy férfi úgy gondolta, hogy a repülőjegye az én ülésem felére is szól.
– Micsoda?
– Majd később mindent elmesélek. Átültem, és bejelentettem az esetet.
Marianne megrázta a fejét.
– Örülök, hogy kiálltál magadért.
– Én is. Most pedig hol van az a kisunoka, akiért idáig utaztam?
Marianne elmosolyodott, és a hordozó felé nyúlt.
– Valaki már nagyon vár téged.
Amikor a karomba adta Rose-t, Josh rögtön kikerült a fejemből. Az unokám kisebb volt, mint képzeltem. Kerek arcocskája volt, az egyik apró kezét pedig a takarójához szorította.
– Szervusz, Rose. Én vagyok a nagymamád.
Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Most szemügyre vesz – nevetett Marianne.
– Ráér. Hónapok óta várom, hogy megismerjem.
Rose az ujjaim köré fonta a kezét. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe.
Bárcsak Steven is itt lenne.
Mindig azt mondta, hogy egyszer majd citromos süteményt süt az unokáinak.
– Előbb ki kell nőnie a fogainak – feleltem neki annak idején.
– Addig gyakorlok – mondta.
Biztosan rajongott volna ezért a kislányért.
Marianne megérintette a vállamat.
– Bárcsak apa is láthatná.
– Én is ezt kívánom, drágám.
Találtunk egy közeli padot, és Rose-t a mellkasomhoz fektettem. Marianne leült mellém.
– Még mindig fáj a csípőd?
– Kicsit, de most már jobb.
– Átvegyem?
– Azt ugyan nem!
Marianne nevetett, és megszorította a vállamat.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél, anya.
Megpusziltam Rose homlokát.
Órákig próbáltam kényelmesen ülni, miközben valaki azt éreztette velem, hogy nincs jogom ahhoz a helyhez, amiért fizettem. Most mellettem ült a lányom, az unokám pedig békésen aludt a karomban.
– Készen állsz, hogy hazamenjünk? – kérdezte Marianne.
Lenéztem Rose-ra.
– Maradhatnánk még egy percet? Szeretném egy kicsit tovább tartani.
– Egész délután ráérünk, anya.
A vállamhoz hajtotta a fejét, Rose pedig még közelebb bújt hozzám. Végre senki sem várta el tőlem, hogy átadjam a helyemet.
