A reptéren egy fiatal nő gúnyolódott a koromon, majd a repülőút alatt folyton az arcomba és az ételembe lógatta a hosszú haját. Azt hitte, egy hetvenhárom éves asszony úgysem szól vissza. Szerencsére épp előzőleg vettem egy különös ajándékot a vámmentes boltban.
– TÖNKRETETTED A NYOLCSZÁZ DOLLÁROS HAJAMAT! ÚGY NÉZ KI, MINT EGY ÓVODÁS KÉZMŰVESMUNKÁJA!
Harmincötezer láb magasan egy fiatal nő állt a folyosón, egyik kezével a saját hajához ragadva, a másikkal pedig rám mutatva. Az arca elvörösödött a dühtől.
A kabinban mindenki felém fordult.
Két órával korábban azonban még semmi sem utalt arra, hogy idáig fajul a helyzet.
A vámmentes boltban álltam sorban, a kezemben egy apró ajándékkal az unokámnak. A sor lassan haladt, főleg azért, mert előttem egy huszonnyolc év körüli nő a telefonját tartotta maga elé. Hosszú, szőke haja majdnem a térdéig ért. A telefon tokján strasszkövekből a BRITTANY név csillogott, nehogy elfelejtse.
– Na, segítsetek választani! Melyiket vegyem?
Két parfümösüveget mutatott a kamerának.
– Hölgyem, beüthetem a termékeket? – kérdezte a pénztáros.
– Egy pillanat, a követőim még döntenek.
Az én koromban az ember az „egy pillanat” mellé inkább széket is kér.
– Tudom! Mindkettő gyönyörű. Lehet, hogy egyszerűen megveszem mind a kettőt.
A pénztáros közölte az összeget. Brittany egy pillanatra elhallgatott, aztán ismét a telefonjára mosolygott.
– A szépségbe megéri befektetni, igaz?
Fizetett, majd felkapott egy tesztert, és a nyakára, a csuklójára, sőt még a hajára is fújt belőle. A parfümfelhő hamarosan engem is elért. Köhögni kezdtem.
– Elnézést, kedvesem, ez elég erős illat.
– Francia parfüm.
– Nem hiszem, hogy a franciák azt akarták, hogy meg is kóstoljuk.
A pénztárosból valami vízforralóra emlékeztető hang tört elő.
– A követőim szerint most már a parfümöm is sérti az embereket – mondta Brittany a telefonjának.
Aztán hátradobta a haját. Az egyenesen arcon talált.
– Vigyázzon, drágám, a haja eltalált.
– Akkor ne álljon ilyen közel.
– A sorban állok.
– A személyes tér azért még létezik.
Hátrébb léptem, de Brittany ismét megfordult, és ezúttal a kezemet is súrolta a haja.
– Mindig ekkora helyre van szüksége?
– Tessék?
– A hajának.
– Ezt úgy hívják, dús haj.
– Értem. Azt hittem, Cousin Itt végre talált egy jó balzsamot.
A pénztáros hangosan felnevetett.
– Vannak, akik egyszerűen nem értékelik a szép hajat – jegyezte meg Brittany. Az ajtóból még visszafordult. – Talán csak irigy.
– A parfümre? Nem különösebben.
Elment, de az illata még sokáig ott maradt, mintha nem vette volna észre, hogy véget ért a látogatása.
A pénztáros beszkennelte az ajándékomat.
– Szerencsés az unokája.
– Remélem, ő is így gondolja. Azt mondják, csak ezt kéri tőlem.
A táskámba tettem az ajándékot, és elindultam a kapuhoz. Biztos voltam benne, hogy ezt a lányt soha többé nem látom, és az ajándék épségben eljut Emilyhez.
Mindkettőben tévedtem.
A sorom a gép hátsó részében volt. Mire odaértem, a parfüm illatát is megéreztem. Nehéz, édes, francia illat volt.
– Végre beszállunk! Megmutatom a helyemet! – mondta Brittany a telefonjába.
A soromban ülő idősebb férfi éppen a fej fölötti rekeszbe próbálta betenni a táskáját. Brittany egy sorral előttünk megállt, majd megfordult, hogy megmutassa a kabint a követőinek. A haja egy pillanattal később követte a mozdulatot, és egyenesen a férfi arcába csapódott. A szemüvege az egyik, a táskája a másik irányba repült.
Elkaptam a táskát.
– Köszönöm – mondta a férfi, miközben visszatette a szemüvegét. – Azt hiszem, épp megtámadott egy samponreklám.
– Egyetértek.
– Jelentsem az esetet?
– Hosszú jegyzőkönyv lenne. Sok felületet érintett.
Elmosolyodott.
– Harold vagyok.
– Martha.
– Martha, remélem, nem ül majd a közelünkben.
Brittany közvetlenül az én ülésem elé ült le.
Persze, hogy oda.
– Jaj, ne! Maga megint?
– Milyen kicsi a világ!
– Követ engem?
– Nem, kedvesem. A parfümje ért ide előbb.
Amikor kialudt az öv becsatolására figyelmeztető jelzés, Brittany felállt a folyosón, és a telefonját hátrafelé tartotta.
– Na, srácok, kértétek, úgyhogy megmutatom hátulról is!
– Nyolcszáz dollár, srácok. Nézzétek ezt a hosszúságot! Minden fillért megért.
Lassan megfordult, mintha nyárson sülne, majd leült, és az egész haját hátradobta az ülésemen. A tincsek beterítették a tálcámat és a karfát, néhány pedig a homlokomra is hullott.
– Elnézést, arrébb tudná tenni a haját?
– Most ne, élőben vagyok.
– Biztosan lenyűgözi a követőit. Engem jobban érdekelne, ha a haja a saját oldalán maradna.
– Jaj, ez csak haj!
Harold előrehajolt.
– Nyolcszáz dollár? Az első autómért is kevesebbet fizettem.
– Kormánya azért volt?
– Végül került bele.
Nevettem, és egy ideig ez segített. Egy óra múlva viszont már legszívesebben kilőttem volna magam az űrbe a tehetetlen dühtől.
– Komolyan, miért foglalkozik ennyit a hajammal? – kérdezte Brittany.
– Nem foglalkozom vele. Egyszerűen mögötte ülök.
– Irigy. Mikor volt utoljára ilyen haja? Ötven éve?
Most rövid, ősz hajam van, és nem hiányzik a régi frizurám. Három gyereket neveltem fel, és eltemettem a férjemet. Egyetlen évért sem kérek elnézést.
– A Reagan-kormány idején például nagyon szép hajam volt.
Brittany felnevetett.
– Látja? Ősi történelem.
Nem sokkal később megérkezett az ebédkocsi. A légiutas-kísérő, Kelly, éppen kiosztotta az ételeket, amikor Brittany hátradobta a haját, hogy szelfit készítsen a tálcájával. A hajvégek egyenesen belelógtak a rizsembe.
– Elnézést! A haja belelóg az ebédembe!
Brittany még csak hátra sem fordult.
– Akkor ne egye meg.
– Nem is fogom.
– Akkor meg van oldva.
– Nincs. Szeretném megenni a többit.
– Hölgyem, ne csináljon ekkora ügyet egy semmiségből!
– Nem látta véletlenül a villámat? Úgy tűnik, az is eltűnt.
A folyosó túloldalán ülő kamasz fiú felhorkant. Az anyja oldalba bökte, de neki is rángott a szája a visszafojtott nevetéstől.
Megnyomtam a hívógombot. Kelly elvitte a tálcámat, és megkérte Brittanyt, hogy tartsa a haját a saját oldalán.
– Jó, rendben!
Kelly elment, Brittany pedig ismét a telefonjához fordult.
– Srácok, úgy tűnik, ezen a gépen még hajam sem lehet.
Aztán hátradobta a haját.
– Hoppá.
Kaptam egy másik ebédet, és pontosan két percig ehettem nyugodtan.
Nem szeretek repülni, ezért rendeltem egy kis pohár fehérbort, hogy megnyugodjak. Amikor megrázkódott a gép, két kézzel fogtam a poharat, mint valami kelyhet.
Aztán a haja belecsúszott.
Nem csak a pohár közelébe lógott. A vége beleért a borba, és ecsetként kavargott benne.
– Az ég szerelmére!
– Most meg mi van?!
– A haja belelóg a boromba.
– Ebben a korban már nem is kellene alkoholt innia.
– Tessék?
Brittany a feje fölé emelte a telefont.
– Srácok, nézzétek a mérges nagymamafejét!
– Kérem, vegye el azt a telefont az arcomból!
– Nyugi. Ezren néznek. Maga csak egy mellékszereplő.
– Szóljak megint Kellynek? – kérdezte halkan Harold.
Ránéztem a borra, amelyhez már nem akartam hozzányúlni.
– Nem, Harold. Azt hiszem, elég volt.
Aztán lenyúltam a táskámért. Kivettem a pénztárcámból egy százdollárost, és leejtettem Brittany lába mellé.
– Kedvesem, azt hiszem, elejtett valamit.
– Micsodát?
Lenézett, előrehajolt, felkapta a bankjegyet, majd a táskájába süllyesztette.
– Látom, nem teljesen vak. Köszönöm.
Persze, hogy felvette. Az ő világában minden az övé, ami a közelébe esik.
Brittany törzse már az ülésénél volt, a haja viszont továbbra is az enyémen hevert, a vége pedig a tálcámon gyűlt össze. Kinyitottam az ajándékot.
Elővettem belőle egy jókora adag rózsaszín, csillámos nyálkát. Beledolgoztam a hajvégekbe, aztán még jó húsz centin feljebb is.
Csak egy apró emlékeztetőt akartam hagyni neki.
– Emlékeztessen rá, hogy soha ne kerüljek a rossz oldalára – mormolta Harold.
– Akkor tartsa magánál a haját.
Brittany visszaült, de a szemközti sorban ülő fiú vette észre először, mi történt.
– Anya, nézd!
– Ne bámészkodj!
– De valami van a hajában!
– Miért néz mindenki engem?
Senki sem felelt. A fiú két kézzel takarta el a száját.
Brittany elővette a telefonját, hogy tükörként használja. A közvetítés még mindig élt, így az ezernél is több néző vele együtt látta meg a vállán csillogó rózsaszín foltot.
– EZ MI?!
Megpiszkálta. Az ujja hozzáragadt, és egy vékony szál nyúlt a kezétől a hajáig.
– EZ NYÁLKA?!
– Az bizony, drágám. Az unokámnak vettem. Te vagy az első, aki kipróbálja.
– NYÁLKÁT TETT A HAJAMBA?!
– A haja belelógott az ebédembe. Azt hittem, cserélgetjük a dolgainkat.
– NYOLCSZÁZ DOLLÁRBA KERÜLTEK A HAJHOSSZABBÍTÁSAIM!
– Igen, drágám, ezt már említette. Ne kezdje el tépni.
– NE MONDJA MEG, MIT CSINÁLJAK!
A nyálka nem szakadt el, csak megnyúlt. Csillogó, rózsaszín szál lógott Brittany haja és a keze között. A műkörmei belesüppedtek, mintha villával próbálna spagettit feltekerni. Amikor kiszabadította az ujjait, a nyálka olvadt sajtként nyúlt utánuk.
Brittany a farmerjába törölte, majd a karfára is kent belőle. Megrázta a fejét, mire egy ragacsos tincs az arcára csapódott, és ott maradt.
Ekkor már úgy éreztem, megkapta a leckét, de fogalmam sem volt, milyen következmények várnak rám, amikor leszállunk.
A telefonjáért nyúlt, de a készülék is a tenyeréhez ragadt.
– Anya, vattacukrot csinál a hajából! – kiáltotta a fiú.
Az anyja csendre intette, de úgy nevetett, hogy alig bírt megszólalni.
– VÉN BOSZORKÁNY! NÉZZE MEG, MIT CSINÁLT!
Kelly sietve indult végig a folyosón.
– Hölgyem, kérem, üljön le!
– LE AKAROK SZÁLLNI!
– Harmincötezer láb magasan vagyunk.
– NEM ÉRDEKEL! NÉZZEN A HAJAMRA!
Így jutottunk vissza a történet elejéhez: egy nő ordított a folyosón, az egész kabin őt nézte, a haján pedig ott ragadt a bosszúm.
Kelly végül visszaültette Brittanyt a helyére. A telefon továbbra is a tenyeréhez tapadt, a képernyő pedig az arcára irányult.
– Kapcsolja ki valaki! Még megy az élő adás! Nem tudom, az ujjaim odaragadtak!
– Ne mozduljon!
Egy szalvétával megfogtam a telefon széleit, megkerestem a piros gombot, és harmadik próbálkozásra sikerült leállítanom a közvetítést. A képernyő csupa nyálka volt. Mielőtt elsötétült, még láttam az utolsó néhány hozzászólást.
„LMAOOO”
„Adjatok neki egy kis olajat!”
„Miért nem segít neki senki?”
„Egész órán át az ebédjébe lógatta a haját. Ezt ő kezdte.”
„A nagyi a hősöm.”
– Mit írnak? – kérdezte Brittany.
– Aggódnak a haja miatt.
– Tényleg?
– Leginkább.
Kelly leguggolt az ülésem mellett.
– Hölgyem, ön tette ezt?
Eddig kiéltem magam. Ideje volt úgy viselkednem, ahogy egy hetvenhárom éves nőhöz illik.
– Igen. Segítek kiszedni.
– Van egy üres hely mellette. Kérem, intézze el csendben.
Harold átnyújtotta a salátáját, majd egy kis üveg olívaolajat is a kezembe adott.
– Miért engedném, hogy még egyszer hozzányúljon a hajamhoz? – kérdezte Brittany.
– Mert tudom, hogyan lehet kiszedni belőle. És megígérem, hogy több nyálkát nem teszek bele.
Kipróbáltam egy tincsen. Egy csepp olaj, néhány türelmes mozdulat, és a nyálka elengedte a hajat.
– A csatokhoz ne nyúljon! – mondta Brittany.
– Eszem ágában sincs.
Három gyereket neveltem fel, közülük az egyik gyakran rágózott. Ez még annál is egyszerűbb volt.
Kelly ismét odajött.
– Szeretné, hogy a rendőrök várják a gépet leszállás után?
– Igen! Mindenképpen! – vágta rá Brittany.
Kelly rám nézett.
– Megértem – feleltem.
Arra azonban nem számítottam, hogy ez a vakmerő szőke nő még jobban meg tud lepni.
– Fel kell jegyeznem, mi történt – mondta Kelly. – Leszállás előtt még visszajövök.
Miután elment, Brittany a hajára nézett.
– Ebben a hónapban szinte minden pénzemet a hajhosszabbításra költöttem.
– Akkor miért vette meg?
– Jól akartam kinézni.
– Már eddig is jól nézett ki.
– Nem érti.
– Magyarázza el.
– Az interneten mindenki tökéletesnek látszik. Tökéletes haj, tökéletes bőr, minden tökéletes.
– És azt gondolja, ha megveszi ezeket a dolgokat, boldogabb lesz?
– Nem tudom. Talán.
– Ez elég drága talán.
– A parfümöt sem engedhettem volna meg magamnak. Huszonnyolc éves vagyok, mégis öregnek érzem magam.
– Kedvesem, egy hetvenhárom éves nővel beszél.
– Tudom.
– Én pedig egészen jól érzem magam. Ezt a repülőutat leszámítva.
Brittany majdnem elmosolyodott. Nem kezdtem prédikálni neki. A kezem többet mondott minden beszédnél.
– A keze olyan, mint a nagymamámé.
– Ez most bók?
– Igen. Kiskoromban ő fonta be a hajamat.
– Most is megteszi?
– Nem. Néhány éve meghalt.
– A fonásra azért még emlékszem.
Három tiszta tincset választottam ki. A nyálka eltűnt, és a hajhosszabbítás sértetlen maradt, csak alaposan átitatta az olaj. Egy egyszerű fonatba rendeztem, hogy többé ne lógjon át az ülésemen.
– Akkor nem ment tönkre?
– Csupa olaj, ennyi. Mossa meg kétszer, és rendben lesz.
– Évek óta nem hordtam copfot.
– Jól áll. Csinos lány maga, Brittany. Nincs szüksége nyolcszáz dolláros pótlásra ahhoz, hogy ezt bizonyítsa.
– Sajnálom, hogy folyton a hajamat dobáltam magára. És azt is, amit a koráról mondtam.
– Az valóban elég udvariatlan volt.
– Tudom.
Megkötöttem a fonat végét.
– És én is sajnálom, hogy nyálkát tettem a hajába.
– Az elég aljas húzás volt.
– Az volt.
Brittany végignézett a fonaton.
– Azért köszönöm, hogy kiszedte belőle.
– Szívesen, kedvesem.
Néhány perccel később Kelly visszatért.
– A rendőrök fogadják majd a gépet leszállás után?
Brittany habozott.
– Nem. Meggondoltam magam.
Kelly bólintott, majd továbbment.
– Miért változtatta meg a döntését? – kérdeztem.
– Mert tudom, milyen a videó – motyogta Brittany.
– Milyen?
– Úgy néz ki, mintha megérdemeltem volna.
– Én kedvesebben fogalmaztam volna, de mást nem mondanék.
Brittany halkan felnevetett.
– És, kedvesem, azt hiszem, felvett valamit, ami az enyém.
– Micsodát?
– Száz dollárt.
– Az a magáé volt? Azt hittem, az enyém.
– Persze, hogy úgy gondolta.
Úgy tettem, mintha elhinném neki. Mindkettőnknek így volt a legkönnyebb.
Brittany elővette a bankjegyet, és visszaadta.
– Bocsánat.
– Elfogadom.
Visszaültem a helyemre. Harold melegen tartotta, vagy legalábbis nem foglalta el.
– Inna velem egy kávét, ha leszálltunk? – kérdezte.
– Mindig ilyen rámenős a repülőn ülő nőkkel?
– Csak azokkal, akiktől tartok.
A kapitány bejelentette, hogy megkezdjük a süllyedést.
Emilynek végül csekket adtam az ajándék helyett. A hétvégén együtt vettünk neki egy újat.
