Amikor hozzámentem a férjemhez, pontosan tudtam, milyen múltja van a volt feleségével, Sarával. Nem volt közös gyerek, nem volt közös hitel, sem bonyolult egyeztetések. Csak egy lezárt kapcsolat, és egy csomó emlék. Azt mondogattam magamnak, hogy elég magabiztos vagyok ehhez.
Eleinte tényleg nem zavart.
Aztán jöttek az „apró” kérések.
Először még ártatlannak tűnt. „Nem megy a Wi-Fi, rá tudnál nézni?” Utána: „Nem indul az autó, te mindig jól értettél a motorokhoz.” Aztán szépen szaporodtak a szívességek. Fuvar a reptérre. Segítség egy bérleti szerződés átnézésében. Dobozok felcipelése három emeletre. Késő esti hívások jelentéktelen vészhelyzetekről, amik valahogy mindig azonnali megoldást kértek.
És ő minden alkalommal igent mondott.
Amikor jeleztem, hogy ez nekem kellemetlen, legyintett. „Nincs igazán senkije” mondta. „Ez csak praktikus.”
Próbáltam megértő lenni. Nem akartam féltékenynek vagy bizonytalannak látszani. Azt ismételgettem, hogy az együttérzés nem bűn.
Viszont azon az estén, amikor az évfordulós vacsoránkról azért ment el, mert Sáránál csöpögött a konyhai mosogató, valami átbillent bennem.
Félúton jártunk a vacsoránál. Gyertyafény az asztalon, halk zene a háttérben. Megrezgett a telefon a zsebében, én pedig megláttam a jól ismert nevet a kijelzőn.
Egy pillanatig tétovázott, aztán felállt.
„Csak egy óra” ígérte.
Végignéztem, ahogy kisétál az étteremből. A steakje félig érintetlen maradt, a bora hozzá sem nyúlt. Én pedig ott ültem egyedül, körülöttem párok ünnepeltek, és azon gondolkodtam, mikor lett a házasságom egy rövid szünet valaki más történetében.
Aznap este nem veszekedtem. Nem sírtam. Gondolkodtam.
Egy héttel később az én exem, Márk írt rám. Egy jótékonysági eseményt szervezett, és megkérdezte, segítenék-e szponzorokat egyeztetni. Normál esetben udvariasan elutasítottam volna.
Most viszont igent mondtam.
Vacsoránál csak mellékesen említettem meg.
„Ja, amúgy jövő hétvégén segítek Márknak egy adománygyűjtésben.”
A férjem azonnal felnézett. Az állkapcsa enyhén megfeszült.
„Adománygyűjtésben?” ismételte.
„Igen” mondtam nyugodtan. „Azt mondta, jól jönne egy kis segítség.”
Nem válaszolt rögtön.
Pár nap múlva hozzátettem: „Lehet, hogy Márkkal beülünk egy kávéra, hogy átbeszéljük a részleteket.”
Letette a villáját.
„Ugye nem gondolod komolyan, hogy elmész?”
„Miért ne mennék?” feleltem egyenletes hangon. „Csak szüksége van egy barátra.”
A csend, ami ezután jött, más volt, mint a korábbi vitáink. Nem védekezett, és nem söpörte le az egészet. Inkább úgy tűnt, végre átgondolja.
Először láttam az arcán, hogy megérkezik hozzá az érzés: a feszültség, a bizonytalanság, az a nyugtalanító szorítás, amit én hónapok óta csendben cipeltem.
Aznap este nem vitatkozott. Nem vádaskodott. Csak elhallgatott.
Másnap reggel a telefonjával a kezében jött oda hozzám.
„Írtam Sárának” mondta.
Vártam.
Odafordította a képernyőt.
„Nem lehetek mindig az, akit minden problémával hívsz. A házasságomra kell figyelnem. Remélem, megérted.”
Nem volt dráma, és nem volt bántó.
Viszont határozott volt.
Utána rám nézett, nem dühösen, inkább tisztán.
„Nem értettem, milyen érzés” ismerte be. „Csak akkor, amikor elképzeltem, hogy te is ugyanígy csinálod.”
Bólintottam.
„Nem az volt a célom, hogy fájjon” mondtam. „Csak azt akartam, hogy lásd, mit élek át.”
Nem tetszett neki, ahogy rávilágítottam. Nekem sem tetszett, hogy idáig kellett eljutnunk.
De végre megértette.
A határokat nem mindig lehet beszéddel megtanítani. Néha akkor válnak világossá, amikor valaki egy pillanatra átkerül a másik oldalra, és megérzi, milyen ott állni.
