Aznap az esküvői terem csillogott, mint egy palota. Arany fények világították meg a vőlegény, Rodrigo arcát, aki sikeres vállalkozóként egy mexikóvárosi luxusétterem-lánc tulajdonosa volt. Mellette állt Camila, a fiatal és gyönyörű menyasszony, ragyogó ruhában, mosolyogva fogadta a vendégeket.
Senki sem sejtette, hogy csak egy évvel korábban Rodrigónak még Mariana volt a felesége. Mariana kedves, csendes nőként kitartott mellette, amikor még alig volt semmijük, és mindent vele épített fel. Idővel azonban Rodrigo megváltozott. Egy üzleti vacsorán megismerte Camilát, aki vidám, vonzó volt, és pontosan tudta, mit akar. Rodrigo egyre ridegebbé vált Marianával. Mindenért őt hibáztatta, gyakran sírni hagyta, és ezzel egészen a kimerültségig sodorta.
Végül megtört a helyzet. Egy nap, miközben Mariana sírt az irodában, Rodrigo titokban felhívott egy kórházat. Kitöltötte a papírokat, melyekkel elhelyezték Marianát egy pszichiátrián, azzal az indokkal, hogy “téveszméi vannak.”
Amikor elvitték, Mariana könnyes szemmel ennyit mondott neki:
“Nem vagyok beteg, csak fáradt… Ugye, ezt elhiszed nekem?”
Rodrigo elfordította a fejét. Már csak Camila létezett számára, Marianának nem jutott többé hely az életében.
Egy év elteltével Rodrigo pazar esküvőt szervezett. Arra azonban nem számított, hogy Mariana három hónappal korábban kijutott a kórházból. Közel kétszáz kilométerrel arrébb költözött, vezetni tanult, és minden ékszerét eladta, hogy vegyen egy használt 2016-os sportautót. Egyetlen célja volt: megjelenni az esküvőn, nem alázkodni, csak pontot tenni a múltra.
Amikor a szertartásmestert kérték, hogy vágják fel a tortát, hirtelen éles motorhang szakította meg a zenét. Mindenki meglepetten fordult az ajtó felé. Egy fekete sportkocsi állt meg a bejárat előtt, füsttel és csikorgó fékekkel.
Mariana kiszállt. Nem estélyit, nem fodrász által készített frizurát viselt: egyszerű fehér ruha volt rajta, haja kiengedve, arcán hűvös, határozott tekintet. A kezében egy elegáns ajándékdoboz volt. A terem elcsendesedett.
Rodrigo elfehéredett, szinte elakadt a lélegzete:
“M… Mariana… Mit keresel itt?”
Mariana nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. A színpadhoz ment, és átnyújtotta az ajándékot Camilának. Hangja tisztán csengett végig a teremben:
“Sok boldogságot kívánok. Ez a nászajándékom, garantálom, sosem felejtitek el.”
Camila remegő kézzel bontotta ki a dobozt. Nem bomba vagy fenyegetés volt benne, hanem hivatalos papírok: az étteremlánc tulajdonjogai és a Rodrigo által aláírt átruházási szerződés.
Mariana nyugodtan folytatta:
“Minden, amit ma látsz, az én pénzemből, időmből és energiámból született. Most viszont minden részesedésemet eladtam a főrészvényesnek. Rodrigónak mostantól már csak egy titulusa van: ‘az áruló vőlegény’.”
A teremben döbbent zsivaj támadt. Befolyásos üzletemberek sorra hagyták el a termet, a telefonok folyamatosan csörögtek. Rodrigo megrogyott a sokktól, Camila ügyetlenül szorongatta az iratokat.
Mariana keserű mosollyal nézett vissza:
“Soha nem voltam őrült. Az egyetlen őrültség ebben az, hogy azt hitted, el tudsz tüntetni az életedből, hogy a szeretőddel élhess.”
Ezzel kilépett a teremből. Pár vendég megtapsolta, elismerését fejezve ki. A fekete autó motorja újra felbőgött, Mariana eltűnt a füstben. Az esküvő addig tartott, amíg ő meg nem jelent. Onnantól már senki nem felejtette el azt a napot.
