Van egy 16 éves lányom az első házasságomból.
Édesapja, aki már nincs velünk, 10 millió forintot hagyott rá. Ezt az összeget én kezelem neki, amíg betölti a 18. életévét.
Jelenlegi férjemmel közös gyermekünk is van, ő most 9 éves.
Szerettük volna, hogy a kisebbik lányunk is ugyanabba a magániskolába járjon, ahol a nővére tanul. Úgy gondoltuk, mindkettejüknek ugyanazokat a lehetőségeket tudnánk megadni.
Anyagi nehézségek miatt végül úgy döntöttünk, használunk valamennyit abból az összegből, amit a legnagyobbnak hagyott az apukája.
Amikor a nagyobbik lányom tudomást szerzett róla, borzasztóan dühös lett.
A szemembe nézett, és csak ennyit mondott: „Ezt még meg fogod bánni.”
Akkor azt hittem, ez csak a kamasz düh, nem foglalkoztam vele különösebben.
Másnap reggel megálltam az ajtóban. Ott ült a kanapén csendben, mellette egy bepakolt bőrönd. Szemei vörösek voltak a sírástól.
Halkan annyit mondott: „Anya, már nem érzem úgy, hogy ez az otthonom.”
Összetörtem.
Akkor értettem meg, hogy valójában nem a pénz felhasználása miatt haragszik.
Az az összeg számára nem egyszerűen pénz volt. Ez jelentette az utolsó valódi kapcsolatot az apjával, a gondoskodását, a szeretetét, amit a jövőjére szánt.
Amikor más célra fordítottuk, ő ezt árulásnak élte meg.
Leültem mellé, megfogtam remegő kezét, és én is sírni kezdtem.
Elmondtam neki, mennyire sajnálom, és sosem akartam fájdalmat okozni.
Hosszú órákat beszélgettünk, kimondtuk, ami régóta nyomasztott minket. Végre őszinte volt minden szó.
Este a férjemmel együtt eldöntöttük: visszafizetünk mindent, amit felhasználtunk, akkor is, ha emiatt még többet kell dolgoznunk, vagy lemondunk dolgokról.
Azóta lassan gyógyul a családunk.
A nagyobbik lányom elkezdett újra megnyílni, bár érzem, sok idő kell még, míg teljesen visszaépül a bizalma.
Ez az egész megtanított valamire: a szeretet nem csupán egyenlő bánásmódot jelent. Fontosabb, hogy tiszteletben tartsuk egymás érzéseit, történeteit.
Van, amikor nem a pénz vagy a lehetőség a legnagyobb ajándék, amit adhatunk a gyerekeinknek, hanem az, ha igazán figyelünk rájuk, és otthon érezhetik magukat mellettünk.
