Harmincévesen nősültem meg, nagyjából semmivel a zsebemben. A feleségem családja sem volt jómódú, csak az édesapja, Velasco úr, aki akkor közel 70 éves volt, csendes és törékeny, veteránnyugdíjból élt.
Az esküvő után rögtön beköltözött hozzánk, és velünk élt egészen a haláláig.
Egészen húsz éven át nem adott egy fillért sem a rezsibe, élelembe, gyógyszerekbe. Nem vigyázott az unokákra, nem főzött, nem takarított. Sokan egyenesen „élősködőnek” tartották.
Engem is bosszantott néha, de mindig arra gondoltam, ő az apósom, idős ember. Ha én nem gondoskodom róla, ki tenné meg helyettem? Így inkább hallgattam. Néha nehezteltem, sokszor magamban.
Volt, hogy egy hosszú nap után fáradtan hazaértem, üres hűtő fogadott, ő pedig nyugodtan iszogatta a kávéját, mintha semmi köze nem lenne hozzá.
Aztán egy napon, amikor meghalt, azt gondoltam, itt a vége. Csendben halt meg, 89 évesen.
Nem betegeskedett, kórházba sem került.
Aznap reggel a feleségem vitte neki az italát, ekkor vette észre, hogy már nem él. Erős érzések nem kerítettek hatalmukba, valahogy megszoktam, hogy csak ott van a lakásban, szinte észrevétlenül.
A temetés szerény volt; a feleségem családjában senki sem állt jól anyagilag, ezért mindent nekünk kellett intézni.
Három nappal később egy öltönyös férfi kopogott be hozzánk. Majdnem elejtettem a poharamat.
Ügyvéd volt. Irattartót szorongatott a kezében. Miután bemutatkozott és megerősítette a nevemet, átnyújtott egy piros dossziét.
„Velasco úr végrendelete szerint ön a kizárólagos örökös minden személyes vagyonára” – mondta.
Elnevettem magam, azt hittem, csak viccel. Miféle vagyon? Húsz évig csak a családomat terhelte, még rendes papucsot sem hordott.
De az ügyvéd komolyan mutatta a papírokat:
Egy 115 négyzetméteres telek a város központjában, már két éve az én nevemre íratva.
Egy takarékszámla több mint 3,2 millió mexikói pesónnyi összeggel, amin én vagyok a kedvezményezett.
Egy kézzel írt búcsúlevél, amit az ügyvédnek adott át megőrzésre: „Ez a vejem sokszor panaszkodott, de húsz évig gondoskodott rólam anélkül, hogy éheztem volna. A lányom lusta, mindent a vejem vitt a hátán. Hosszú életet éltem, tudom, ki milyen ember. Nem kötelező visszaadni, de mégsem akarok úgy meghalni, hogy semmit sem hagyok rá.”
Megálltam, könnyek szöktek a szemembe, anélkül hogy pontosan értettem volna, miért.
Kiderült, egyáltalán nem volt szegény. Az a telek régi családi örökség volt, soha semmit nem mondott róla.
Az a megtakarítás mind a nyugdíjából, támogatásokból, évek alatt nőtt, hozzá sem nyúlt.
Mindezt rám hagyta, akit sokszor csak „élősködőnek” nézett a környezet.
Aznap este hosszú ideig ültem egyedül az oltár előtt, füstölőt gyújtottam. Néztem az arcképét, és halkan mondtam neki:
„Tévedtem…”
„Egész életedben hallgattál, de végül senkinek nem maradtál adósa, még annak sem, aki sokáig terhére voltál.”
