A sírásnak nem akart vége szakadni.
A kis Nora hangja betöltötte a Bostonból Zürichbe tartó járat első osztályú kabinját. A kényelmes bőrülésekben ülő utasok feszengve helyezkedtek, türelmetlen pillantásokat váltottak, és halk sóhajokkal próbálták leplezni az idegességüket.
Henry Whitman, a milliárdos, akit a tárgyalótermek királyaként ismertek, most teljesen tehetetlennek érezte magát.
Hozzászokott ahhoz, hogy ő irányít, pillanatok alatt dönt vagyonokról, most mégis képtelen volt megnyugtatni az aprócska babát a karjában. Az öltönye gyűrött volt, a haja kócos, homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Évek óta először érezte magát védtelennek.
– Uram, lehet, hogy egyszerűen csak fáradt – súgta óvatosan az egyik légiutas-kísérő.
Henry bólintott, de belül egyre csak nőtt benne a pánik.
A felesége néhány héttel Nora születése után meghalt, ő pedig egy újszülöttel maradt egyedül, miközben egy egész birodalmat kellett kézben tartania. Azon az éjszakán kezdtek omladozni azok a falak, amelyeket évekig épített maga köré.
Ekkor a turistaosztály felől halk hang szólalt meg:
– Elnézést, uram… azt hiszem, tudok segíteni.
Henry meglepetten kapta fel a fejét. Előtte egy fekete kamasz állt, alig lehetett tizenhat éves. Kopott hátizsák lógott a vállán, egyszerű ruhát viselt. A sportcipője régi volt, de a szeme nyugodt, mély békét sugárzott. Halk moraj futott végig az utasok között. Ki ez a fiú, és mégis miben tudna segíteni?
– Mason vagyok – mutatkozott be. – A kishúgomról én gondoskodom, mióta megszületett. Tudom, hogyan kell megnyugtatni egy babát… ha megengedi, megpróbálnám.
Henry habozott. Minden porcikája ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon az irányító.
De Nora sírása mintha a lelkéig hatolt volna. Végül lassan bólintott.
Mason óvatosan közelebb lépett, és egészen halkan beszélt:
– Pszt, kicsi lány… semmi baj – mondta, és finoman ringatni kezdte, közben egy halk dallamot dúdolt.
Aztán szinte hihetetlen dolog történt.
Néhány percen belül a sírás elhalt.
Nora, aki az imént még remegett és torkaszakadtából üvöltött, most békésen aludt a fiú karjában.
A légiutas-kísérők döbbenten néztek egymásra, egyikük sem talált szavakat.
Henry a kezébe temette az arcát, szemében különös keveréke jelent meg a megkönnyebbülésnek és a meghatottságnak.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte, a hangja elcsuklott.
Mason elmosolyodott.
– Sokszor elég, ha a baba érzi, hogy valaki elég nyugodt ahhoz, hogy vigyázzon rá.
A mondat úgy találta szíven Henryt, mint egy halk, de nagyon igaz ütés.
Hónapok óta csak kontrollálni próbált mindent; a gyászt, a céget, a róla alkotott képet. Közben megfeledkezett a legfontosabb dologról: hogy egyszerűen jelen legyen.
A repülőút hátralévő részében Mason mellé ült, segített Norával, közben mesélt a családjáról, a kishúgáról, és arról, hogyan tanította meg az édesanyja, aki ápolónő, a csecsemők gondozására.
Amikor a gép leszállt Zürichben, Henry leszállás előtt még magához intette.
– Mason, mit szeretnél tanulni? – kérdezte.
– Még nem tudom pontosan, uram. Gyűjtök, hogy megpróbáljak ösztöndíjat szerezni. Egyszer gyerekorvos szeretnék lenni.
Henry ránézett, aztán a karjában szendergő lányára pillantott.
Elővette pénztárcáját, és egy aranyszínű kártyát húzott elő.
– Hívj fel, ha hazaértél. Megoldjuk azt az ösztöndíjat.
Mason szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Nem tudta, mit mondhatna.
Henry hosszú hetek óta először mosolygott őszintén.
– Ma olyat tanítottál nekem, amit pénzért nem lehet megvenni. Köszönöm.
Mason könnyű léptekkel hagyta el a repülőt, a szeme csillogott, a szíve megtelt reménnyel.
Henry az ablakon át nézte, ahogy elsétál, és halkan, magában hálát adott.
A karjában Nora egyenletesen lélegzett, nyugodtan aludt, és Henry sok idő óta először érezte úgy, hogy az előtte álló jövő talán újra lehet szelíd és jó.
