Majdnem kiküldtem a fiam legjobb barátját a temetésről, mert nem megfelelő ruhát viselt. Aztán mondott valamit, amitől az egész terem másképp nézett rá.
– Tudom, hogy most sokan azt szeretnék, ha elmennék.
Theo elhallgatott. Megcsuklott a hangja.
Egy pillanatig csak állt a mikrofon előtt a piros ruhában, miközben mögöttem suttogtak az emberek. Aztán lenézett magára.
– Tudom, hogy ez hogy fest. Ráadásul nem is az enyém. Kölcsönkértem a nővéremtől.
Néhányan fészkelődni kezdtek a helyükön. A férjem, Daniel, még félig állt mellettem, én pedig a kabátujjába kapaszkodtam.
Theo nyelt egyet.
– Nagyon egyszerű oka van annak, hogy ezt vettem fel.
A fiam koporsója felé nézett.
– És ennél szomorúbbat nem is tudok elképzelni.
A terem elcsendesedett.
A fiam, Jack, a tizennyolcadik születésnapja után tizenhét nappal halt meg. Rákban.
A diagnózistól a temetésig tizennégy hónap telt el. Még mindig szörnyű érzés az életét néhány száraz adattal összefoglalni.
Jack imádta a régi horrorfilmeket, és mindig odaégette a grillezett sajtos szendvicset, mert nem volt hajlandó alacsony lángon sütni. Utálta a paradicsomot, mégis mindenre ketchupot tett. Majdnem az összes ország fővárosát fel tudta sorolni, a szennyesét viszont soha nem jutott eszébe levinni.
Theo pedig mindvégig mellette volt.
Hétévesen ismerkedtek meg. Theo négy házzal arrébb lakott, és tízéves korára szinte nálunk élt. Olyan gyakran aludt a vendégszobában, hogy egy idő után már nem is hívtam vendégszobának. Theo szobája lett.
Otthon nem volt könnyű dolga. A szülei kétszer különváltak, kétszer kibékültek, aztán végül olyan keserű válással zárták le a házasságukat, hogy az minden ünnepet megmérgezett. Volt, hogy Theo nálunk töltötte a karácsonyt, mert a szülei nem tudtak megegyezni, melyikükhöz menjen.
Jack sosem csinált ebből ügyet. Egyszerűen csak közölte:
– Anya, Theo nálunk alszik.
Nem kérdezte. Tudatta velem.
Én pedig mindig igent mondtam.
Amikor Jack megbetegedett, Theo úgy viszonozta ezt, ahogy máig sem tudom szavakba önteni. Iskola után átjött, a hálószobája padlóján tanult, és rossz filmeket nézett Jackkel. Végig ott volt mellette a hajhullás, a szteroidok és azokban a napokban is, amikor Jack nem akart megszólalni. Máskor pedig képtelen volt abbahagyni a beszédet, mert attól félt, ha elhallgat, mindenki más is megijed.
Volt, hogy Theo többet látta a fiamat, mint Daniel és én, mert felváltva dolgoztunk, próbáltuk megtartani az állásunkat, miközben a kórházban éltünk. Theo sosem panaszkodott.
Amikor tehát piros ruhában lépett be a temetésre, nem értettem, miért tette.
Élénkpiros, térdig érő ruha volt. Egyszerű szabású, de lehetetlen volt nem észrevenni a feketébe, sötétkékbe és szürkébe öltözött emberek között. Mindenki odafordult. Néhányan nyíltan bámulták. Daniel egyik bátyja odasúgta:
– Mi a fene?
Az első gondolatomra ma már szégyellek visszaemlékezni. Azt hittem, Theo magára akarja terelni a figyelmet a temetésen.
Aztán arra gondoltam, talán összevesztek Jackkel, mielőtt meghalt. Talán történt köztük valami titkos és csúnya dolog.
Odahajoltam Jack két iskolai barátjához.
– Történt valami köztük?
Mindketten megrázták a fejüket.
– Nem, Harris néni – súgta az egyikük.
Theo egyedül ült a folyosó melletti sorban, és olyan erősen szorította össze a kezét, hogy elfehéredtek az ujjai.
Daniel néhány perccel később meglátta.
– Mit keres itt?
– Nem tudom.
– Ez Jack temetése.
– Tudom.
Felállt, én pedig megfogtam a kabátujját.
– Ne.
– Ruhát visel.
– Látom.
– Miért?
– Nem tudom.
Daniel arca elárulta, mennyire kimerítette az elmúlt tizenhét nap, amikor alig aludt. Az enyém is hasonló lehetett. A gyász türelmetlenné tesz az emberrel. Minden újabb rejtély olyasminek érződik, amit már nincs erőd elviselni.
Aztán bejelentették, hogy Theo mondja a búcsúbeszédet. Elfelejtettem, hogy őt is felkértük.
Felállt, és a suttogás egészen a mikrofonig követte. Most a koporsót nézte. Közelebb húzta magához a mikrofont.
– Úgy hat hónapja egy borzalmas filmet néztünk Jack szobájában.
Apró mosoly jelent meg az arcán.
– Azt mondta, klasszikus. Pedig nem volt az.
Jack néhány barátja halkan felnevetett.
Theo folytatta:
– Jack épp egy újabb vizsgálatról ért haza. A szülei még nem voltak otthon.
Danielre néztem. Emlékeztem arra a vizsgálatra. Rossz eredményt kaptunk. Még nem mondták, hogy nincs remény, de az orvos már olyan kifejezéseket használt, mint a „következő kezelési lehetőség” és a „várakozások mérséklése”.
Theo így folytatta:
– Jack megkérdezte, beszélnék-e majd a temetésén.
Elakadt a lélegzetem. Daniel visszaült.
Theo felénk nézett.
– Azt mondtam neki, hogy fogja be.
Könnybe lábadt a szeme.
– Dühös voltam rá, amiért egyáltalán szóba hozta.
Aztán könnyek között felnevetett.
– Azt mondtam: „A temetéseden akkor mondok beszédet, ha egyszer te is ruhában jössz el az enyémre.”
Többen elmosolyodtak. Én nem. Már sejtettem, mi következik.
Theo folytatta:
– Jack azt felelte: „Rendben. Akkor te is vegyél fel ruhát az enyémre.”
Lenézett a piros anyagra.
– Azt mondtam neki, hogy szó sem lehet róla.
Szünetet tartott.
– Erre azt mondta, legyen piros.
Reszketni kezdett a kezem.
– Kifejezetten piros, mert szerinte feketében úgy nézek ki, mint egy temetkezési vállalkozó.
Valaki mögöttem felnevetett, aztán rögtön sírni kezdett.
Theo hangja elcsuklott.
– Azt mondtam neki, hogy nem lesz temetés.
Megint megállt. Most már nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Azt mondtam, meg fog gyógyulni.
A terem teljesen elcsendesedett.
– Ő csak annyit felelt: „Valószínűleg.”
Theo a kézfejével megtörölte az arcát.
– Aztán megígértette velem, hogy felveszem.
Nem kaptam levegőt.
Jack sosem mesélt erről. Egyszer sem.
Azt kérdezte tőlünk, visszanő-e majd a haja. Azt is, hogy mehet-e egyetemre, és ha hat a kezelés, elengedjük-e utazni. Olyan sokat beszélt a jövőről, hogy azt hittem, ugyanolyan erősen hisz benne, mint én.
De hat hónappal a halála előtt a fiam megígértette a legjobb barátjával, hogy mit viseljen a temetésén.
Theo azt mondta:
– Attól féltem, ha nem ígérem meg, rájön, mennyire félek.
A koporsóra nézett.
– Féltem.
Aztán benyúlt a ruha zsebébe. Igen, ennek a nevetséges ruhának zsebe is volt. Jack biztosan értékelte volna.
Theo elővett egy darab papírt.
– Ezért nem tudtam egyszerűen figyelmen kívül hagyni a kérését.
Felemelt egy cetlit.
– Jack leírta.
Meglepődve kaptam fel a fejem. Theo rám nézett.
– Harris asszony, sajnálom. Előbb kellett volna szólnom, csak… nem ment.
Kihajtotta a papírt.
– „Theo, ha ezt azért olvasod, mert meghaltam, először is: ez elég kínos nekem.”
A teremben halk nevetés futott végig. Igazi nevetés volt, bár fájdalom vegyült bele. Pontosan így hangzott volna Jack is.
Theo tovább olvasott:
– „Másodszor, megígérted. Piros ruha. Ne hátrálj meg csak azért, mert a rokonaim ítélkeznek.”
Danielből egyszerre tört fel egy zokogás és egy nevetés.
Theo Daniel bátyja felé pillantott, mire néhányan hangosabban felnevettek.
Aztán megváltozott az arckifejezése.
– „Harmadszor, ne ez legyen az első alkalom, hogy hazudsz nekem azért, mert már nem vagyok ott, hogy szóljak érte.”
Theo leengedte a papírt.
– Majdnem el sem jöttem.
Ránéztem.
– Apám azt mondta, ne vegyem fel. Anyám szerint félreértenék az emberek. A nővérem közölte, hogy megőrültem.
Lenézett a ruhájára.
– Aztán mégis odaadta nekem.
Az egyik fiatal nő a terem hátuljában a szája elé kapta a kezét. Theo nővére volt. Alig vettem észre, hogy megérkezett.
Theo rám nézett.
– Nem akartalak megbántani.
Ez tört össze bennem.
Ott ült tőlünk tíz lépésre, és attól félt, hogy fájdalmat okoz nekünk, miközben én azon gondolkodtam, hogy kiküldessem-e.
Felálltam. Daniel rám nézett, én pedig elindultam Theo felé.
Megdermedt. Egy rettenetes pillanatig azt hitte, el akarom vinni a mikrofontól.
Ehelyett átöleltem.
Már magasabb volt nálam. Mikor nőtt meg ennyire? Azóta ismertem, hogy tejfogai hiányoztak.
Most hozzám bújt, és zokogni kezdett.
– Sajnálom – suttogta.
– Ne kérj bocsánatot.
– Előbb kellett volna szólnom.
– Nem kellett.
– Nem akartam még rosszabbá tenni ezt a napot.
– Nem tetted.
A tarkójára tettem a kezem.
– Fejezd be.
Elhúzódott.
– Biztos vagy benne?
– Mondd el, amit Jack kért tőled.
Visszamentem a helyemre. Daniel ekkorra már nyíltan sírt.
Theo ismét a mikrofon elé állt. Ránézett a cetlire, aztán összehajtotta.
– Egyébként írtam egy gyászbeszédet. Hét oldalasat.
Felemelte a pulpituson fekvő lapokat.
Jack egyik iskolai barátja odaszólt:
– Hűha, Theo.
Theo felnevetett.
– Pontosan. Jack utálta volna.
Félretette a lapokat.
– Úgyhogy nem olvasom fel.
Inkább mesélni kezdett.
Nem a rákról beszélt. Legalábbis többnyire nem.
Elmesélte, hogy tizenkét évesen egyszer egy jégkorongkoronggal betörték a garázsablakunkat, aztán három órán át egyre ostobább magyarázatokat találtak ki. Végül egy madárra fogták az egészet.
Daniel megkérdezte:
– Miféle madár visz magával hoki korongot?
Jack azt felelte:
– Egy erős.
Theo arról is mesélt, hogyan csalt Jack Monopolyban, majd azzal védekezett, hogy „a banknak van biztosítása”. Aztán felidézte a középiskola első napját, amikor Theo pánikrohamot kapott a vécében. Jack leült a fülke elé a padlóra, és úgy tett, mintha szándékosan lógnának az óráról.
Theo hangja elcsendesedett.
– Amikor Jack megbetegedett, mindenki azt kezdte mondani neki, milyen bátor.
Lenézett.
– Utálta ezt.
Tudtam, hogy így volt. Jack egyszer ezt mondta nekem:
– Anya, ha még egy felnőtt azt mondja, milyen bátor vagyok, miközben tűt szúr belém, erőszakos leszek.
Theo folytatta:
– Azt mondta, attól még nem bátor, hogy beteg. Egyszerűen csak ez történik vele.
Megszorította a pulpitus szélét.
– De egy dologban szerintem tényleg bátor volt.
Ránk nézett.
– Ő előbb tudta, mint ahogy mi hajlandók voltunk tudomásul venni.
Lehunytam a szemem. Jack tudta, hogy meghalhat.
A szavak akkor is fájtak, pedig már eltemettük.
– Mégis az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy mindenki mást próbált kevésbé félőssé tenni.
Theo megérintette a ruhát.
– Ez nem arról szólt, hogy Jack gúnyt űzött belőlem.
Elmosolyodott.
– Oké. Részben arról szólt, hogy Jack gúnyt űzött belőlem.
A teremben ismét felnevettek.
– De szerintem leginkább akart még egy dolgot, amiről ő dönthet.
Ez minden korábbinál jobban szíven ütött. A rák apránként vette el Jacketől az irányítást. Az iskolát, a haját, az étvágyát és a magánéletét, majd a terveit is. Végül már járni sem tudott segítség nélkül.
De ezt ő választotta. A piros ruhát, az ígéretet, a viccet, amelynek poénjára hat hónapot kellett várni.
Theo így fejezte be:
– Ezt Jackért vettem fel.
Lenézett a ruhájára.
– Utálom.
A hátsó sorból a nővére, Emma, odakiáltotta:
– Remekül áll!
A terem kitört a nevetéstől. Még én is nevettem.
Theo megrázta a fejét.
– Köszönöm, Emma.
Még egyszer a koporsóra nézett.
– Nyertél, te idióta.
Aztán lelépett a mikrofontól.
A szertartás után mindenki Theóval akart beszélni. Ez már-már mulatságos volt, tekintve, hányan bámulták meg, amikor belépett.
Daniel bátyja ment oda hozzá elsőként. Kicsit feszengve szólította meg:
– Theo.
Theo idegesnek tűnt. A sógorom megköszörülte a torkát.
– Bocsánatot kell kérnem tőled.
– Miért?
– Már azelőtt elítéltelek, hogy leültél volna.
Theo vállat vont.
– Semmi baj.
– De igen.
A bátyja Jack koporsója felé nézett.
– Nincs rendben.
Aztán kezet nyújtott. Theo elfogadta.
Mások is odamentek hozzá. Néhányan megölelték, mások azt mondták, Jack biztosan imádta volna, amit tett.
Az egyik idős nagynéni így szólt:
– A mai fiatalokat még mindig nem értem, de a beszéded gyönyörű volt.
Theo azt felelte:
– Őszintén szólva, ez teljesen érthető.
Aznap először láttam rajta valamit abból a Theóból, akit ismertem.
Később, amikor a legtöbben már átmentek a fogadásra, Theo megkeresett a Jackről kitett fényképek mellett.
Az egyik képen a két fiú nyolcéves volt. Tetőtől talpig sárosak, cipő nélkül, és úgy vigyorogtak, mint akik valami csínytevésből jöttek vissza.
Theo mellém állt.
– El kell mondanom valamit.
Ránéztem.
– Mit?
– Jack nem akarta, hogy megtudd.
Összeszorult a gyomrom.
– Mit?
– Azt, hogy szerinte meg fog halni.
A fényképet néztem. Theo gyorsan folytatta:
– Nem azért, mert nem bízott benned.
– Tudom.
– Azt mondta, neked és Harris úrnak szükségetek van a reményre.
Ez fájt.
– Neki volt rákja.
– Ezt én is mondtam neki.
– Mit felelt?
Theo szomorúan elmosolyodott.
– Azt, hogy „anya túlságosan drámai”.
Könnyek között felnevettem.
– Az a kis gazember.
– Szeretett téged.
– Tudom.
– Nem csak tettette, hogy reménykedik.
Ez sokat jelentett.
Theo így folytatta:
– Szeretett volna egyetemre menni. Utazni is akart. Tényleg azt hitte, hogy a kezelés segíthet.
Aztán hozzátette:
– Csak azt is tudta, hogy nem biztos.
Mindkettő igaz volt. Remény és félelem egyszerre. A tizennyolc éves fiam már értette ezt, én viszont még nem.
Megkérdeztem Theót:
– Gyakran beszélt a halálról?
– Nem. Talán háromszor.
Bólintottam.
– Félt?
Theo nem felelt rögtön. Ez önmagában is válasz volt.
– Igen – mondta végül.
Újra sírni kezdtem. Theo átkarolt.
– Nem félt folyton.
– Köszönöm, hogy nem hazudsz nekem.
Bólintott.
– Ezt is megígértem neki.
Jack temetéséről sokaknak a piros ruha jutott eszébe. Egy ideig ez zavart. Nem akartam, hogy a fiam élete egy furcsa történetté váljon egy fiúról, aki ruhában ment a temetésre.
Aztán megértettem, miért emlékeztek rá az emberek. A ruha valójában nem Theóról szólt, és nem is csak a viccről. Azt bizonyította, hogy Jack akkor is önmaga maradt, amikor a halál már közel volt hozzá. Szarkasztikus volt, irányítani akart, viccelődött, és néha bosszantóan viselkedett. Még hat hónappal előre is megtervezte, hogyan hozza kellemetlen helyzetbe a legjobb barátját.
Theo másnap vissza akarta adni a ruhát Emmának, ő azonban nem fogadta el.
– Semmiképp. Ennek már temetési hangulata van – mondta.
Theo megtartotta.
Évek teltek el. Theo most huszonhárom éves. Tavaly tavasszal végzett az egyetemen, Daniellel pedig elmentünk a diplomaosztójára. Az édesanyja mellett ültünk.
Az ünnepség után Theo talárban és sapkában odajött hozzánk, és mindkettőnket megölelt. Aztán a fülembe súgta:
– Gondolkodtam rajta, hogy pirosban jövök.
Daniel így felelt:
– Ne feszítsd tovább a húrt.
Theo felnevetett.
Az egyetemi diplomaosztóra Jack egyik óráját ajándékoztuk neki. Nem volt drága. Csak az a fekete óra, amelyet Jack szinte mindennap viselt, mielőtt a kezelések miatt annyira lefogyott, hogy már lecsúszott a csuklójáról.
Theo sokáig nézte.
– Ezt nem fogadhatom el.
Az öklébe zártam az órát.
– De igen.
Elsírta magát. Én is.
Mostanában már ritkábban sírunk, de a gyász nem múlik el. Csak átalakul.
Van, amikor Jack már tizennyolc éve nincs velünk. Máskor eszembe jut valamelyik ostoba mondása, és úgy érzem, mintha megint itt lenne mellettem.
Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor Theo belépett a temetésre. A tekintetekre, a suttogásra és az én gyanakvásomra. Daniel felállt. Néhány percig szinte minden felnőtt azt hitte, tudja, mit lát.
Pedig nem tudtuk.
Egy fiút láttunk piros ruhában a legjobb barátja temetésén, és már azelőtt kitaláltuk az okát, hogy egyetlen szót is mondott volna. Theo tudta, hogy ez fog történni. Jack is tudta. Hat hónappal korábban előre látta az egészet.
Talán ez volt a történetben a leginkább Jackre valló rész.
A cetli utolsó mondatát Theo nem olvasta fel a temetésen. Később megmutatta nekem.
A családjára tett megjegyzés alatt Jack ezt írta:
„Ha anya mérgesnek látszik, adj neki harminc másodpercet. Ha már mindent tud, kedves.”
Sokáig néztem a sort. Aztán azt mondtam Theónak:
– Túl sokat feltételezett rólam.
Theo elmosolyodott.
– Nem. Ismert téged.
Talán így volt.
Most már nem is annyira a ruhára emlékszem, sem a suttogásra, sőt még a temetésre sem. Inkább arra, hogy a fiam haldoklott, mégis hitt benne: ha az emberek kapnak egy kis időt és megtudják az igazat, talán kedvesebbek lesznek, mint amilyennek elsőre látszanak.
Aznap Theo segítségével mi is azok lettünk.
