A legerősebb kapcsolatokban is vannak ütközések, és egyik este a mi vitánk mélyebbre mart a szokásosnál.
Ritkán veszekszünk, de azon az éjszakán a mondatok súlyosak voltak. A csend sokáig velünk maradt, még a kiabálás után is. Másnap, amikor elment dolgozni, egyedül ültem a lakásban. Újra lejátszottam mindent, és kerestem, hol csúsztunk félre.
A tekintetem a kis füzetre esett, amit a hálóasztalán tartott. Tudtam, hogy nem illik kinyitni, mégis győzött bennem a kíváncsiság és a félelem. Felütöttem, nem sejtve, mennyire megváltoztatja, ahogy rá nézek.
Az első bejegyzések mosolyt csaltak az arcomra. A kezdeti éveinkről írt, az öröméről, a közös tervekről. Aztán ahogy lapoztam, a mellkasom összeszorult. A sorok sötétebbek lettek, tele csendes fájdalommal.
Újra és újra felbukkant az apja elvesztésének terhe. Leírta a gyászt, amit nem tudott kimondani, és a szorongást, ami naponta követte. Nem rólam szólt, mégis kíméletlenül őszinte volt.
Olyan oldalát láttam, amit eddig nem vettettem észre benne, abban a férfiban, aki mindig erősnek mutatta magát.
Elöntött a bűntudat.
Nem kellett volna olvasnom a naplóját, ezt tudtam. De még jobban fájt, hogy nem vettem észre a jeleket.
A vitánk hirtelen máshogy nézett ki. Nem az apróságról szólt, ami kirobbantotta, hanem a régóta cipelt érzelmekről. Amíg a saját stresszemmel voltam elfoglalva, elsiklottam afelett, hogy neki nem csend és türelem kellett, hanem az, hogy észrevegyem.
Aznap este, amikor hazaért, nem vártam a beszédre.
Átöleltem, és bevallottam, mit tettem. Felkészültem a haragra, de a tartása megrepedt, és könnyek gördültek le az arcán.
Hosszú órákig ültünk együtt, végre őszintén beszélve. Az ő gyászáról, az én vakságomról, és arról a távolságról, amit észrevétlenül építettünk közénk.
A mélypont végül fordulópont lett. Megígértük egymásnak, hogy nem engedjük, hogy kimondatlan fájdalom falakat húzzon köztünk.
A házasságot nem a kerülés tartja meg, hanem az, ha együtt nézünk szembe az igazsággal. Ebben az igazságban pedig közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
