Három hónappal azután, hogy a feleségem belehalt az ikreink szülésébe, az anyósom alig szólt hozzám. Azt hittem, azért haragszik rám, mert a lányokat választottam. Arra nem számítottam, hogy egészen más áll a hallgatása mögött.
Mary anyja három hónapon át nem beszélt velem.
A temetésen sem szólt hozzám, és utána sem. Néha elküldtem neki egy-egy fényképet a lányokról.
„Köszönöm” – válaszolta.
Ennyi.
Megértettem. Mary terhessége nehéz volt, többször is megijedtünk, de az utolsó vizsgálaton az orvosok azt mondták, mindkét baba jól van. Végre kezdtünk megnyugodni.
Aznap reggel, a kórházban még a neveken vitatkoztunk. Mary szerint az ikreknek nem kell hasonló nevűnek lenniük. Én azt mondtam, ezt már rég el kellett volna döntenünk. Nevetett, aztán megkért, adjam oda neki a vizet.
Pár órával később minden megváltozott.
Szülés közben súlyos komplikációk léptek fel. Az orvosok figyelmeztettek, hogy talán nem tudják mindhármukat megmenteni.
Mary megszorította a kezem.
– A lányokat. Természetesen a lányokat.
Ránéztem. Azt akartam mondani, hogy ne beszéljen így, várjuk meg, mit mondanak még az orvosok. De ismét megszorította a kezem.
Végül kimondtam:
– Mentsék meg a babákat.
Reggelre Mary meghalt.
Két kislánnyal tértem haza, és egy táskával, benne Mary holmijaival. A pulóvere is ott volt. Nem tudtam kimosni. Még elővenni sem bírtam.
Mindenki azt mondta, maradjak erős. Én cumisüvegeket melegítettem, és felírtam, mennyit evett a két baba, mert nem bíztam az emlékezetemben. A kiságyuk fölé hajoltam, és újra meg újra ellenőriztem, lélegeznek-e.
A nővérem ételt hozott. Néhány nappal később a nagy részét ki kellett dobnia. A nadrágom lötyögött rajtam, és valahányszor elcsendesedett a ház, újra hallottam magam, ahogy kimondom:
Mentse meg a babákat.
Mi lett volna, ha mást mondok? Mary talán még mindig velünk lenne?
Tudtam, hogy ő kérte, mentsem meg a lányokat. Mégsem tudtam abbahagyni a töprengést, vajon cserben hagytam-e.
Aztán múlt csütörtökön megszólalt a csengő.
Mary anyja állt az ajtó előtt. Egy boríték remegett a kezében. Mielőtt belépett volna, már bocsánatot kértem tőle.
– Nem akartam elveszíteni őt. Ő kérte, én pedig beleegyeztem. Valamit tennem kellett volna.
– Tudom.
– Nem, ezt nem érti.
A borítékra nézett.
– Azt hiszi, azért kerültelek, mert magát hibáztatom?
Nem tudtam felelni.
– Mary megkért, hogy ne mondjak el magának valamit. Megígértem neki. Azt hittem, lesz még ideje, hogy ő maga mondja el.
A hátam mögött az egyik kislány halkan gügyögött. Mary anyja a folyosó felé pillantott.
– Leülhetnénk?
A konyhaasztalhoz ültünk. Mary régen teleírta papírfecnikre a babaneveket, aztán sorra áthúzta őket. Az anyja az ölében tartotta a borítékot.
– Van valami Mary gyerekkoráról, amit nem tudott.
– Kilenc évig voltam vele.
– Tudom.
– Mindent elmondott nekem.
Mary anyja rám nézett.
– Azt nem, mi történt azután, hogy meghalt az apja.
Tudtam a szívrohamról. Mary nyolcéves volt. Emlékezett a mentőre és arra, hogy az anyja cipője az ajtó mellett állt.
– A temetés után én gondoskodtam róla. Enni adtam neki, elvittem az iskolába. De lélekben már nem voltam mellette.
– Ez mit jelent?
– Az apja szeme volt. Néha rám mosolygott, és ki kellett mennem a szobából.
Maryre gondoltam, ahogy velem szemben ülve mosolyog ezen az asztalon túl.
– Miért?
– Annyira hiányzott a férjem, hogy nem bírtam elviselni, ha ránéztem.
Az anyja a borítékon húzta végig a hüvelykujját.
– Egyik este Mary rajtakapott, hogy a férjem fényképe fölött sírok. Odabújt mellém a kanapéra.
– Hiányzik apa? – kérdezte.
– Mindennél jobban – feleltem.
Aztán megkérdezte:
– Jobban, mint amennyire engem szeretsz?
Vártam.
– Mit mondott neki?
Mary anyja megrázta a fejét.
– Nem válaszoltam.
– Nyolcéves volt.
– Tudom.
– Azt hitte, hogy nem akarja őt?
– Évekig ezt gondolta.
Hátratoltam a székemet. Mary mindig azt mondta, utál másoktól kérni bármit, még egy pohár vizet is. Nem akart terhére lenni senkinek. Azt hittem, ez egyszerűen csak ilyen természetű.
– Egy idő után már nem hozta oda nekem az apja fényképeit – folytatta az anyja. – Nem kérdezett róla. Azt hittem, jobban van.
– Pedig csak nem akarta felzaklatni.
– Igen.
A gyerekszobából sírás hallatszott. Automatikusan felálltam. Mary anyja is megmozdult.
– Megyek én – mondtam.
Felvettem a kisebbik lányt. A mellkasomhoz szorítottam, és lassan elcsendesedett. A testvére a kiságyban aludt, egyik öklét az arca mellé húzva.
Egy darabig figyeltem őket. Fogalmuk sem volt róla, mi történt a kórházban. Egyszer majd kérdezni fognak, és rettegtem attól, mit mondok majd nekik.
Visszafektettem a kicsit a kiságyába. Amikor visszaértem a konyhába, Mary anyja a hűtőre kitett fényképet nézte. Mary apró cipőket tartott a kezében, és nevetett. Még azelőtt vette meg őket, hogy megtudtuk volna, két babánk lesz.
– Olyan boldog volt – suttogta az anyja.
– Az volt.
Az anyja lesütötte a szemét.
– Az esküvőtök előtt Mary végre elmondta, mit okozott benne az az este.
– Bocsánatot kért tőle?
– Persze.
– Mary megbocsátott?
– Azt mondta, tudja, hogy szeretem. Csak azt bánta, hogy gyerekkorában ezt nem érezte.
Leültem. Mary anyja folytatta:
– Amikor teherbe esett, újra szóba hozta. Azt mondta, nem bírná elviselni a gondolatot, hogy a lányai valaha ne érezzék magukat szeretettnek, ha vele történne valami.
– Mit mondott neki?
– Megígértem, hogy mellettük leszek, bármi történjék.
A borítékra néztem.
– Aztán mégis eltűnt.
Az anyja összerezzent.
– Igen.
Valami felderengett bennem. Néhány héttel a szülés előtt Mary az ágyunkban feküdt. Az egyik baba akkorát rúgott, hogy látni lehetett a hasán. Én nevettem, Mary viszont nem.
– Ha történne velem valami, valaha azt kívánnád, bárcsak ne születtek volna meg?
– Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Kérlek. Csak válaszolj.
– Dehogy kívánnám.
– Akkor sem, ha nagyon hiányoznék?
Felé fordultam.
– Minden nap hiányoznál. De minden nap szeretném őket.
Mary sírni kezdett. Megcsókoltam a homlokát. Azt mondtam, fáradt, és minden rendben lesz. Azt hittem, csak a terhesség miatt aggódik.
Most már értettem.
– Egyszer megkérdezett tőlem valamit – mondtam Mary anyjának.
Elismételtem neki a beszélgetést. Az anyja rám meredt.
– Ezt kérdezte?
– Igen.
– És azt mondta, akkor is akarná a lányokat?
– Természetesen.
A nő a szája elé kapta a kezét.
– Ezt kellett volna mondanom neki, amikor nyolcéves volt.
A folyosó felé néztem.
– Soha nem mondta el, miért kérdezte.
– El akarta mondani. Azt tervezte, hogy a lányok születése után beszél veled.
– Miért várt volna addig?
– Szégyellte, hogy egy régi, megválaszolatlan kérdés még mindig félelmet kelt benne.
– Nem kellett volna szégyenkeznie előttem.
– Tudom.
Először éreztem haragot Mary iránt. Nem azért, mert a lányokat választotta, hanem azért, mert egyedül cipelte ezt a fájdalmat, miközben én ott voltam mellette.
Aztán eszembe jutott, ahogy sírt a karomban. Talán megpróbált beszélni róla. Talán én voltam túl elfoglalt azzal, hogy azt ismételgessem, minden rendben lesz, és nem hallottam meg, mire van igazán szüksége.
Mary anyja elém csúsztatta a borítékot.
– Ezt nekem írta. Azt mondta, megmutathatom magának, ha vele történne valami. Sokáig nem bírtam rávenni magam.
– Mitől félt?
Az anyja felém tolta a borítékot.
– Olvassa el.
Kihajtottam a papírt. Mary kézírása volt, a betűk fölé rajzolt apró szívekkel.
Anya,
Tudom, hogy szerettél. Ezt most már tudom.
Gyerekkoromban mégis azt hittem, bármelyik napot odaadnád velem együtt azért, hogy apa visszatérjen.
Tudom, hogy nem akartad, hogy így érezzek. Mégis éveken át próbáltam olyan csendben lenni, hogy ne szomorítsalak el.
Most két lányom lesz. Már most jobban szeretem őket, mint ahogy szavakkal el tudnám mondani.
És félek.
Nem tőlük félek. Attól tartok, mit hitet el az emberrel a gyász.
Szeretni fogja őket. Tudom.
Fogalma sincs róla, mennyit segített már nekem abban, hogy begyógyuljon bennem ez a régi seb.
Egy nap majd elmondom neki.
Valószínűleg csak fölöslegesen aggódom. De ha velem történne valami, ő magát fogja hibáztatni. Azt hiszi majd, mást kellett volna mondania vagy tennie.
Kérlek, ne hagyd, hogy a lányok azt higgyék, anyjuk miatt kellett elveszítenie engem.
Mondd meg neki, hogy bíztam benne.
Mondd meg neki, hogy akartam őket.
És kérlek, anya, ne tűnj el.
Megígérted.
Azt akarom, hogy a lányaim tudják: mindig is vártuk őket.
Kétszer is elolvastam a levelet. Aztán megakadt a szemem egy mondaton:
Fogalma sincs róla, mennyit segített már nekem abban, hogy begyógyuljon bennem ez a régi seb.
Három hónapja életem legrosszabb pillanatát játszottam újra magamban. Azt a pillanatot, amikor úgy éreztem, cserben hagytam Maryt. Közben ő egy egészen más emléket őrzött: egy éjszakát az ágyunkban, egy kérdést, amelynek a jelentését akkor nem értettem, és egy választ, amelyet majdnem el is felejtettem.
A szám elé szorítottam a kezem.
Mary évekig attól félt, hogy nem akarják őt. Én pedig anélkül, hogy tudtam volna róla, segítettem, hogy többé ne féljen ettől.
– Bízott bennem?
Mary anyja bólintott.
– Akkor is, amikor tudta, hogy mi történhet?
– Nem számított rá, hogy meghal. Csak tudta, milyen gyászoló emberek között felnőni.
Újra a levelet néztem.
Mondd meg neki, hogy bíztam benne.
A kórházban Mary arcát figyeltem, miközben az orvosok beszéltek. Vártam, hátha valaki más megoldást javasol. Aztán megszorította a kezem.
– A lányokat. Természetesen a lányokat.
Azt hittem, búcsúzik. Most már arra gondoltam, talán valami mást akart tudatni velem.
Bízom benned.
Nem azt várta, hogy én döntsek helyette. Azt akarta, hogy higgyek abban a döntésben, amelyet már meghozott.
Lesimítottam a levelet.
– Azt kérte, hogy ne tűnjön el.
– Tudom.
– Megígérte neki.
– Igen.
– Én fényképeket küldtem a lányairól, maga pedig két szóval válaszolt. Ennyi jutott nekik?
Az anyja sírni kezdett.
– Valahányszor rájuk néztem, Maryt láttam. Csak arra tudtam gondolni, hogy neki kellene tartania őket.
– Itt vannak.
– Tudom.
– Mary már nincs velünk. Ők viszont itt vannak.
– Tudom.
– Tudta, hogy a hallgatásával megbántotta őt.
Mary anyja bólintott.
– Mégis magunkra hagyott minket.
– Igen.
Azt kívántam, bárcsak vitatkozna velem, vagy mondana valamit, amiért haragudhatok rá ahelyett, hogy csak az igazság maradna. De halkan ennyit felelt:
– Mary gyerekként arra várt, hogy visszataláljak hozzá. Most pedig a lányait is várakoztattam.
Felálltam, és a mosogatóhoz mentem. Négy cumisüveg száradt egy konyharuhán. Mary annak idején viccelődött, mennyire rendszerezett lettem a terhessége alatt. Most papírfecnikre írtam az etetések időpontját, mert néha azt sem tudtam, melyik lányt etettem meg éppen.
– Azt hittem, gyűlöl – mondtam.
Mary anyja felnézett.
– Azt hittem, azért gyűlöli magát, mert igent mondott.
Elfordítottam a tekintetem.
– Gyűlöltem is.
Aztán visszanéztem rá.
– De miért nem jött el?
Megtörölte az arcát.
– Féltem, hogy ha rájuk nézek, azt kívánom majd, bárcsak Mary lenne itt helyettük. Szégyelltem ezt a gondolatot, ezért távol maradtam.
– Pont azt tette, amire Mary kérte, hogy ne tegye.
– Tudom.
– Miért jött el ma?
– Tegnap küldött egy fényképet.
Mindkét lány a takarón feküdt. Az egyik mosolygott, a másik a testvére ujját szorongatta.
Ezt írtam a kép alá: Mostanában mosolyognak, ha énekelek nekik.
– Elolvastam az üzenetét – mondta Mary anyja. – Eszembe jutott, hogy Mary kislányként is gyakran énekelt.
Elhallgatott egy pillanatra.
– Aztán rájöttem, nem emlékszem, mikor énekeltem vele utoljára.
Kinyitotta a fiókot, ahol Mary levelét tartotta, és újra elolvasta. Két ruhát is talált, amelyeket még a szülés előtt vett a lányoknak. A ruhák még mindig a csomagolásukban voltak.
Aznap reggel autóval jött hozzánk, aztán majdnem egy órán át ült a ház előtt.
– Majdnem elmentem – mondta.
– Mi tartotta vissza?
– Arra gondoltam, egyszer elég nagyok lesznek ahhoz, hogy megkérdezzék, miért nem jött soha a nagymamájuk.
A gyerekszoba felé néztem.
– És mit felelt volna?
Megrázta a fejét.
– Semmit, ami ne fájt volna nekik.
Sokáig ültünk csendben. Aztán elmondtam neki valamit, amit addig senkinek sem vallottam be.
– Néha annyira szeretném, ha Mary itt lenne, hogy bűntudatom támad, amikor a lányokra nézek.
Mary anyja figyelmesen hallgatott.
– Tartom az egyiküket, és arra gondolok, hogy ezt Marynek kellene csinálnia. Neki kellene látnia az első mosolyukat. Neki kellene tudnia, melyikük utálja a hideg cumisüveget.
Elszorult a torkom.
– Aztán eszembe jut, mit mondtam a kórházban.
– Mary kérte magát.
– Én pedig beleegyeztem.
– Mert bízott benne.
Megráztam a fejem.
– Folyton azt érzem, mintha őt elcseréltem volna a lányokra.
Mary anyja átnyúlt az asztalon. Elhúztam a kezem, nem azért, mert gyűlöltem, hanem mert még be kellett fejeznem, amit mondani akartam.
– Soha, egyetlen pillanatra sem kívántam, bárcsak ne születtek volna meg.
– Elhiszem.
– De azt kívánom, bárcsak Mary ne halt volna meg.
– Persze, hogy ezt kívánja.
Ránéztem. Ő is sírt.
– Ez a két kívánság nem ugyanaz – mondta.
Eszembe jutott Mary kérdése az ágyban.
Akkor is, ha nagyon hiányoznék?
Habozás nélkül válaszoltam neki:
Minden nap hiányoznál, de minden nap szeretném őket.
Mary hitt nekem.
A gyerekszobában felsírt az egyik baba. Odamentem érte, mire a testvére is felébredt. Felvettem mindkettőjüket, és a vállamra fektettem őket.
Mary anyja megállt az ajtóban, és nézte, ahogy ringatom a lányokat.
– Mary ezen nevetett volna.
– Min?
– Azt mondta, még egy bevásárlószatyrot is elejtek, ha túl sokáig kell tartanom.
Mary anyja felnevetett. Apró, bizonytalan hang volt.
– Megfoghatom az egyiküket?
Habozva néztem rá. Ő lesütötte a szemét.
– Megértem.
– Nem várhatják egész életükben, hogy egyszer majd készen álljon.
– Tudom.
– Nem ígérem nekik, hogy eljön, ha aztán megint eltűnik.
Bólintott.
– Kiérdemlem a bizalmukat, ha megengedi.
Odaadtam neki a kisebbik lányt. Magához ölelte.
– Szia, kicsim. Én vagyok a nagymamád.
A baba megragadta a gallérját. Mary anyja könnyek között elmosolyodott.
Aznap nem oldottunk meg mindent. Három hónap hallgatását nem tudtam megbocsátani csak azért, mert sírt a konyhánkban.
Másnap azonban visszajött. Aztán az azt követő napon is. Elmosta a cumisüvegeket, megtanulta felismerni a lányok különböző sírását, és vigyázott rájuk, amíg én aludtam.
Egy délután éppen a kisebbiket etette, amikor a baba az ujjai köré fonta az övét. Mary anyja megmerevedett.
– Mary is mindig ezt csinálta – suttogta.
Könny szökött a szemébe. Egy pillanatra az ajtó felé nézett. Felismertem azt a tekintetet. Már az első találkozásunkkor is láttam rajta: menekülni akart, mielőtt túl sokat fájna az emlék.
A baba türelmetlenül nyöszörgött. A nagymamája lenézett rá.
– Itt vagyok – suttogta.
A szabad kezével megtörölte az arcát, és tovább etette.
Ezúttal maradt.
Egy héttel később elhozott egy régi fényképalbumot. Mary szerepelt benne, hiányzó első fogakkal, félrecsúszott születésnapi kalapban, és az apja nyakában ülve.
Az anyja megérintette a képet.
– Évekig nem bírtam ránézni.
Aztán elmesélte, hol készülhetett a fotó. Mary még egy kört követelt a játék után, az apja pedig úgy tett, mintha elfáradt volna a lába.
Nevettünk. Nem számítottam rá.
Később elővettem Mary kórházi táskáját, és kivettem belőle a pulóverét. Még halványan érződött rajta a szappanja illata. Sokáig tartottam a kezemben, majd összehajtottam, és az album mellé tettem.
Nem rejtettem el többé.
Mielőtt Mary anyja elment volna, észrevette a pulóvert az album mellett.
– Ezt viselte, amikor bevitték a kórházba – mondta.
Bólintottam.
– Az első közös utazásunkon vette. Egész hétvégén esett az eső, ő pedig azt mondta, attól lett romantikus.
Az anyja elmosolyodott.
– Mary mindenben megtalálta azt, aminek örülni lehetett.
A pulóver ujjára néztem. Évek alatt kitágult, mert Mary gyakran a kezére húzta.
– Azt hittem, ha kiveszem a táskából, azzal elengedem őt.
– Nem – felelte az anyja. – Így a lányok is megismerhetik.
Aznap este a kiságyak között ültem, és meséltem a lányoknak az anyjukról. Elmondtam, hogyan vitatkoztunk a neveken, milyen rosszul énekelt, és hogyan nevetett azon a reggelen, amikor nem találtam a vizét.
Az egyikük meglengette az öklét. A másik az arcomat figyelte.
– Anyátok akart titeket. Mindkettőtöket – suttogtam, és megérintettem a kezüket. – És én is akarlak benneteket.
Mary továbbra is hiányzott. Minden nap hiányzott, és ez így is marad.
De amikor a lányok egyszer megkérdezik, miért nincs itt az anyjuk, nem azt mondom majd nekik, hogy miattuk veszítettem el őt. Elmesélem, hogy Mary már azelőtt szerette őket, hogy meglátta volna az arcukat. Mesélek a nevetéséről, és arról is, hogy amikor arra kért, bízzak benne, én megtettem.
Megpusziltam a homlokukat, aztán lekapcsoltam a lámpát.
Másnap reggel újra éhesen ébrednek. A nagymamájuk átjön, mi pedig tovább mesélünk nekik Maryről.
