73 éves vagyok, nyugdíjas, és kerekesszékben élek.
Sokan ránéznek a székre, és azt hiszik, kisebb lett a világom.
Nem lett.
Az a kis udvar az én nyugalmam. Az én „még itt vagyok” jelzésem.
Elöl két fiatal juharom van, oldalt három terebélyes, öreg örökzöld. Középen egy apró kert, amit úgy gondozok, mintha a saját gyerekem lenne. Télen is kint vagyok. Betekerem a fákat, hogy a fagy ne repessze meg őket. Lesöpröm a havat az örökzöldekről, hogy ne törjenek az ágak. A járdára szépen, csíkokban szórom a sót. Minden reggel feltöltöm a madáretetőt.
A pintyek és a vörösbegyek pontosan jönnek, mintha műszakra érkeznének.
Ezért amikor megjelent a szemét, azt személyes támadásnak éreztem.
Először apróságok voltak. Egy üres energiaitalos doboz, félig belefagyva a hóba a járda mellett. Egy zsíros elviteles zacskó a tornác előtt. Összegyűrt szalvéták a bokrok között. Morogtam, felszedtem, és arra fogtam, hogy valami gyerek elejtette.
Csakhogy megtörtént újra. Aztán megint.
Műanyag villa. Gyűrött blokk. Csikkek.
Mindig ugyanarról az oldalról érkezett, a szomszédos kiadó ház kerítése felől. Pár hónapja költözött be oda egy fiatal nő, talán a húszas évei végén. Szép autó, szép ruha, drága telefon. A stílusa viszont hagyott kívánnivalót.
Gyakran kihangosítva telefonált, és közben bömbölt a zene. Olyan volt, mintha a járda a saját színpada lenne. Nem köszönt, nem intett. Úgy nézett át rajtam, mintha kerti dísz lennék.
Mégis felszedtem a szemetet. Csendben.
Nem azért, mert féltem. Azért, mert éltem már eleget ahhoz, hogy tudjam, melyik vita ér ennyit, és melyik nem.
Aztán jött egy éjszaka, amikor nagy hó esett. Sűrű, csendes, gyönyörű. Reggelre a kertem olyan volt, mint egy képeslap. Érintetlen fehérség, tiszta vonalak, nyugalom.
Kigurultam a kávémmal, a seprű a térdemen, és mentem lesöpörni a havat az örökzöldekről. Amikor a két fiatal juharhoz értem, megálltam.
Valaki kiborított egy egész kukányi szemetet a fáim alá.
Nem zsákban. Nem kupacban. Szétszórva a friss hóban, mintha szándékosan akarta volna, hogy minden látszódjon. Kávézacc, vizes papírtörlő, ételmaradék, ragacsos csomagolóanyag, csirkecsontok, meg valami sötét, nyálkás dolog, amit nem akartam közelebbről megnézni. A fehér fatörzsvédőkön úgy fröccsent szét, mintha festéket dobtak volna rájuk.
A szag is megcsapott. Rohadás és savanyú sör a tiszta téli levegőben.
Ott ültem a székemben, a szívem vert, és csak néztem a tönkretett havat meg a koszos védőburkolatokat. Aztán észrevettem a nyomokat. Lábnyomok vezettek a szomszéd oldalsó kapujától egyenesen a fáimig, majd vissza.
Nem volt min gondolkodni.
Akkor fogyott el a türelmem.
Átgurultam a bejárati ajtajához, és bekopogtam. Egy perc múlva résnyire kinyílt az ajtó. Leggingsben és rövid kapucnis felsőben állt ott, kócos konttyal, a telefonja a kezében. Köszönni nem köszönt.
Csak rám hunyorgott, mintha felébresztettem volna.
– Igen? mondta.
– Jó reggelt, feleltem. Beszélnünk kell a szemetéről.
Felvonta a szemöldökét.
– Az én micsodámról?
– A szemétről, mondtam nyugodtan. Tele van vele a kertem. A fáim alatt.
Nézett rám, láttam, ahogy összeáll a kép, aztán vállat vont.
– Na és? mondta.
Pislogtam egyet.
– Az az én telkem, mondtam. Áthozta ide. A hóban ott vannak a lábnyomai.
Erre csak forgatta a szemét.
– Kint van, mondta. Nyugodjon már meg. Ez csak szemét. Szedje fel.
Összeszorítottam az öklöm.
– Én gondozom azt az udvart, feleltem. Azok a fák fiatalok. Nem lehet csak úgy kiborítani…
Belevágott, és felnevetett.
– Úristen, most komolyan? Maga mi, a kert rendőre?
Az ajtófélfának dőlt, végigmért, aztán lenézett a kerekesszékemre. A szája sarkában megjelent az a szúrós mosoly.
– Úgyis minden nap kint van, mondta. Gurulgat, kapargatja a földet. Úgy csinál, mintha ez a mini udvar teljes állás lenne.
– Nekem az is, mondtam. Ettől érzem, hogy még…
Legyintett.
– Jó, jó. Nézze, Papa, nyugdíjas. Van ideje bőven. Ha zavarja a szemét, takarítsa fel.
Megállt bennem valami. Nem is csak a szöveg, hanem az, milyen könnyedén mondta. Mintha az időm, az életem, a saját területem semmit sem érne.
Vettem egy nagy levegőt. Aztán még egyet. Végül elmosolyodtam. Nem kedvesen, inkább úgy, hogy ez a beszélgetés itt véget ért.
– Igaza van, mondtam halkan. Nem kellett volna ezzel zavarnom.
Az elégedett vigyor kiszélesedett.
– Na, látja, mondta, majd rácsapta az ajtót.
Egy pillanatig ott maradtam a tornácán. Hagytam, hogy a hideg rendbe tegye a fejem. Aztán hazagurultam.
Nem dühösen.
Céltudatosan.
Mert ahogy befordultam a saját bejárómra, összeállt bennem egy teljesen tiszta terv.
Azt ugyanis nem tudta, hogy a kiadó ház tulajdonosát több mint 30 éve ismerem. Tom a legrégebbi barátom. Együtt nőttünk fel. Együtt építettünk lombházat. Együtt törtük össze a mamája tányérját, amikor a nappaliban fociztunk.
Tom elköltözött a városból, de a házat megtartotta, és kiadja. Szereti ezt az utcát, és szereti azt a kertet is. Hetente beszélünk.
Bementem, csináltam magamnak egy szendvicset, aztán begurultam a kis dolgozószobámba. Elővettem a dossziét, amit minden fontos dologhoz tartok.
Az első héten, amikor megjelent a szemét, készítettem pár fotót. A második héten többet. A harmadik hétre már majdnem album lett belőle. Dátumok, időpontok, tárgyak, a hóban lábnyomok.
A legjobb képeket színesben kinyomtattam, és szépen egymásra raktam. A tetejére egy rövid üzenet került:
„Szia, Tom. Nem akarlak zavarni, de úgy tűnik, a bérlőd félreérti, mit jelent a szemétszállítás. Csatolva küldöm a bizonyítékot. – J.”
Beszkenneltem a csomagot, és elküldtem neki e-mailben. Aztán nyomtattam még egy példányt, beleraktam egy kis, egyszerű dobozba, és lezártam.
Tíz perccel később csörgött a telefon.
– Mondd, hogy ez vicc, mondta azonnal.
– Bárcsak az lenne, feleltem.
– HETEK ÓTA ezt takarítod? Miért nem szóltál hamarabb?
– Nem akartalak terhelni, mondtam. Azt hittem, magától abbamarad.
Elhallgatott, majd feszes hangon folytatta.
– Hónapról hónapra hosszabbít, mondta. A szerződésben benne van a kert rendben tartása is. Amint hazaérek, felhívom.
– Biztos? kérdeztem. Nekem nem kell balhé, csak vissza akarom kapni a kertem.
– Biztos, mondta. Ha téged semmibe vesz, engem is. Intézem.
Letettük.
Betettem a kinyomtatott anyagot a kis dobozba, és átgurultam hozzá. Fél ajtónyit nyitott, a telefon megint a kezében volt. Amikor meglátott, látványosan felsóhajtott.
– Úristen, már megint? mondta.
Szélesen mosolyogtam.
– Szeretnék bocsánatot kérni a reggeliért, mondtam. Igaza volt. Túl nagy ügyet csináltam belőle.
Az arca felderült.
– Na, ugye, mondta elégedetten.
– És, tettem hozzá, felemelve a dobozt, hoztam egy kis ajándékot is. Hogy elsimítsuk.
Végigmérte a dobozt, mintha sértés lenne.
– Ennyi? Kicsi.
– Sok munka van benne, mondtam. Szerintem tetszeni fog, ami benne van.
Kikapta a kezemből.
– Mindegy, morogta, és rácsapta az ajtót.
Visszagurultam, leparkoltam az ablak mellé, ahonnan láttam a házát. Felbontottam egy sört, amit régóta tartogattam, és vártam.
Nem kellett sok.
Az ajtaja kivágódott, olyan erővel, hogy majdnem a falnak csapódott. Kirohant, vörös fejjel, a dobozt összegyűrve, a telefon a másik kezében. Átgázolt a füvemen, és csak azt hallottam:
– MIT CSINÁLT?!
Kortyoltam még egyet.
– Jó reggelt, mondtam. Valami gond van az ajándékkal?
Az orrom elé tolta a telefonját.
– A főbérlőm most hívott! ordította. Azt mondta, a hét végéig költözzek ki! Azt mondta, rendőrt hív, ha még egyszer bármit átdobok a telkére! Maga kilakoltatott?!
– Igen, mondtam.
Úgy nézett rám, mintha azt várta volna, tagadni fogom.
– Normális maga? visított. Ez csak szemét!
– Ez az én kertem, feleltem. És a te aláírásod a szerződésen.
Megrázta a dobozt.
– Mi ez? Fenyegetés?
– Egy másolat, mondtam. Abból, amit elküldtem a tulajnak.
Újra kinyitotta, mintha hirtelen más lenne benne. Aztán meglátta a fotókat, a dátumokat, a cetlit. A saját nevét is, középen, egy átázott borítékon.
– Maga ezt direkt csinálta, köpött egyet. Beugratott.
Megráztam a fejem.
– Nem, mondtam. Te saját magadat hoztad helyzetbe, amikor a fáim alá borítottad a kukád tartalmát. Én csak rendbe raktam, és szépen becsomagoltam.
Gyűlölettel nézett.
– Azt hiszi, vicces? Maga egy keserű öregember a székben, akinek nincs jobb dolga.
Megmozdult bennem a düh, aztán el is múlt. Hallottam már rosszabbat, jobb emberektől.
– Én az az ember vagyok, aki udvariasan megkért, hogy hagyd abba, mondtam. Te meg azt mondtad, az időm nem számít, a kertem pedig a te szemétlerakód. Szóval úgy használtam az időmet, ahogy javasoltad.
Látszott, hogy legszívesebben nekem esne. Közben mégis félt is, csak nem akarta mutatni.
– Tudja, milyen nehéz most lakást találni? csattant fel. Tudja, mit tett velem?
– Tudod, milyen nehéz újraépíteni az életed, amikor a tested fele nem engedelmeskedik? kérdeztem. És azt tudod, milyen érzés, amikor az egyetlen dolog, amit még gondozni tudsz, szemetesnek nézik?
Kinyitotta a száját, aztán nem jött ki hang.
– Ha reggel bocsánatot kérsz, mondtam, és összeszeded, nem jutunk idáig.
Pár másodpercig csak bámult, aztán eltorzult az arca.
– Ennek nincs vége, sziszegte.
– De igen, feleltem nyugodtan. Péntekig elköltözöl.
Elviharzott, és már a telefonjába kiabált valakinek.
A következő napokban kisebb cirkusz lett. Jöttek-mentek a barátai, dobozok tornyosultak, ajtók csapódtak. A verandán hangosan panaszkodott, olyan hangerővel, hogy a postás is hallotta. Több drámai telefonhívást is előadott, ami nyilván nekem szólt.
Nem hatott meg.
Péntek délután egy teherautó elgurult a ház elől. A redőnyök nyitva voltak, az ablakok üresek. Végre csend lett.
Másnap reggel friss hó esett. Kigurultam, és megálltam egy pillanatra.
A kert tiszta volt. Nem volt eldobott doboz, zacskó, csikk, rothadó ételmaradék. Csak a két fiatal juhar állt a hidegben, betekerve, biztonságban. Egy kardinálispinty landolt az egyik ágon, és lerázott magáról egy kis hógömböt.
Lesöpörtem a havat az örökzöldekről, és mélyet szívtam a hideg levegőből. Hosszú hetek óta először nem szemétszag volt.
Ott ültem csendben, és hagytam, hogy megérkezzen a nyugalom.
Öreg lehetek.
Kerekesszékben is élhetek.
De nem vagyok senki szemétszedője, hacsak én nem úgy döntök.
És ha valaki a kertemet szeméttelepnek nézi, akkor még mindig van bennem elég erő, hogy kivigyem a szemetet.
