A férjem temetése után a fiam kivitt a város szélére, és azt mondta:
„Itt szállsz ki, Anya. Nem tartunk el többé.”
Én viszont őriztem egy régi titkot, amelyet az önző fiam egyszer még meg fog bánni.
Aznap csendes eső szemerkélt.
A fekete esernyő nem takarta el a szívemben a hideget. Remegett a kezem a füstölővel, ahogy a friss hantot néztem, a föld még nedves volt.
A majdnem negyven évig mellettem álló társam, a drága Ramón, már csak hideg föld lett.
Nem maradt időm gyászolni.
A legidősebb fiam, Jun, akiben a férjem a legjobban bízott, rögtön elvette a kulcsokat.
Még évekkel korábban, amikor Ramón egészséges volt, ezt mondta:
„Öregszünk. Írassuk Jun nevére a házat, ő felel majd érte.”
Nem tiltakoztam. Melyik szülő ne szeretné a gyerekét?
Így a ház és a telek átkerült Jun nevére.
A hetedik napon a temetés után Jun azt javasolta, sétáljak egyet, tisztuljon a fejem.
Nem tudtam, hogy ez a séta olyan lesz, mint egy kés a hátamba.
A kocsi a város szélén, egy elhagyott megállónál állt meg.
Jun ridegen szólt:
„Itt szállsz ki. A feleségemmel nem tartunk el. Innentől magadra számíthatsz.”
Zúgni kezdett a fülem, elhomályosult a látásom.
Biztosan félreértettem?
A tekintete hideg volt és kemény, készen állt kidobni az autóból.
Az út szélén ültem, egy vászonszatyorba gyűrt pár ruhával.
Az a ház, ahol felneveltem a gyerekeimet, ahol a férjemet ápoltam, már nem volt az enyém. A tulajdonjog az ő nevén volt. Nem térhettem vissza.
Azt mondják, ha megözvegyülsz, még ott vannak a gyerekeid.
De néha a gyerek olyan, mintha nem is lenne.
A saját fiam félredobott.
Jun viszont nem tudta, hogy nem vagyok nincstelen.
A zsebemben egy takarékbetétkönyvet őriztem. Az a pénz volt benne, amit a férjemmel évekig titokban raktunk félre, tízmilliók a számlán.
A gyerekeinknek soha nem szóltunk. Ramón egyszer figyelmeztetett:
„Az emberek akkor kedvesek, ha érdekük fűződik hozzá.”
Aznap elhatároztam, hogy hallgatok.
Nem könyörögtem. Nem tártam fel a titkot.
Látni akartam, hová visz az élet, és mit tesz majd Jun.
Az első nap egy kisbolt lépcsőjén húztam meg magam.
A tulaj, Aling Nena, megsajnált, és adott egy csésze teát.
Elmondtam, hogy most temettem el a férjem, és a gyerekeim magamra hagytak. Ő csak sóhajtott:
„Sok ilyen történet van mostanában, drágám. A pénz fontosabb lett a szeretetnél.”
Bérelt szobát kerestem, a kamatokból fizettem.
Óvatos voltam. Senki sem tudhatott a pénzről.
Egyszerűen éltem, régi ruhát hordtam, olcsót ettem, nem beszéltem sokat.
Éjjel a bambuszágyon összegömbölyödve hiányzott az otthonom. A ventillátor nyikorgása, Ramón gyömbéres salátájának illata.
Fájt a honvágy, de azt mondtam magamnak: amíg élek, kibírom.
Hozzászoktam az új élethez.
Nappal a piacon dolgoztam, zöldséget mostam, cipekedtem, csomagoltam.
Kevés volt a bér, nem bántam.
Talpon akartam maradni.
A kofák „Kedves Teresa mamának” hívtak.
Nem tudták, hogy esténként kinyitom a betétkönyvet egy pillanatra, aztán elrejtem megint.
Ez volt az én titkom.
Egy nap összefutottam gyerekkori barátnőmmel, Aling Rosával.
Látta, hogy bérelt szobában lakom. Csak annyit mondtam, hogy meghalt a férjem, és nehéz az élet.
Megszánt, és munkát ajánlott a kifőzdéjében.
Elfogadtam.
Fárasztó volt, de adott kosztot és kvártélyt.
Még egy ok volt rá, hogy csendben tartsam a megtakarítást.
Közben hírek érkeztek Junról.
Jól élt, vett egy új autót, aztán rászokott a szerencsejátékra.
Egy ismerős félhangon megjegyezte:
„Szerintem már el is zálogosította a ház papírjait.”
Fájt a szívem, mégsem kerestem.
Ő tett ki az útra. Nem volt mit mondanom.
Egy délután, takarítás közben, belépett egy jól öltözött férfi, feszült arccal.
Felismertem, Jun ivócimborája volt.
Élesen rám nézett.
„Ön Jun anyja?”
Bólintottam.
A hangja sürgetőre váltott:
„Milliókkal tartozik. Bújkál. Ha meg akarja menteni, magán múlik.”
Lefagytam.
A férfi keserűen felnevetett.
„Én is csődben vagyok. Nem tudok segíteni neki.”
Azzal elment.
Sokáig gondolkodtam.
Szerettem Junt. De ő elhagyott.
Ez lenne az igazság? Így jár az, aki másokat félrelök?
Hónapokkal később Jun végre előkerült.
Lesoványodva, megtört arccal, vörös szemekkel.
Ahogy meglátott, térdre esett, és remegő hangon szólt:
„Anya, hibáztam. Kegyetlen voltam. Kérlek, ments meg még egyszer. Ha nem, az egész családom elvész.”
Összeszorult a szívem.
Eszembe jutottak az éjszakák, amikor miatta sírtam, és az árulás marása.
Aztán felidéztem Ramón szavait:
„Bármi történik, akkor is a fiunk.”
Sokáig csendben maradtam.
Bementem a szobámba, elővettem a betétkönyvet. Ez volt a közös életünk gyümölcse, tízmilliók, évek munkája és spórolása.
Letettem Jun elé, és a szemébe néztem.
Nyugodtan beszéltem:
„Ezt apáddal együtt tettük félre. Azért rejtettem el, mert tudtam, hogy nem becsülnéd. Most neked adom. De jegyezd meg, ha még egyszer sárba tiprod egy anya szeretetét, semennyi pénz nem ad majd tartást a fejednek.”
Jun remegett, ahogy átvette a könyvet.
Úgy sírt, mint egy gyerek az esőben.
Tudtam, lehet, hogy megváltozik. Az is lehet, hogy nem.
De az anyai kötelességemet teljesítettem.
A titok pedig, végül, akkor került napvilágra, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
