Hét éve voltunk házasok, egy kisfiút neveltünk. Azt hittem, a férjem nyugodt, szorgalmas, megbízható ember. Carlos irodában dolgozott, én egy online boltot vezettem, ami szépen hozott.
Minden hónapban befizettünk a közös számlára a háztartásra. Mivel az én bevételem nagyobb volt, a bankkártya többnyire az én nevemen futott. A jelszót ő is tudta, nem gondoltam, hogy visszaél vele.
Az utóbbi időben Carlos megváltozott.
Gyakran jött haza későn, mindig túlórára vagy ügyfélvacsorára hivatkozott. A telefonját állandóan magánál tartotta, senkinek nem engedte megfogni. A gyanúm erősödött, de nem volt bizonyítékom.
Egy este, miközben zuhanyzott, pittyegett a telefonja az asztalon. Ránéztem, és lefagytam egy üzenettől:
„Ne felejtsd a útleveled! Holnap indulunk nyaralni. Már alig várom!” Remegett a kezem, ahogy megnyitottam a beszélgetést. Ott volt minden: megvett repülőjegyek, előre lefoglalt luxus szálloda, minden az én kártyámról terhelve.
Keserűen felnevettem. A nehezen megkeresett pénzem, a sok átdolgozott éjszaka, mind arra kellett, hogy ő másik nőt kényeztessen.
Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam, hogyan buktassam le. Nem akartam jelenetet otthon, a fiunk miatt, de nem tűrhettem, hogy így kisemmizzenek. Kitaláltam egy tervet.
Másnap korán kelt, elegánsan felöltözött, és közölte:
„Pár napra üzleti útra megyek. Lehet, hogy nehéz lesz elérni. Vigyázz a fiunkra, jó?”
Erőltetett mosollyal csak annyit mondtam:
„Rendben.”
Közben felhívtam egy barátnőmet, aki a reptéren dolgozik, és megkértem, nézzen rá a foglalására. Nem sokkal később visszaszólt: Carlos két jegyet vett Cancúnba, délben indulnak.
Úgy döntöttem, kimegyek. Nem balhéra készültem, csak látni akartam a saját szememmel, hogy ne lehessen letagadni.
Ahogy sejtettem, megérkeztek. Kézen fogva sétált egy csinos, fiatal nővel, ragyogtak, mintha valóban házasok lennének. Ökölbe szorult a kezem, de nyeltem a dühöt.
Elintézték a check-int, és indultak az útlevél-ellenőrzés felé, amikor egy alkalmazott hirtelen megállította őket. A hangja határozott volt:
„Elnézést, a jegyekhez használt kártyán gyanús terhelést látunk. Kérem, fáradjanak velünk, ellenőriznünk kell.”
Carlos megmerevedett, elsápadt. A nő remegő hangon kérdezte:
„Mi van? Nem azt mondtad, minden el van intézve?”
Ekkor előreléptem, és higgadtan közöltem:
„Az az én kártyám. Hozzájárulás nélkül használta, hogy nyaraltasson téged.”
A környéken felmorajlott a tömeg. Suttogtak, csúnyán néztek rá.
Carlos hebegni kezdett:
„Én… csak meg akartam lepni, nem akartam rosszat…”
Felszisszentem:
„Nem akartál rosszat? A feleséged és a gyereked pénzéből élsz nagy lábon a szeretőddel?”
Nem szólt semmit. A dolgozó jegyzőkönyvet vetetett alá vele, közölte, hogy a bankkártya jogosulatlan használata miatt az ügy akár hatósághoz is kerülhet.
A nő kibukott, ránézett, és rátámadt:
„Azt hazudtad, hogy gazdag vagy, közben a feleséged pénzét költöd! Átvertél!”
Sarkon fordult, és otthagyta. Carlos ott állt megalázva.
Ránéztem utoljára, és bár fájt, határozott voltam:
„Mától vége. Intézd el a következményeket egyedül.”
Elindultam, nem néztem vissza a könyörgő tekintetére.
Aznap sírtam, de megkönnyebbültem is. Aki elárulja a családját, és a felesége megtakarítását herdálja egy másik nőre, nem érdemli meg a bocsánatot.
Otthon átöleltem a fiamat. Mosolygott, semmit sem sejtett. Megfogadtam, hogy mostantól erős leszek, és minden szeretetemet belé fektetem.
Az élet elveheti tőled a hűtlen férjet, de a méltóságodhoz és az önbizalmadhoz tartsd magad.
