Négy hónappal azután, hogy a férjem elhagyott egy másik nőért, két bőrönddel jelent meg az ajtóm előtt. Azt hitte, visszafogadom, és még azt is megkérdezte, mi lesz a vacsora. Egyetlen telefonhívás a szomszédomnak azonban hamar letörölte az arcáról az önelégült mosolyt.
– Debbie, Gary áll a kocsibejárótokban? – hívott fel Linda, a szomszédom.
Kinéztem az ablakon. Gary volt az, két bőrönddel és a golfütőivel.
Huszonkét év házasság után hagyott el négy hónappal korábban. Azt mondta, „új életet” akar kezdeni.
Kinyitottam az ajtót.
– Kirakott a barátnőm, úgyhogy hazajöttem! – jelentette be.
– Ennek örülnöm kellene?
– Ugyan már, Debbie. Annyi éve vagyunk házasok.
– Érdekes, hogy ez csak azután jutott eszedbe, hogy ő kirakott.
– Azt mondta, önző vagyok. El tudod ezt hinni?
A vállam fölött a házba pillantott.
– Mi lesz a vacsora?
– Attól függ, mit főzöl majd a következő lakcímeden.
– Nagyon vicces. Segíts bevinni a csomagjaimat.
– A barátnőd pakolta össze őket?
– Igen.
Gary közelebb húzta a bőröndjét az ajtóhoz.
– Ez igazán kedves volt tőle. Én pénzt kértem volna érte.
Felsóhajtott.
– Azt mondta, önző vagyok. El tudod ezt hinni?
– Elmagyarázta, miért?
– Folyton csak magyarázott!
– Gary, te egy másik nőért hagytál el.
– Hová tegyem a holmimat?
– Négy hónapja még biztosan sírva fakadtam volna ettől, most viszont alig bírtam visszatartani a mosolyomat.
– Megtanultam a leckét.
– Ilyen gyorsan?
– Három és fél hónap alatt, ha pontosak akarunk lenni.
A golfütőit persze magával hozta.
– Debbie, csak azt szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen.
– Rendben. Igazi hazatérést szeretnél?
Felcsillant a szeme.
– Na, végre!
– Adj öt percet.
Bementem, és felhívtam Lindát.
– Emlékszel, mit ígértél, ha egyszer visszajön?
Linda felnevetett.
– Tényleg ott van?
Látta, ahogy Gary megérkezik, de amíg nem hívtam, nem gondolta, hogy a férfi valóban vissza akar költözni.
– A golfütőit is magával hozta.
– Ezt látnom kell!
Amikor újra kinyitottam az ajtót, Gary elmosolyodott.
– Tudtam, hogy meggondolod magad.
– A holmid maradékát két dobozba pakoltam. A garázsban várnak.
– Persze – mondtam. – De előbb még tettem érted valamit.
Még szélesebbre húzódott a mosolya.
– Mit?
– Összepakoltam a dolgaidat.
Pislogott egyet.
– Azt hittem, segítesz visszaköltözni.
– Soha nem mondtam ilyet.
Eltűnt az arcáról a mosoly.
– Összepakoltad a holmimat?
– Amit itt hagytál. Linda felajánlotta, hogy velem marad, amikor eljössz értük. Épp most hívtam fel.
Gary döbbenten nézett rám, és láthatóan nem talált szavakat.
– Komolyan azt akarod, hogy elvigyem a dobozokat, aztán menjek el?
– Új életet akartál kezdeni. Segítek befejezni a régit.
Huszonkét éven át én könnyítettem meg az életét. Úgy tűnt, azt hitte, ez a különválásunk után is így marad.
– Komolyan beszélek. Hibáztam.
– Debbie, ezt ne a szomszédok előtt intézzük el.
Linda már visszament a házába, de az utca túloldalán megmozdult egy függöny.
– Ó, most már zavar, hogy mások is látják?
Gary közelebb húzta a bőröndjét.
– Komolyan mondom. Hibáztam.
– Tudom, hogy dühös vagy, de ezt meg tudjuk beszélni.
– Azt még meg sem kérdezted, én akarom-e.
– Ugyan már, tudom, hogy szeretsz.
Elképesztő volt, milyen magabiztosan beszélt arról, mit érzek. Az első hetekben hiányzott. Hiányoztak a bűnügyi sorozatok közben tett ostoba megjegyzései, az, hogy fagyos reggeleken előre befűtötte az autómat, és még a kulcsai konyhapultra dobásának hangja is.
Azt viszont nem hiányoltam, hogy úgy kezelte a kívánságaimat, mintha csak útban lennének.
Körbenézett az előszobán.
– Átfestetted a konyhát?
– Múlt szombaton.
– Kék lett?
– Szeretem a kéket.
Gary mindig utálta ezt a színt. Aztán észrevette az új zárat.
– Ez is új.
– Kicseréltettem.
– Anélkül, hogy szóltál volna?
– Már nem itt laktál.
Úgy nézett rám, mintha olyasmit változtattam volna meg, ami még mindig az övé.
– Legalább egy kis vizet kaphatok?
– Persze.
Becsuktam az ajtót, és visszamentem a konyhába. A maradék tészta mellett ott feküdt a könyvelési munkafüzetem. Gary elköltözése után beiratkoztam egy tanfolyamra. Egyrészt le akartam foglalni magam, másrészt szerettem volna valami olyasmivel foglalkozni, aminek semmi köze hozzá.
A munkafüzet alatt egy ügyvédi iroda iratai lapultak. Az ügyintézést már befejeztem, de még nem tettem el a papírokat.
Töltöttem egy pohár vizet, amikor megcsörrent a telefonom.
Linda volt az.
– Már indultam volna hozzád, de előbb mondd el, miért jött vissza Gary.
– Kirakta a barátnője. Most nálam akar lakni.
– Debbie, ez furcsa.
– Miért?
– Carol tegnap mesélte, hogy az egyik barátnőjének, Rachelnek ki kellett tennie a párját. A férfi folyton mást mondott a kapcsolatukról. Rachel azt hitte, elvált.
Carol Linda testvére volt. Két utcával arrébb lakott, és ugyanabba az olvasókörbe járt, mint Rachel.
– Sok férfi hazudik arról, hogy elvált – mondtam.
– Tudom. De Rachel most dobta ki a pasiját, Gary pedig azzal jön, hogy a barátnője kirakta. Az időzítés elég gyanús.
Az ajtó felé néztem.
– Szerinted ugyanarról a férfiról van szó?
– Nem akarok vádaskodni, amíg nem ellenőriztem. Tartsd kint Garyt, amíg vissza nem hívlak.
– Lehet, hogy csak véletlen egybeesés.
– Pont ezért akarok előbb utánajárni. Carolnál van Rachel. Megkérem, hogy küldjön róla egy képet.
Linda bontotta a hívást. Ott álltam a pohárral a kezemben, és próbáltam megérteni, miért lett hirtelen olyan komoly a hangja.
Kint Gary bekopogott.
– Debbie? A vizet is neked kell elkészítened?
Résnyire nyitottam az ajtót, és odaadtam neki a poharat.
– Kösz – mondta, majd ivott. – Beszélhetnénk végre felnőtt módjára?
– Attól függ. Válaszolsz egy kérdésre?
– Milyen kérdésre?
– Mióta találkozgattál vele, mielőtt elköltöztél?
Gary forgatni kezdte a poharat a kezében.
– Miért kell ezt most elővenni?
– Mert azt várod, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
– Mondtam, hogy hiba volt.
– Ez nem válasz.
A Linda háza felé pillantott.
– Talán bemegyünk, és ott beszéljük meg.
– Miért?
– Linda mindenbe beleüti az orrát.
– Linda nincs is itthon.
– Akkor is jobb lenne négyszemközt beszélni.
Figyeltem, ahogy újra belekortyol a vízbe.
– Azt mondtad neki, hogy elváltál?
A keze megállt félúton a szája felé.
– Mi?
– Egyszerű kérdés.
– Azt mondtam, külön élünk.
– Tényleg külön éltünk?
– Ugyan már, túl nagy ügyet csinálsz belőle. Tudod, hogy nehéz volt a házasságunk.
– Attól, hogy külön éltünk, még nem váltunk el. Ez nem egy rövid veszekedés volt.
Letette a poharat a verandakorlátra.
– Túlreagálod.
A telefonom rezgett.
Linda üzenete érkezett: „Carol küldött képet Rachel barátjáról. Gary az. Elindulok értük.”
Kétszer is elolvastam az üzenetet. Gary engem figyelt.
– Ki írogat neked?
– Linda.
– Mit mond?
– Talált valami érdekeset.
– Mivel kapcsolatban?
– A barátnőddel.
Gary arca megfeszült. Megfogta a bőröndje húzóját, majd elengedte.
– Mit tud róla Linda?
– Úgy tűnik, többet, mint én.
– Debbie, menjünk be, és beszéljük meg.
– Inkább itt maradok.
Gary az utcára pillantott. Amióta megérkezett, most először tűnt igazán idegesnek.
Néhány perccel később egy autó állt meg Linda háza előtt. Linda szállt ki a vezetőülésből, majd az anyósülésről egy nő, aki szorosan a csuklója köré tekerte a táskájának pántját. Carol hátul maradt.
A nő megállt a járda végén. Gary elengedte a bőröndje fogantyúját.
– Ne…
– Szia, Gary – mondta a nő.
Gary felém fordult.
– Mit tettél?
– Még semmit – feleltem.
Linda odajött hozzám.
– Debbie, ő Rachel.
Rachel rám nézett, majd vissza Garyre.
– Azt mondtad, két éve elváltatok – mondta.
– Azt mondtam, hogy vége a házasságomnak.
– Négy hónapja költözött el. Még mindig házasok vagyunk – mondtam.
– Tudod, hogy nehéz volt köztünk minden – felelte Gary.
– A nehéz házasság nem ugyanaz, mint a válás – mondta Rachel.
Garyre nézett.
– Azt mondtad, a fiad tizenhét éves.
– Huszonnégy – feleltem. – Három éve elköltözött otthonról.
Rachel Gary felé fordult.
– Úgy adtad elő, mintha Debbie nem engedne el.
– Nem tudod, milyen volt a házasságunk – csattant fel Gary.
– Ezek szerint én sem tudtam – mondta Rachel.
Gary rám nézett, mintha arra várna, hogy majd elsimítom a helyzetet.
Huszonkét éven át ismertem ezt a tekintetet. Általában azt jelentette, hogy nekem kellett rendbe hoznom, amit ő elrontott.
Most hallgattam.
– Azt is mondtad, hogy Debbie gyűlölte az anyádat – folytatta Rachel.
Összeszorult a mellkasom.
– Hat hónapon át minden csütörtökön elkísértem kemoterápiára.
Rachel arca megkeményedett.
– Azt mondtad, Debbie nem látogatta meg, amikor beteg volt az anyád.
– Csak azt magyaráztam, mennyire magányosnak éreztem magam! – vágta rá Gary.
– Attól még úgy állítottad be őt, mintha kegyetlen lett volna – mondta Rachel.
Gary megdörzsölte a homlokát.
– Nem voltam boldog. Egyikőtök sem tudja, milyen volt ez nekem.
Rachelre néztem.
– Mióta voltatok együtt?
Habozott egy pillanatig.
– Már márciusban találkozgattunk. Március nyolcadikán azt mondta, hogy szeret.
Garyre néztem. Március nyolcadika volt a házassági évfordulónk.
Rachel megmerevedett.
– Akkor még veled lakott?
– Igen. Nekem azt mondta, hogy munkahelyi vacsorára megy.
Rachel Garyre nézett.
– Nekem azt mondtad, hogy azon az estén egyedül voltál, mielőtt hozzám jöttél.
Gary a járdát bámulta.
Eszembe jutott az a vacsora, amit egyedül ettem meg. Félretettem neki egy adagot a hűtőbe.
Most azon tűnődtem, vajon hány ilyen hétköznapi kedvességemet fogadta el, miközben valaki másnak azt mesélte, milyen rossz feleség vagyok.
– Debbie, csak…
– Ne – mondtam.
Gary felém lépett, de Rachel közbevágott.
– Azért kérdeztem mindig, merre jársz, mert folyton változtattad a történeteidet. Ezért mondtam, hogy költözz el.
Gary ismét hozzám fordult.
– Debbie, kérlek. Bocsánatot kérek. Haza akarok jönni.
– Éveken át érzelmileg elzárkóztál tőlem.
Felnevettem, de csak egyszer.
– Gary, egészen addig azt mondtad, minden rendben, amíg el nem költöztél.
Úgy nézett ki, mint aki csapdába esett, de nem úgy, mint aki megbánta, amit tett. Megpróbálta megfogni a kezem.
– Bocsánatot kérsz miért?
– Mindenért.
– Mondj valami konkrétat.
A bőröndjeire pillantott.
– Hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Nincs hol laknom. A lakás Rachel nevén van, a szállodák pedig drágák.
Vártam.
– Ráadásul szörnyű hetem volt – tette hozzá.
– Ezért kérsz bocsánatot?
– Próbálkozom!
– Nem. Szállást keresel.
Úgy nézett rám, mintha megszegtem volna egy ígéretet, pedig semmit sem ígértem neki.
A tekintete az ajtóra, majd az új zárra tévedt.
– Nem hagyhatsz csak úgy kint.
– Dehogynem. Tőled tanultam meg.
– Emlékszel, hogy új életet akartál kezdeni? – folytattam. – Megkaptad a részedért járó pénzt, aláírtad a papírokat, az átutalás pedig már megtörtént. Ez a ház most az enyém.
Rachel megigazította a táskája pántját.
– Debbie, ha tudtam volna, hogy még házas, soha nem kezdtem volna vele. Többet kellett volna kérdeznem.
– Bíztál valakiben, akit szerettél – mondtam. – Én is ezt tettem.
Bólintott, könnyes szemmel, majd Linda autója felé indult. Gary utána kiáltott, de Rachel nem fordult vissza.
Ezután Linda felé fordult.
– Most boldog vagy?
Linda vállat vont.
– Különösebben nem. De Debbie talán igen.
Becsuktam az ajtót, miközben Gary még azon töprengett, kit hibáztasson.
A konyhából megnyomtam a garázsajtó távirányítóját. Az ablakon át láttam, ahogy Gary kiviszi a két dobozt a Buickjához. Utána a bőröndjeit is lecipelte a verandáról, a golfütőit pedig nehezen tuszkolta be a csomagtartóba.
A szomszédom ott állt a rózsabokor mellett, ahogy megígérte.
Gary úgy érkezett, hogy azt várta, én viszem be a holmiját. Most mindent neki kellett visszapakolnia.
Becsapta a csomagtartót, aztán elhajtott. Én leengedtem a garázsajtót, Linda pedig hazavitte Carolt és Rachelt.
Amikor Linda visszajött, egy bevásárlószatyrot hozott magával.
– Vészhelyzeti készlet – jelentette be.
Pezsgő almabor, sajt, keksz és egy apró, rózsaszín mázas torta volt benne.
– Mit ünneplünk? – kérdeztem.
Linda letette a tortát a konyhapultra.
– Visszakaptad a verandádat.
A kék konyhaszekrények alatt tortát ettünk vacsorára. Félúton elsírtam magam, Linda pedig addig maradt, amíg meg nem nyugodtam.
