Gyerekkoromtól kezdve távolságtartó voltam a mostohaapámmal.
Amikor az apám elhagyott minket, hatéves voltam. Mark csendben átvette a helyét, jelen volt minden iskolai fellépésemen, elkísért biciklizni, beszélt a tanáraimmal is.
Bármennyire is igyekezett, nem engedtem közel magamhoz. Valahol mélyen azt hittem, hogy ha szeretem őt, akkor elárulom az apám emlékét, aki viszont magunkra hagyott. Mark sosem adta fel, de tőlem soha nem hangzott el a „Apa” szó.
Amikor betöltöttem a tizennyolcat, elköltöztem, és szinte teljesen megszakítottam vele a kapcsolatot. Öt évig alig beszéltünk. Egy téli reggelen édesanyám hívott: Mark súlyos beteg lett. Azonnal hazautaztam, de mire odaértem, ő már nem élt.
A temetésen anyám a kezembe adott egy régi, kopott dzsekit, és csak annyit mondott: „Ezt szerette volna, hogy nálad legyen.” Nekem ez csak arra emlékeztetett, mennyire elutasítottam a szeretetét. Betettem a szekrény mélyére, és próbáltam elfelejteni.
Évekkel később, amikor a régi ruhákat rendeztem, előkerült a kabát is.
Automatikusan belenyúltam a zsebébe, és egy pillanatra megállt a kezem. Egy összehajtogatott cetlit találtam, mellette egy régi fotót rólam, kisgyerekként, széles mosollyal és hiányzó fogakkal. Remegő kézzel olvastam el a levelet.
Ez állt benne: „Akkor is, ha sosem hívsz apának, megtiszteltetés volt téged nevelni. Büszke vagyok rád, és mindig szeretni foglak. Mark”
A könnyeim elhomályosították a betűket, miközben a megbánás mindent elárasztott. Akkor esett le igazán, mit jelent a család: nem a vér számít, hanem az, hogy ki marad mellettünk, ki szeret minket és ki harcol értünk.
Az elveszett éveket már nem hozhatom vissza, de Mark szeretetét most már minden nap magammal viszem. Most már igyekszem úgy élni, hogy büszke legyen, aki számomra igazi apává vált.
