A nővér apró copfba fogta az újszülött lányom haját. Az anyósom követelte, hogy vágassuk le. Nem engedtem. Két nappal később hazavittük Charlotte-ot. A komód fölött két kampó állt ki a falból. A férjem már tudta, miért.
A nővér óvatosan Charlotte hajához nyúlt.
A vizes tincsek egészen a válláig értek.
A nővér felnézett az orvosra, és elnevette magát.
– 3100 gramm, hajjal együtt.
Mason készített még egy képet.
A kedvence olyan lett, hogy a hüvelykujjam Charlotte arcának felét eltakarta.
– Ezzel a hajjal már mehet is az első fodrászhoz – mondta egy másik nővér.
Megmutatta a puha hajgumit, aztán óvatosan összefogott néhány tincset.
Bólintottam, és figyeltem a kezét.
A copf egyenesen felfelé meredt.
Mason ennél a képnél leengedte a telefonját. Saját szemével akarta látni.
Miután elkészült a fotó, a nővér kivette a hajgumit. Félretettem, ő pedig visszaadta nekem Charlotte-ot.
Amikor elcsendesedett a szoba, remegni kezdett a kezem.
Nem tudtam rendesen betűrni a takarót a baba apró lába alá. Mason visszahajtotta a sarkát, és ott hagyta a kezét az enyém mellett, amíg meg nem nyugodtam.
Az anyja két papírpohárral érkezett.
A nevünket saját kezűleg írta rájuk. Az enyémre azt írta, Sandra, mellé pedig rajzolt egy kis napot.
Kabátban maradt, és letette a poharakat. Aztán Charlotte fölé hajolt.
– Ezt a hajat még ma le kell vágni.
Elnevettem magam, mert az imént az egyik nővér is hasonlót mondott.
Margaret két ujját a kabátgallérjához szorította.
– A mi családunkban még azelőtt levágjuk a hajukat, hogy meglátnák magukat a tükörben.
Masonra nézett.
– Mármint ha ilyen hosszú hajjal születnek.
– Hol látná magát? – kérdeztem.
Margaret közelebb hajolt.
– A tükörben.
A hangja annyira lehalkult, hogy alig hallottam.
– Különben magukkal viszik valaki más bánatát.
Mason telefonjának elsötétült a képernyője, de láttam rajta, hogy továbbra is azt figyeli.
– Margaret, ez nevetséges – mondtam.
Mielőtt Mason elindulhatott volna, az anyja megragadta a karját.
– Mondd el neki, mi történt a húgoddal.
Hat éve voltam Mason felesége. Tudtam, melyik fogát csorbította ki negyedikben, és minden kutyájáról hallottam, amelyet gyerekként tartott. Azt viszont nem tudtam felidézni, hogy valaha említett volna egy húgot.
– Mason?
Elfordította a tekintetét.
– Anya, hagyd abba.
Margaret az ajtó felé pillantott.
– Ígérd meg, hogy levágjátok a haját, mielőtt hazaviszitek.
Félrehúztam a takarót Charlotte szája elől. Kellett valami, amit mindkét kezemmel csinálhatok.
– Nem vágom le a haját.
Margaret felvette mindkét poharat, aztán mégis visszatette őket, és kiment. A kávém a tálcán maradt, amíg ki nem hűlt.
Vártam, hogy Mason elmondjon valamit.
Ehelyett csak azt kérdezte, megmelegítse-e a kávémat.
Két nappal később hazavittük Charlotte-ot.
Egyenesen felvittem az emeletre, hogy átöltöztessem. Mason friss ágyneműt húzott, és elhúzta a függönyt. A papucsomat egymás mellé tette az ágy alá.
Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam.
Aztán felnéztem a komód fölé. Két kampó állt ki a falból, közöttük pedig szinte újnak látszott a festék.
Hat éve néztem bele abba a tükörbe minden reggel.
Alatta még ott volt egy csepp testápoló. Indulás előtt le akartam törölni.
A folyosói tükör is eltűnt.
Megálltam a fürdőszoba ajtajában.
– Hová tűnt az összes tükrünk?
Mason félúton járt a lépcsőn. Egyre csak a pelenkázótáska megcsavarodott pántját igazgatta.
– Anya megkért, hogy tegyem el őket.
Megkérdeztem, mikor volt erre ideje.
– Amikor hazajöttem a papucsodért.
Azért kértem a papucsomat, mert fájt a lábam. Mason egy bevásárlószatyorban hozta fel, én pedig megcsókoltam a csuklóját, amikor átadta. Bosszantott, hogy erre is ilyen pontosan emlékeztem.
– Tényleg hiszel neki?
Megrázta a fejét, és lecsúsztatta a válláról a táskát.
– Nem. Csak nem akartam, hogy felzaklasson.
Az üres falra néztem.
– Most már így is fel vagyok zaklatva, Mason.
Charlotte egyik kezét kiszabadította a takaróból, és a mellkasomnak nyitogatta. Mason felém nyúlt, aztán megtorpant. Hagytam, hogy átvegye tőlem, mert le akartam ülni.
Annyira fájt mindenem, hogy a földszintre lemenni is lehetetlennek tűnt. Mason mellettem, az ágyon pelenkázta át Charlotte-ot. Három rugdalózót készített ki, köztük egyet sárga kacsákkal.
Megkérdezte, melyiket adjuk rá.
Olyan egyszerű kérdés volt, mégis jól esett, hogy tőlem kérdezi.
– A kacsásat – feleltem.
Miután begombolta, odahúzta a széket.
Megkérdeztem, hány éves volt a húga.
Lenézett a rugdalózóra.
– Ötéves.
Charlotte a kabátujjának nyomta az arcát, mintha enni keresne. Visszavettem tőle, ő pedig lement egy pohár vízért.
Előbb meg akartam etetni a lányomat. Utána akartam kérdezni.
Aznap este meghallottam, hogy Mason telefonál a földszinten.
Charlotte elaludt a vállamon. Épp le akartam szólni, hogy hozzon fel vacsorát. Azt mondtam neki, bármit megeszem, amit készít. A pirítós illatából arra következtettem, hogy kétszer is odaégette.
– Még nem látta.
Suttogva mondta. Megálltam a lépcsőkorlátnál.
– Anya, tudom, mit mondtál, hogy történt legutóbb.
A zoknija súrolta a legalsó lépcsőfokot. Éppen felfelé indult, én pedig kiléptem a folyosóra.
Meglátott, és megállt.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólalt meg. A telefonból kihallatszott az anyja hangja.
– Mason, megnézted a baba tarkóját?
Charlotte az ingemhez fordította az arcát. A haja a nyakára omlott. Két ujjal szétválasztottam a tincseket.
– Sandra, várj!
Mason elvétette a lépcsőfokot, de elkapta a korlátot.
Charlotte hajvonalánál egy lapos, rózsaszín foltot vettem észre. Nem volt nagyobb a kisujjam körménél. Két lekerekített része egy pontban találkozott. Olyan volt, mint egy ceruzával rajzolt szív.
Elengedtem a haját, majd újra szétválasztottam.
– Erről nem tudtam?
Mason bólintott. Margaret még mindig a nevét mondta a telefonban. Közölte vele, hogy később visszahívja, aztán leült a felső lépcsőfokra.
– A kórházban is láttam egy kis rózsaszín foltot, Sandra.
Leültem mellé.
– Miért nem nézted meg akkor?
A lépcsőt bámulta.
– Tudtam, mire hasonlíthat.
Vártam, hogy folytassa. Az egyik kezével a korlátba kapaszkodott.
– Annának is volt ilyen.
Korábban még sosem hallottam tőle ezt a nevet.
A nap folyamán, miközben kipakoltam, a hajgumit a testápoló mellé tettem. Most az üres kampókra néztem a komód fölött.
Mason a telefonjával jött be, és egy darabig a régi képek között keresgélt. Aztán megállt egy fotónál.
Egy nő ült rajta, az ölében egy babával. Az arca nagyrészt lemaradt a képről, de a kezéről felismertem Margaretet. Fölemelte a baba haját. Alatta Charlotte-éval megegyező folt látszott.
– Ezt Anna babakönyvéből fényképeztem le – mondta Mason. – Anya egyszer megengedte, hogy belenézzek.
A következő képre lapoztam. A babakönyv másik oldala öt évvel későbbi dátumot viselt. Margaret egyedül ült rajta, az ölében egy megviselt plüssmackóval. A fényképe mellett átlátszó tasakot rögzítettek.
Benne egy sötét hajtincs feküdt.
– Mikor készült ez?
Mason lejjebb engedte a telefont.
– Anna halála után.
A földszinten kikapcsolt a kenyérpirító, de Mason mellettem maradt.
Megkérdeztem, hány éves volt akkor.
– Hét.
Két kézzel letette a telefont.
– Aznap reggel akarta levágni Anna haját. Előző este kikészítette a fésűt.
A komód fölötti kampókra pillantott.
– Anyáék ágyán ültem, és a sarkammal rugdostam az ágykeretet. Anna egy alacsony sámlin állt a komód előtt. Anya fésülte a haját, én pedig az ágyból figyeltem őket.
Anna a tükörben mosolygott magára. Mason átmászott az ágyon, hogy ő is odaférjen a képhez. Margaret leguggolt, hogy mindhármuk arca beleférjen a tükörbe.
– Anya csak nézte őt – mondta.
A keze végre elengedte a korlátot.
– Azt mondta, reggeli után befejezi a hajvágást.
Reggeli után Anna újra felállt a sámlira. Margaret alig kezdett hozzá, amikor egy sárga pillangó tűnt fel. Anna leugrott, nevetve elindult a lépcső felé, Margaret pedig utána sietett.
A szúnyoghálós ajtó aznap reggel nem csukódott be rendesen. Anna kiszaladt rajta, és a pillangót követte. Margaret meghallotta az ajtót, és utána rohant, de addigra Anna már az utcán volt. Egy autó vezetője fékezett, de nem tudott időben megállni.
Anna még aznap délután meghalt a kórházban.
A fésű pontosan ott maradt, ahová Margaret letette. Később is mindig visszatette ugyanarra a helyre. Utóbb kért egy hajtincset Annától. Abból a hajvágásból csak azt az egy tincset kaphatta meg.
– Mindig a tükrökkel riogatott? – kérdeztem.
Mason megrázta a fejét.
– Ezt a szabályt csak később találta ki.
Az üres kampók felé nézett.
– Anna utolsó reggeléből épített magának egy történetet.
Az anyja régen iskola előtt megfésülte a haját. Egy reggel Mason megkérdezte tőle, Anna haja göndör lett volna-e. Margaret megállt, a fésűt Mason füle fölött tartotta. Amikor a fiú hátrafordult, letette, aztán kiment.
Egy idő után Mason megtanulta, hogy ne említse Anna nevét.
– Még velem sem beszélt róla? – kérdeztem.
– Veled napokig tudtam úgy élni, hogy eszembe sem jutott.
Eszembe jutott a hat évünk. Bármelyikben lett volna hely Annának is. Meghallgattam volna, miközben együtt hajtogatjuk a ruhákat, vagy hazafelé autózunk.
Mielőtt felhívtuk Margaretet, telefonáltunk a kórházba a folt miatt. A gyermekorvos megnézte Charlotte újszülöttkori vizsgálatának jegyzeteit. A leírás szerint ártalmatlan, gyakori anyajegy volt.
– A tükrök elpakolása a te döntésed volt – mondtam Masonnek.
Bólintott, de rám nézett.
Megvártam, amíg hangosan is kimondja.
– Én raktam el őket, mert anya kérte. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy érted teszem.
Charlotte-ra pillantott, én pedig néhány centivel közelebb toltam hozzá a telefonját.
– Mondd meg neki, hogy Charlotte haja marad, ahogy van.
A kijelzőre nézett. Ujja Margaret neve fölött lebegett.
– Ezt tőled is hallotta már a kórházban.
Mason megnyomta a hívás gombját. Amikor Margaret felvette, elmondta neki, hogy látta a foltot. Elindultam a telefon felé, de aztán visszahúztam a kezem.
– Meghagyjuk a haját, anya – mondta Mason.
Megvárta, amíg az anyja abbahagyja a közbevágást.
– Komolyan gondolom.
Végighallgatta Margaretet, és nem ajánlott kompromisszumot.
– Átmehetek? – kérdezte az anyja.
Mason a kezében tartotta a telefont.
– Elvinném Anna könyvét.
Mason rám nézett, mielőtt válaszolt volna. Azt mondtam, jöhet aznap este.
Aztán megkértem Masont, hogy tegye vissza a tükröket.
A komód tükrét törölközőbe csavarva vitte fel az emeletre. A székemből figyeltem, ahogy visszaakasztja a helyére. A többi tükröt is feltette, majd friss pirítóst hozott fel.
Charlotte mellett maradtam, amíg Mason ajtót nyitott.
Margaret kifakult zöld könyvet szorított a kabátjához. Az egyik sarka összegyűrődött, de gondosan kisimította.
Ahogy elhaladt a fürdőszoba mellett, meglátta a tükröt. Észrevettem, hogy egy pillanatra megállt, aztán továbbment.
Charlotte ébren volt Mason karjában.
Margaret a könyvet a kezem mellé tette. Először Charlotte fejére nézett. Vártam, hogy újra a hajvágást kérje, de ehelyett azt kérdezte:
– Láttad a képet?
Mason telefonjára böktem.
– Megmutatta.
Kinyitotta a könyvet annál az oldalnál, amelyet lefényképezett. A hajtincs szétterült az átlátszó tasakban, néhány szál a széléhez kunkorodott. Margaret a tenyerével végigsimított a műanyagon.
Azon gondolkodtam, hová akarta tenni Charlotte haját.
Mielőtt megszólalhattam volna, arrébb húzta a kezét. Anna tincse mellett egy másik tasak is volt, üresen. Alul fehér címke húzódott, rajta Charlotte nevével. Felismertem Margaret kerek betűit a kórházból hozott kávéspohárról.
– Charlotte haját akartad beletenni?
Margaret az üres tasakon tartotta az ujját.
– Igen.
Lenézett a névcímkére.
– Még azután készítettem elő, hogy eljöttünk a kórházból.
Azt mondta, ma is pontosan maga előtt látja Anna utolsó reggelét. Emlékszik, mit viselt a lánya, és arra is, hová tette a fésűt. Azt viszont már nem tudta felidézni, hogyan nevetett Anna.
Ez bántotta, amióta meglátta Charlotte arcát.
A képen Anna Margaret térdén ült. Az egyik zokni lecsúszott a lábáról, mintha éppen rugdosott volna.
A könyvben más fényképek is voltak. Közelebb csúsztattam Margarethez.
– Mesélj valamit róla abból az időből, ami nem aznap történt.
Lapozott egyet, aztán vissza. Egy darabig csak azt nézte, ahogy Mason ringatja Charlotte-ot.
Végül a könyvre bökött.
– Mason régen felolvasott neki. Mindent, amin szöveg volt.
Mason abbahagyta Charlotte ringatását.
Margaret megérintette Anna fényképét.
– Anna nem bánta. Egyszer tiszta ruhákat vittem be nekik, és Mason ott ült mellette egy müzlis dobozzal. A hozzávalókat olvasta fel neki. Az egyik hosszú szót nem tudta kimondani.
Ahányszor megpróbálta, Anna kuncogni kezdett. Mason újra meg újra nekifutott, csak hogy hallja a nevetését.
– Palacsintapor volt – mondta Mason.
Margaret felnézett rá, és egyszer, alig hallhatóan, elnevette magát.
Mason elmesélte, hogy előtte egy levesesdobozt próbált felolvasni. Anna annak nem örült annyira.
Mason végignézte a fényképek alatti dátumokat. Margaret a Charlotte nevével ellátott címkét érintette meg.
– Anna utolsó reggelét akartam befejezni rajta keresztül.
A körme megakadt a címke sarkában.
– De nem az én dolgom volt befejezni.
Lehúzta a címkét, és összehajtotta.
Charlotte mocorogni kezdett, Mason pedig odahozta nekem. A vállamhoz húztam, és a komód mellett álltunk meg.
A puha hajgumi ott feküdt, ahol hagytam. Összefogtam néhány tincset, de nem kötöttem meg őket. A kis copf most oldalra dőlt.
Mögöttem Margaret becsukta Anna könyvét.
Charlotte arcát láttam a tükörben. A válla fölötti fény felé fordította a szemét. A tincsek kicsúsztak az ujjaim közül, és szabadon omlottak a kezemre.