Életmód

A kislányom olyan dús hajjal született, hogy a nővérek apró copfba fogták. Az anyósom mégis azonnal le akarta vágatni

A nővér apró copfba fogta az újszülött lányom haját. Az anyósom követelte, hogy vágassuk le. Nem engedtem. Két nappal később hazavittük Charlotte-ot. A komód fölött két kampó állt ki a falból. A férjem már tudta, miért.

A nővér óvatosan Charlotte hajához nyúlt.

A vizes tincsek egészen a válláig értek.

A nővér felnézett az orvosra, és elnevette magát.

– 3100 gramm, hajjal együtt.

Mason készített még egy képet.

A kedvence olyan lett, hogy a hüvelykujjam Charlotte arcának felét eltakarta.

– Ezzel a hajjal már mehet is az első fodrászhoz – mondta egy másik nővér.

Megmutatta a puha hajgumit, aztán óvatosan összefogott néhány tincset.

Bólintottam, és figyeltem a kezét.

A copf egyenesen felfelé meredt.

Mason ennél a képnél leengedte a telefonját. Saját szemével akarta látni.

Miután elkészült a fotó, a nővér kivette a hajgumit. Félretettem, ő pedig visszaadta nekem Charlotte-ot.

Amikor elcsendesedett a szoba, remegni kezdett a kezem.

Nem tudtam rendesen betűrni a takarót a baba apró lába alá. Mason visszahajtotta a sarkát, és ott hagyta a kezét az enyém mellett, amíg meg nem nyugodtam.

Az anyja két papírpohárral érkezett.

A nevünket saját kezűleg írta rájuk. Az enyémre azt írta, Sandra, mellé pedig rajzolt egy kis napot.

Kabátban maradt, és letette a poharakat. Aztán Charlotte fölé hajolt.

– Ezt a hajat még ma le kell vágni.

Elnevettem magam, mert az imént az egyik nővér is hasonlót mondott.

Margaret két ujját a kabátgallérjához szorította.

– A mi családunkban még azelőtt levágjuk a hajukat, hogy meglátnák magukat a tükörben.

Masonra nézett.

– Mármint ha ilyen hosszú hajjal születnek.

– Hol látná magát? – kérdeztem.

Margaret közelebb hajolt.

– A tükörben.

A hangja annyira lehalkult, hogy alig hallottam.

– Különben magukkal viszik valaki más bánatát.

Mason telefonjának elsötétült a képernyője, de láttam rajta, hogy továbbra is azt figyeli.

– Margaret, ez nevetséges – mondtam.

Mielőtt Mason elindulhatott volna, az anyja megragadta a karját.

– Mondd el neki, mi történt a húgoddal.

Hat éve voltam Mason felesége. Tudtam, melyik fogát csorbította ki negyedikben, és minden kutyájáról hallottam, amelyet gyerekként tartott. Azt viszont nem tudtam felidézni, hogy valaha említett volna egy húgot.

– Mason?

Elfordította a tekintetét.

– Anya, hagyd abba.

Margaret az ajtó felé pillantott.

– Ígérd meg, hogy levágjátok a haját, mielőtt hazaviszitek.

Félrehúztam a takarót Charlotte szája elől. Kellett valami, amit mindkét kezemmel csinálhatok.

– Nem vágom le a haját.

Margaret felvette mindkét poharat, aztán mégis visszatette őket, és kiment. A kávém a tálcán maradt, amíg ki nem hűlt.

Vártam, hogy Mason elmondjon valamit.

Ehelyett csak azt kérdezte, megmelegítse-e a kávémat.


Két nappal később hazavittük Charlotte-ot.

Egyenesen felvittem az emeletre, hogy átöltöztessem. Mason friss ágyneműt húzott, és elhúzta a függönyt. A papucsomat egymás mellé tette az ágy alá.

Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam.

Aztán felnéztem a komód fölé. Két kampó állt ki a falból, közöttük pedig szinte újnak látszott a festék.

Hat éve néztem bele abba a tükörbe minden reggel.

Alatta még ott volt egy csepp testápoló. Indulás előtt le akartam törölni.

A folyosói tükör is eltűnt.

Megálltam a fürdőszoba ajtajában.

– Hová tűnt az összes tükrünk?

Mason félúton járt a lépcsőn. Egyre csak a pelenkázótáska megcsavarodott pántját igazgatta.

– Anya megkért, hogy tegyem el őket.

Megkérdeztem, mikor volt erre ideje.

– Amikor hazajöttem a papucsodért.

Azért kértem a papucsomat, mert fájt a lábam. Mason egy bevásárlószatyorban hozta fel, én pedig megcsókoltam a csuklóját, amikor átadta. Bosszantott, hogy erre is ilyen pontosan emlékeztem.

– Tényleg hiszel neki?

Megrázta a fejét, és lecsúsztatta a válláról a táskát.

– Nem. Csak nem akartam, hogy felzaklasson.

Az üres falra néztem.

– Most már így is fel vagyok zaklatva, Mason.

Charlotte egyik kezét kiszabadította a takaróból, és a mellkasomnak nyitogatta. Mason felém nyúlt, aztán megtorpant. Hagytam, hogy átvegye tőlem, mert le akartam ülni.

Annyira fájt mindenem, hogy a földszintre lemenni is lehetetlennek tűnt. Mason mellettem, az ágyon pelenkázta át Charlotte-ot. Három rugdalózót készített ki, köztük egyet sárga kacsákkal.

Megkérdezte, melyiket adjuk rá.

Olyan egyszerű kérdés volt, mégis jól esett, hogy tőlem kérdezi.

– A kacsásat – feleltem.

Miután begombolta, odahúzta a széket.

Megkérdeztem, hány éves volt a húga.

Lenézett a rugdalózóra.

– Ötéves.

Charlotte a kabátujjának nyomta az arcát, mintha enni keresne. Visszavettem tőle, ő pedig lement egy pohár vízért.

Előbb meg akartam etetni a lányomat. Utána akartam kérdezni.


Aznap este meghallottam, hogy Mason telefonál a földszinten.

Charlotte elaludt a vállamon. Épp le akartam szólni, hogy hozzon fel vacsorát. Azt mondtam neki, bármit megeszem, amit készít. A pirítós illatából arra következtettem, hogy kétszer is odaégette.

– Még nem látta.

Suttogva mondta. Megálltam a lépcsőkorlátnál.

– Anya, tudom, mit mondtál, hogy történt legutóbb.

A zoknija súrolta a legalsó lépcsőfokot. Éppen felfelé indult, én pedig kiléptem a folyosóra.

Meglátott, és megállt.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólalt meg. A telefonból kihallatszott az anyja hangja.

– Mason, megnézted a baba tarkóját?

Charlotte az ingemhez fordította az arcát. A haja a nyakára omlott. Két ujjal szétválasztottam a tincseket.

– Sandra, várj!

Mason elvétette a lépcsőfokot, de elkapta a korlátot.

Charlotte hajvonalánál egy lapos, rózsaszín foltot vettem észre. Nem volt nagyobb a kisujjam körménél. Két lekerekített része egy pontban találkozott. Olyan volt, mint egy ceruzával rajzolt szív.

Elengedtem a haját, majd újra szétválasztottam.

– Erről nem tudtam?

Mason bólintott. Margaret még mindig a nevét mondta a telefonban. Közölte vele, hogy később visszahívja, aztán leült a felső lépcsőfokra.

– A kórházban is láttam egy kis rózsaszín foltot, Sandra.

Leültem mellé.

– Miért nem nézted meg akkor?

A lépcsőt bámulta.

– Tudtam, mire hasonlíthat.

Vártam, hogy folytassa. Az egyik kezével a korlátba kapaszkodott.

– Annának is volt ilyen.

Korábban még sosem hallottam tőle ezt a nevet.


A nap folyamán, miközben kipakoltam, a hajgumit a testápoló mellé tettem. Most az üres kampókra néztem a komód fölött.

Mason a telefonjával jött be, és egy darabig a régi képek között keresgélt. Aztán megállt egy fotónál.

Egy nő ült rajta, az ölében egy babával. Az arca nagyrészt lemaradt a képről, de a kezéről felismertem Margaretet. Fölemelte a baba haját. Alatta Charlotte-éval megegyező folt látszott.

– Ezt Anna babakönyvéből fényképeztem le – mondta Mason. – Anya egyszer megengedte, hogy belenézzek.

A következő képre lapoztam. A babakönyv másik oldala öt évvel későbbi dátumot viselt. Margaret egyedül ült rajta, az ölében egy megviselt plüssmackóval. A fényképe mellett átlátszó tasakot rögzítettek.

Benne egy sötét hajtincs feküdt.

– Mikor készült ez?

Mason lejjebb engedte a telefont.

– Anna halála után.

A földszinten kikapcsolt a kenyérpirító, de Mason mellettem maradt.

Megkérdeztem, hány éves volt akkor.

– Hét.

Két kézzel letette a telefont.

– Aznap reggel akarta levágni Anna haját. Előző este kikészítette a fésűt.

A komód fölötti kampókra pillantott.

– Anyáék ágyán ültem, és a sarkammal rugdostam az ágykeretet. Anna egy alacsony sámlin állt a komód előtt. Anya fésülte a haját, én pedig az ágyból figyeltem őket.

Anna a tükörben mosolygott magára. Mason átmászott az ágyon, hogy ő is odaférjen a képhez. Margaret leguggolt, hogy mindhármuk arca beleférjen a tükörbe.

– Anya csak nézte őt – mondta.

A keze végre elengedte a korlátot.

– Azt mondta, reggeli után befejezi a hajvágást.

Reggeli után Anna újra felállt a sámlira. Margaret alig kezdett hozzá, amikor egy sárga pillangó tűnt fel. Anna leugrott, nevetve elindult a lépcső felé, Margaret pedig utána sietett.

A szúnyoghálós ajtó aznap reggel nem csukódott be rendesen. Anna kiszaladt rajta, és a pillangót követte. Margaret meghallotta az ajtót, és utána rohant, de addigra Anna már az utcán volt. Egy autó vezetője fékezett, de nem tudott időben megállni.

Anna még aznap délután meghalt a kórházban.

A fésű pontosan ott maradt, ahová Margaret letette. Később is mindig visszatette ugyanarra a helyre. Utóbb kért egy hajtincset Annától. Abból a hajvágásból csak azt az egy tincset kaphatta meg.

– Mindig a tükrökkel riogatott? – kérdeztem.

Mason megrázta a fejét.

– Ezt a szabályt csak később találta ki.

Az üres kampók felé nézett.

– Anna utolsó reggeléből épített magának egy történetet.

Az anyja régen iskola előtt megfésülte a haját. Egy reggel Mason megkérdezte tőle, Anna haja göndör lett volna-e. Margaret megállt, a fésűt Mason füle fölött tartotta. Amikor a fiú hátrafordult, letette, aztán kiment.

Egy idő után Mason megtanulta, hogy ne említse Anna nevét.

– Még velem sem beszélt róla? – kérdeztem.

– Veled napokig tudtam úgy élni, hogy eszembe sem jutott.

Eszembe jutott a hat évünk. Bármelyikben lett volna hely Annának is. Meghallgattam volna, miközben együtt hajtogatjuk a ruhákat, vagy hazafelé autózunk.


Mielőtt felhívtuk Margaretet, telefonáltunk a kórházba a folt miatt. A gyermekorvos megnézte Charlotte újszülöttkori vizsgálatának jegyzeteit. A leírás szerint ártalmatlan, gyakori anyajegy volt.

– A tükrök elpakolása a te döntésed volt – mondtam Masonnek.

Bólintott, de rám nézett.

Megvártam, amíg hangosan is kimondja.

– Én raktam el őket, mert anya kérte. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy érted teszem.

Charlotte-ra pillantott, én pedig néhány centivel közelebb toltam hozzá a telefonját.

– Mondd meg neki, hogy Charlotte haja marad, ahogy van.

A kijelzőre nézett. Ujja Margaret neve fölött lebegett.

– Ezt tőled is hallotta már a kórházban.

Mason megnyomta a hívás gombját. Amikor Margaret felvette, elmondta neki, hogy látta a foltot. Elindultam a telefon felé, de aztán visszahúztam a kezem.

– Meghagyjuk a haját, anya – mondta Mason.

Megvárta, amíg az anyja abbahagyja a közbevágást.

– Komolyan gondolom.

Végighallgatta Margaretet, és nem ajánlott kompromisszumot.

– Átmehetek? – kérdezte az anyja.

Mason a kezében tartotta a telefont.

– Elvinném Anna könyvét.

Mason rám nézett, mielőtt válaszolt volna. Azt mondtam, jöhet aznap este.

Aztán megkértem Masont, hogy tegye vissza a tükröket.


A komód tükrét törölközőbe csavarva vitte fel az emeletre. A székemből figyeltem, ahogy visszaakasztja a helyére. A többi tükröt is feltette, majd friss pirítóst hozott fel.

Charlotte mellett maradtam, amíg Mason ajtót nyitott.

Margaret kifakult zöld könyvet szorított a kabátjához. Az egyik sarka összegyűrődött, de gondosan kisimította.

Ahogy elhaladt a fürdőszoba mellett, meglátta a tükröt. Észrevettem, hogy egy pillanatra megállt, aztán továbbment.

Charlotte ébren volt Mason karjában.

Margaret a könyvet a kezem mellé tette. Először Charlotte fejére nézett. Vártam, hogy újra a hajvágást kérje, de ehelyett azt kérdezte:

– Láttad a képet?

Mason telefonjára böktem.

– Megmutatta.

Kinyitotta a könyvet annál az oldalnál, amelyet lefényképezett. A hajtincs szétterült az átlátszó tasakban, néhány szál a széléhez kunkorodott. Margaret a tenyerével végigsimított a műanyagon.

Azon gondolkodtam, hová akarta tenni Charlotte haját.

Mielőtt megszólalhattam volna, arrébb húzta a kezét. Anna tincse mellett egy másik tasak is volt, üresen. Alul fehér címke húzódott, rajta Charlotte nevével. Felismertem Margaret kerek betűit a kórházból hozott kávéspohárról.

– Charlotte haját akartad beletenni?

Margaret az üres tasakon tartotta az ujját.

– Igen.

Lenézett a névcímkére.

– Még azután készítettem elő, hogy eljöttünk a kórházból.

Azt mondta, ma is pontosan maga előtt látja Anna utolsó reggelét. Emlékszik, mit viselt a lánya, és arra is, hová tette a fésűt. Azt viszont már nem tudta felidézni, hogyan nevetett Anna.

Ez bántotta, amióta meglátta Charlotte arcát.

A képen Anna Margaret térdén ült. Az egyik zokni lecsúszott a lábáról, mintha éppen rugdosott volna.

A könyvben más fényképek is voltak. Közelebb csúsztattam Margarethez.

– Mesélj valamit róla abból az időből, ami nem aznap történt.

Lapozott egyet, aztán vissza. Egy darabig csak azt nézte, ahogy Mason ringatja Charlotte-ot.

Végül a könyvre bökött.

– Mason régen felolvasott neki. Mindent, amin szöveg volt.

Mason abbahagyta Charlotte ringatását.

Margaret megérintette Anna fényképét.

– Anna nem bánta. Egyszer tiszta ruhákat vittem be nekik, és Mason ott ült mellette egy müzlis dobozzal. A hozzávalókat olvasta fel neki. Az egyik hosszú szót nem tudta kimondani.

Ahányszor megpróbálta, Anna kuncogni kezdett. Mason újra meg újra nekifutott, csak hogy hallja a nevetését.

– Palacsintapor volt – mondta Mason.

Margaret felnézett rá, és egyszer, alig hallhatóan, elnevette magát.

Mason elmesélte, hogy előtte egy levesesdobozt próbált felolvasni. Anna annak nem örült annyira.

Mason végignézte a fényképek alatti dátumokat. Margaret a Charlotte nevével ellátott címkét érintette meg.

– Anna utolsó reggelét akartam befejezni rajta keresztül.

A körme megakadt a címke sarkában.

– De nem az én dolgom volt befejezni.

Lehúzta a címkét, és összehajtotta.

Charlotte mocorogni kezdett, Mason pedig odahozta nekem. A vállamhoz húztam, és a komód mellett álltunk meg.

A puha hajgumi ott feküdt, ahol hagytam. Összefogtam néhány tincset, de nem kötöttem meg őket. A kis copf most oldalra dőlt.

Mögöttem Margaret becsukta Anna könyvét.

Charlotte arcát láttam a tükörben. A válla fölötti fény felé fordította a szemét. A tincsek kicsúsztak az ujjaim közül, és szabadon omlottak a kezemre.