Minden akkor fordult meg, amikor az apa véletlenül észrevett egy furcsa részletet a kicsi lábán. Azóta arra kéri a szülőket, figyeljenek az apróságokra is, és ne legyintsenek rájuk.
A pár mindig mindent alaposan megtervezett. Amikor kiderült, hogy babát várnak, azonnal készülni kezdtek. Könyveket olvastak, tanfolyamokra jártak, listák alapján vásároltak. A lakásban letakarták a konnektorokat, lekerekítették a sarkokat, elpakoltak mindent, ami feleslegesnek tűnt. Úgy gondolták, így elkerülhetnek minden bajt.
A baba nyugodtan született. Jól aludt, ritkán sírt, és hamar megnyugodott. Az első hónapok különösebb nehézség nélkül teltek. A szülők belerázódtak az új napirendbe, és már-már azt hitték, egyszerűen szerencsések.
Aztán egy éjjel minden felborult.
Először csak nyöszörgött. Pár óra alatt a sírás egyre erősebb lett, estére pedig folyamatos, kétségbeesett ordításba csapott át. Nem nyugodott meg sem ölben, sem a kiságyban. Megfeszült a teste, kipirult az arca, a légzése kapkodó volt.
Az apa fel-alá járkált vele, ringatta, ahogy csak bírta. Az anya is mindent végigpróbált. Evett a kicsi, tiszta pelenkát kapott, betakarták. A lakásban kellemes meleg volt, mégsem csillapodott a sírás.
Este a szülők ügyeletre mentek. Az orvosok megvizsgálták a babát, megnézték az értékeit, majd azt mondták, ez gyakori csecsemőkori kólika. Masszázst javasoltak, és adtak rá cseppet is, aztán hazaküldték őket.
A szülők hittek nekik.
A következő két napban a baba alig aludt. A sírás éjjel-nappal ment tovább. A szülők váltották egymást, kézben tartották, sétáltak vele a lakásban, de semmi nem segített. A fáradtság egyre nőtt, vele együtt a félelem is.
A harmadik éjjel az apa elküldte pihenni a feleségét, ő maradt egyedül a babával. Magára csatolta a hordozót, és lassan járkált szobáról szobára, próbált meg nem állni. Idővel a sírás halkult, inkább már csak nehéz szuszogás maradt.
Amikor a kicsi kicsit lenyugodott, az apa leült, és közelebbről megnézte. Feltűnt neki, hogy az egyik lába rendesen mozog, a másik viszont alig, és furcsán behajlítva marad.
Kigombolta a ruháját, és alaposabban megnézte a lábait. Elsőre nem látszott semmi különös. Aztán lehúzta a zoknit, és meglátott valamit, ami azonnal megmagyarázta a sírást.
Az egyik lábfej teljesen normális volt. A másik viszont duzzadt, forró és sötétvörös. A lábujjak között egy vékony, szinte láthatatlan szál feszült. Egy hajszál volt. A színe alapján a feleségéé.
A hajszál rácsavarodott a baba lábujjaira, és annyira elszorította, hogy romlani kezdett a keringés. A vékony szál úgy bevágott, hogy a bőr már kezdett rágyógyulni.
Az apa azonnal felkeltette a feleségét, és rohantak a kórházba. A sürgősségin megmutatták a baba lábát, az orvosok rögtön léptek.
Nem kólika volt.
A gyereket azonnal műtőbe vitték. Azt mondták, ha még késnek, a következmények maradandók lehettek volna.
Épp időben értek oda. Egy felnőttnél egy hajszál szinte semmiség, egy csecsemőnél viszont, akinek a bőre nagyon vékony, majdnem amputáció lett a vége. Azóta az apa azt mondja, a tartós, megmagyarázhatatlan sírásnál mindig érdemes a legapróbb jeleket is megnézni, még a zokni alatt is.
