Mexikó északi, poros fennsíkján élt Diego Mendoza, hallgatag férfi, akit kevesen ismertek igazán. A tanyája messzire nyúlt a sivatagba, a távolban fűrészfogszerű hegyek kékes kontúrjai zárták a láthatárt. A nap a bőrébe égette a barnaságot, fekete haja és zöld szeme élesen rajzolta ki arcvonásait.
Harminchárom évesen Diego külön utat választott. Család helyett állatokkal élt, emberi szó helyett a szél zúgását hallgatta. A legközelebbi falu háromórányi lovaglásra volt. Két havonta bement lisztért, kávéért, szerszámért. Röviden beszélt, tartotta a távolságot, mintha a szertartás fontosabb lenne a tartalomnál.
A napjai kiszámítható rendben teltek. Hajnal előtt kelt, amikor még a csillagok pislogtak a lila égben. A kávé illata betöltötte az apró vályogházat, a lovak türelmetlenül fújtak a karámban. Napközben kerítést javított, marhákat terelt, a vízszivattyút figyelte. Este kiült a tornácra, tücskök és szentjánosbogarak kíséretében hallgatta a csendet. Néha elővette apja gitárját, és lassú dallamok úsztak szét a forró levegőben.
A ház egyszerű volt, mégis otthonos. Vastag vályogfalak tartották a hűvöst nappal, meleget éjjel. Sötét gerendák tartották a tetőt, keskeny ablakokon ömlött be az alkony arany fénye a vörös padlólapokra. A kandalló felett kézzel faragott kereszt, mellette fakuló fénykép a szüleiről.
Diego mindent megtanult, amire rászorult. Motort javított, állatot gondozott, főzött, olvasta az eget, mint egy tapasztalt pásztor. Erős, kérges kezei egyaránt bírták a lasszót és a beteg borjút. Csak a nőkhöz nem volt köze. Nem kinézetén múlott, és nem is a lehetőségen. A faluból többen próbálták szóval tartani, mégis bezárkózott. Hitében szigorú édesanyja és korai gyász nyomta rá a bélyegét. A munkába menekült, rétegről rétegre építette fel a hallgatást maga körül.
Társai az állatai voltak. Három ló, Tormenta, Esperanza és Relámpago, egy marhacsapat, pár kecske és egy büszke kakas, amelyik minden reggel felverőn kukorékolt.
A nap, amelyik mindent átírt, ugyanúgy indult, mint a többi. Kakas, kávé, munka. Aztán a nyugati horizonton szokatlan, tömör felhők gyűltek. Az öreg rádió erős vihart jelzett, széllel és jéggel. Diego rögzítette az istálló ajtóit, a gyengébb állatokat fedett helyre vitte, az ablakok zárját ellenőrizte. A nagyanyjától hallott babona kattant be benne, hogy a hirtelen időjárás az emberek életében is fordulatot hoz.
Délutánra ólomszürke takaró borult az égre. A szél porördögöket keltett, az ágak recsegve hajoltak. Már a ház felé tartott, amikor megakadt a szeme valamin.
A távolban egy alak közeledett gyalog, a széllel dacolva. Errefelé ez ritka és veszélyes volt. Diego felpattant Tormenta nyergébe, és kilovagolt elé. A közelben látta, hogy fiatal nő az, poros szoknyában és fehér blúzban. A kontyból kiszabadult barna haját a szél tépte. Leszállt a nyeregből, a lány felnézett. Borostyánszín szeme volt, arany villanásokkal, egyszerre kemény és fáradt tekintettel.
– Uram, kérem, fedelet keresek, jön a vihar – rekedten szólt. – Nincs hová mennem.
Diego nyelt egyet. Nem csak a szépsége ragadta meg. Valami mélyebb. Mintha erre a pillanatra várt volna, anélkül, hogy tudta volna.
– Diego Mendoza vagyok – mondta végül.
– Isabela Herrera – felelte a lány.
Felültette maga elé, és vágtában tértek vissza. Az első mennydörgés már remegtette a levegőt, a szél egyre harapósabb lett. Isabela kapaszkodott Diego derekába. A férfi testén végigfutott egy ismeretlen áramütés.
Bent vizet hozott a kútból. Isabela mohón ivott. Az olajlámpa fénye lágy árnyékokat rajzolt az arcára. Tizennyolc lehetett, keskeny kezén munkától edzett bőr. A tekintete többet látott a koránál.
– San Miguelből jövök – mondta. – Két napja gyalogolok.
Diego tudta, milyen messze van az a város. Rengeteg kilométer gyalog kemény út. Felhős érzés költözött a gyomrába.
– Mi történt? – kérdezte.
Isabela lesütötte a szemét.
– Apám egy hónapja meghalt. Az adósok mindent elvittek. Se család, se munka, se fedél.
Diego szívében halkan kattant valami. A veszteség szava ismerős volt. A magány is.
– Őszintén sajnálom – mondta. – Amíg tart a vihar, itt biztonságban vagy.
Villám törte ketté az égre borult sötétet, a mennydörgés megrázta az ablakkeretet. A zápor pergő dobolása elnyelte a szavakat. Diego egyszerű vacsorát tett az asztalra, babot, friss tortillát, sajtot, erős kávét. Isabela éhesen evett. Beszélgetni kezdtek. A lány elmondta, hogy apja bőrrel dolgozott, ő varrt és javított mellette. Diego a szüleiről mesélt, és arról, hogyan húzta fel a tanyát a semmiből.
Kint tombolni kezdett a vihar. A szél üvöltött, az eső falakban szakadt. Menni nem lehetett. Diego felajánlotta a saját szobáját.
– Maradj ott, én a kanapén alszom.
Isabela habozott.
– Nem akarok terhére lenni. Van hely az istállóban? Takaróval megleszek.
Diego tiltakozott, de a lány állta a tekintetét.
– Aludtam én rosszabb helyen is – mondta halkan.
Végül Diego engedett. Vastag takarókat, lámpát adott, és megmutatta, hogyan juthat be a házba, ha szüksége van rá. Az istálló hűvös volt, de száraz. Friss széna, régi fa, a vidéki élet lassú illata lengte be. Isabela a széna mögötti sarokban vetett magának fekhelyet, a lámpa arany fénye táncolt a deszkákon.
– Köszönöm – szólt még. – Nem sokan segítenének egy idegenen.
Diego megállt az ajtóban.
– Másként nem tehettem.
Visszament, de az álom elkerülte. A lány szemei, a makacssága, a kitartása járt a fejében. Valami megmozdult benne, amit régóta nem mert megnevezni.
Éjfél körül különös hang ütötte meg a fülét. Nem az eső és nem a szél. Az istálló felé nézett. A lámpa kialudt. Csizmát, köpenyt húzott, és átvágott a zuhogáson.
Isabelát ébren találta. A takarókba bújt, mégis fázott.
– Kialudt a lámpa – mondta. – Hidegebb van, mint gondoltam.
Diego nem hezitált. Felkapta a takaróval együtt.
– Bejössz a házba. Nem hagylak vacogni.
Isabela most nem ellenkezett. A kandallóban hamar lobogott a tűz, újabb kávé gőzölgött a bögrében. A lángok zenéje betöltötte a szobát. Csendben ültek, a meleg lassan oldotta a testük feszültségét.
– Nem voltál itt soha magányos? – kérdezte végül a lány.
Diego a tűzbe nézett.
– Azt hittem, a magányt választottam. Ma éjjel rájöttem, talán csak vártam.
– Mire?
– Nem tudtam, amíg meg nem érkeztél.
Isabela mellkasában puha, mégis erős melegség terült szét. Diegóban nem volt kérkedés. Csak csöndes erő és biztos jóság. A beszélgetés egyre mélyebbre nyílt. A lány családról, otthonról álmodott. Diego kimondott olyan vágyakat, amelyeket addig magának sem vallott be.
A kanapén ülve lassan közelebb húzódtak. Nem tervezték. A vihar odakint dühöngött, bent béke épült. Hajnal felé Isabela Diego vállára hajtotta a fejét, és elaludt. Diego mozdulatlanul ült, hallgatta a légzését, érezte a hajának tiszta illatát. Olyan érzés érte, amilyet eddig nem ismert. A vágy nem csak test volt, hanem teljesség, amely hiányzott az életéből.
Reggelre elcsendesedett az eső. Isabela finoman elhúzódott. Diego ráterített még egy takarót az éjjel. Mindketten mosolyogtak, óvatosan, kicsit zavartan.
Közösen készítettek reggelit. Diego évek óta egyedül főzött. Furcsa, jó érzés volt ketten mozogni a konyhában. Isabela magától értette, mikor mit adjon a kezébe. Mintha régóta gyakorolnának.
A vihar kint kisebb károkat hagyott. Kidőlt ágak, pocsolyák, megtépett kerítés. Nem volt végzetes. A ház előtt állva Isabela azt suttogta, hogy mennie kellene, hiszen elállt az eső. Diego mellkasát szorítás fogta el.
– Hová mennél? – kérdezte.
A lány nem tudta. Munkát keresett, reményt, bármit, amiből új élet lehet. Diego akkor döntött.
– Maradj itt.
Isabela felkapta a fejét.
– Hogy érted?
– Van munka bőven. Segíthetsz a ház körül, a kertben, varrásban. Van egy üres szoba, rendbe tehetjük.
Mindketten érezték, hogy a mondat több a gyakorlatnál. A lány bólintott, aztán mégis elbizonytalanodott.
– Alig ismerjük egymást.
– Én is alig ismerlek – mondta Diego –, mégis tudom, hogy tegnap éjjel valami megváltozott.
Isabela hallgatta a hangját. Ebben nem volt sürgetés. Csak tiszta szándék.
– Mit szól majd a falu? – jegyezte meg halkan.
– Megházasodhatunk – felelte egyszerűen. – Ha akarod.
A kérés nem volt csicsás, mégis ígéret volt. Isabela a szemébe nézett, és ugyanazt a magányt, ugyanazt a reményt látta benne, amit magában hordott.
– Igen – mondta. – Szeretnék maradni.
A következő napok megmutatták, hogyan illenek egymáshoz. Isabela élet költözött a házba. Vadvirágok üvegbe, függöny egy régi anyagból, ízesebb ételek az asztalon. A kert kitágult, új zöldségek, fűszerek kerültek bele. Varrni kezdett a környékbelieknek. Diego új lendületet kapott. Bővítette a karámot, javította az öntözést, és egy kis új szobát is felhúztak, biztos, ami biztos.
Esténként a tornácon ültek, a jövőt tervezve. Diego megtanította a lányt pár akkordra, Isabela mutatott neki erős öltéseket hámhoz és nyeregpárnához. Az összetartozás közelebb húzta őket. A tekintetek hosszabbak lettek, az érintések természetesebbek. Diego tapintatos volt, türelmes, a lány mellette biztonságban érezte magát.
Egy hét múlva bementek a faluba, időpontot kértek az esküvőre. A pap, aki gyerekkora óta ismerte Diegót, mosolyogva fogadta őket. A szertartást egy hétre tűzték ki. Alig készültek, mégis minden összeállt.
Az esküvő előestéjén mindketten izgultak. Nem félelem volt ez, inkább annak súlya, hogy egy élet fordul. Leültek, egymás kezét fogva. A kétely elpárolgott.
A lagzi kicsi lett, mégis szép. Pár szomszéd, néhány ismerős. Isabela egyszerű fehér ruhában ragyogott, Diego új öltönyt húzott. Hazafelé a kocsiút csendben telt. A ház küszöbén átlépve mindketten érezték, hogy mostantól együtt minden más.
Diego virágokat tett a szobába, gyertyát gyújtott, tiszta ágyneműt húzott. Isabela levette a ruháját, könnyű fehér hálóingben lépett elő. Leültek az ágy szélére. A szavak helyett a csend beszélt. Közelebb hajoltak, lassan, óvatosan. Úgy ismerkedtek egymással, ahogy két ember teszi, akiknek fontos a másik. Nem volt tökéletes, mégis az volt. Bizalom, gyöngédség, új kezdet.
A hónapok során minden a helyére kattant. A napi munka gördülékenyebb lett, a kert termett, a varrás hozta a némi pénzt. A tanya szépült, erősödött. Kettejük között a szeretet mélyült, a közelség természetessé vált. Diegóban a figyelmesség erő maradt, Isabelában a bizalom nőtt. Egy évvel az első viharos éj után a lány mosolyogva közölte, hogy gyermeket vár. Diego olyan örömmel ölelte magához, amilyet még soha nem érzett. A gondolat, hogy apa lesz, egyszerre volt új és magától értetődő.
Visszanézve mindketten tudták, hogy az a vihar több volt esőnél és szélrohannál. Kapu volt két magányos sors között. Azóta a tanya már nem egy férfi menedéke. Családi otthon lett, ahol munka, szeretet és remény él együtt. Diego többé nem a világtól elzárt gazda. Férj lett, és hamarosan apa. Megtudta, hogy az élet, amit teljesnek hitt, valójában Isabelára várt, hogy megmutassa, mit jelent igazán élni.
