Ma a lányom kibontotta a kedvenc csokis jégkrémét, ugyanazt, amit szinte minden nap megeszik iskola után.
Minden rendben lévőnek tűnt: ropogós tölcsér, édes illat, sima csokimáz a tetején. Néhány harapás után mégis felkiáltott:
– Anya, ezt nézd!
Föléhajoltam, és láttam valami sötét, furcsa darabot belül.
Olyan volt, mint egy kis fólia, vagy megkeményedett karamell.
Először csak egy apró hibának gondoltuk, talán egy plusz csokidarab akadt oda. A lányom kíváncsi volt, ezért a kanállal óvatosan tovább kaparta a krémet.
Egy pillanattal később felsikoltott. A csoki alatt, a krémrétegbe ágyazva, valami olyasmi bukkant elő, amitől megfagyott bennem a vér.
A jégkrém belsejében egy apró, farkú és ollós lény volt.
Egy skorpió. Igazi, elpusztult, de összetéveszthetetlen.
A mérete alapján bébi lehetett.
Leforrázva álltunk. Az első gondolat az volt, hogyan kerülhetett oda.
Talán a gyárban, a töltésnél csúszott be. Vagy később jutott bele, majd megfagyott a desszertben.
Undor és rémület keveredett bennünk. A lányom már ránézni sem bírt a tölcsérre, remegett a keze. Gyorsan készítettem néhány fotót, és panaszt tettem a cégnél.
Azóta a jégkrém gondolata is összerántja a gyomrom.
Soha nem tudhatod, mi lapulhat a tökéletesnek tűnő, fényes csokiréteg alatt.
