Anyám egy késő őszi reggelen hunyt el, csendesen, mint amikor egy olajmécses fénye lassan elhalványul. Egész életében dolgozott, mégsem hagyott hátra vagyont, csak egy roskadozó kis házat és néhány kopott holmit.
A temetés egyszerű volt. A bátyáimmal leültünk hárman, az idősebb, a középső és én, hogy megbeszéljük, mihez kezdjünk a maradékkal.
A szobában az öreg ruhásszekrényen kívül alig akadt bármi érték. Csak három elnyűtt gyapjútakaró feküdt szépen összehajtva, anyám keze munkája. Némán néztem őket, és összeszorult a szívem. Nekem ezek a takarók jelentették a gyerekkoromat. A bátyám gúnyosan megjegyezte:
„Minek ezek a szakadt rongyok? Ki kellene dobni.”
A középső rávágta:
„Úgy van, egy fillért sem érnek.” Aki akarja, vigye. Én nem cipelek szemetet.
Fájt, amit mondtak. Elfelejtették azokat a téli éjszakákat, amikor mind együtt aludtunk, és anya betakart minket, miközben ő a foltozott kabátjában didergett?
Összeszorított ajakkal csak ennyit mondtam:
„Ha nektek nem kell, én elviszem.”
A legidősebb legyintett:
„Ahogy akarod, úgyis csak ócskaság.”
A takarók titka
Másnap hazavittem a három takarót a kis lakásomba. Ki akartam mosni, és emlékbe eltenni. Amikor az egyiket kiráztam, tompa koppanást hallottam, mintha valami kemény esett volna a földre. Leguggoltam, és kalapált a szívem. A belső bélés szakadásába egy kicsi, barna, kézzel varrt zsák volt rejtve.
Reszkető kézzel kibontottam. Régi betétkönyvek és pár uncia arany lapult benne, gondosan bebugyolálva. Az összeg több mint százezer dollárra rúgott. Elakadt a lélegzetem. Anya, aki mindig szűkösen élt, nem költött semmi fényűzésre, mégis félretett minden kis pénzt, és a takarók közé rejtette.
Zokogni kezdtem. Előjöttek a képek, ahogy zöldséget árult a piacon apró haszonért, ahogy a pénztárcájában kotorászott, hogy legyen zsebpénzem iskolára. Azt hittem, semmije sincs, mégis gyűjtött, értünk.
A másik két takaróban is találtam egy-egy zsákocskát. Összesen majdnem háromszázezer dollár volt eldugva.
Az összetűzés
A hír gyorsan eljutott a testvéreimhez. Egy este megjelentek nálam, kemény arccal.
„Mindent meg akarsz tartani?” förmedt rám a legidősebb. „Ez anya hagyatéka, miért rejtegeted?”
„Nem rejtegettem,” feleltem nyugodtan. „Azt terveztem, hogy a gyászév végén szólok. De emlékezzetek, ti kinevettétek a takarókat, és ki akartátok dobni. Ha nem viszem el, ez a pénz már nem létezne.”
A középső dühösen morogta:
„Akárhogy is, ez anya pénze. Háromfelé osztjuk, ne álmodozz arról, hogy mind a tiéd.”
Hallgattam. Tudtam, hogy osztoznunk kell, mégis eszembe jutott, hogyan bántak anyával. Soha nem segítettek neki, én pedig, bár szegény voltam, minden hónapban küldtem valamit. Amikor megbetegedett, mellette voltam, ők mindig találtak indokot, hogy ne jöjjenek. És most…
A vita napokig tartott. A legidősebb perrel is fenyegetőzött.
Az utolsó üzenet
Amikor újra átnéztem a kis zsákokat, a legalján megbújva találtam egy apró papírdarabot. Anyám remegő betűivel ez állt rajta:
„E három takarót a három gyermekemnek szánom.
Aki még szeret, és emlékszik a fáradozásaimra, megérti.
A pénz nem sok, mégis azt kívánom, éljetek tisztességben és békességben.
Ne szomorítsátok a lelkem odafenn.”
Magamhoz szorítottam a cetlit, és sírtam. Anyám mindent eltervezett. Így akart minket próbára tenni.
Felhívtam a testvéreimet, és amikor megérkeztek, eléjük tettem a levelet. Némán ültek, lehajtott fejjel. A szoba szinte megfeszült a csöndben, csak a szipogás hallatszott.
A döntésem
Nyugodtan mondtam:
„Ezt anya mindhármunknak hagyta. Nem akarok magamnak többet. Osszuk három egyenlő részre. De kérlek, emlékezzetek, számára a béke volt a legfontosabb.”
A legidősebb lehajtotta a fejét, rekedten szólt:
„Tévedtem. Csak a pénzt néztem, és megfeledkeztem anyáról.”
A középső, könnyes szemmel hozzátette:
„Annyit szenvedett… és nem köszöntük meg neki.”
Sokáig nem szóltunk. Végül abban állapodtunk meg, hogy pontosan háromfelé osztjuk. Mindegyikünk elvitte a részét, anyánk emlékeként.
Ki merre indult
A legidősebb bátyám korábban fukar volt, de ez az eset megváltoztatta. A pénzét a gyerekei taníttatására fordította, és havonta kijár a sírhoz, mintha bocsánatot kérne.
A középső, aki lobbanékony, szintén csendesebb lett. A része egy részét szegényeknek adta, „legyen ez anya jutalma” mondta.
Én félretettem a rám eső összeget. Alapítványt hoztam létre a szülőfalumban, egy kis ösztöndíjat anyám nevével, annak az asszonynak, aki csendben feláldozta magát értünk.
Utószó
A három régi takaró, amely elsőre ócska rongynak tűnt, nemcsak pénzt rejtett, hanem maradandó tanítást is. Anyám utolsó gesztusa arra intett, hogy ne a kapzsiság vezessen, és vigyázzunk egymásra.
Ma, ha beköszönt a tél, előveszem az egyik takarót, és a fiamra terítem. Azt szeretném, hogy megértse, az élet értéke nem az örökölt pénzben van, hanem a szeretetben, a jóságban és az összetartásban.
Csak akkor vagyunk méltók anyánk gyermekének nevezni magunkat, ha valóban szeretjük egymást.
