Egy héttel anya halála után a bátyámmal, Bennel közel harminc csomagot találtunk a lakása előtt felhalmozva. Soha nem költött sokat, ezért nem értettük, miért rendelt ennyi mindent. Amikor azonban felnyitottam az első dobozt, rögtön felismertem a kézírását, és sírni kezdtem. Mire készülhetett a tudtunk nélkül?
– Biztos, hogy készen állunk erre? – kérdezte Ben, miközben befordultunk anya lakóházának parkolójába.
Felnéztem az épületre, ahol az elmúlt tizenöt évben élt.
– Nem – feleltem. – De valahol el kell kezdenünk.
Anya egy hete halt meg. Tudtuk, hogy romlik az állapota, mégsem gondoltuk, hogy ilyen hamar elveszítjük.
A kórházban töltött utolsó napjaiban is miattunk aggódott.
– Claire, egyél valami mást is a szendvicseken kívül – mondta nekem.
– Ben, te meg úgy nézel ki, mint aki alig alszik. Pihensz eleget?
Nevettünk, mert még a kórházi ágyból is ugyanúgy gondoskodott rólunk, mint mindig.
A lakásával kapcsolatban is adott néhány utasítást.
– A pótkulcs a konyhai fiókban van. És ne dobjátok ki a nagyi tányérjait!
Megígértem, hogy mindent elintézünk. Arra viszont nem készültem fel, hogy nélküle kell megtennünk.
Ben felvette a holmik szétválogatásához hozott üres dobozokat.
– Menjünk – mondta.
Együtt indultunk fel a lépcsőn. Amikor felértünk anya emeletére, megtorpantunk.
A fal mellett kartondobozok sorakoztak, az ajtó előtt bevásárlószatyrok álltak, a kisebb küldemények pedig egymás közé szorulva hevertek. Legalább harminc csomag lehetett.
– Ez meg mi? – kérdezte Ben.
Anya alig vett magának bármit. Évekkel korábban kötött pulóvereket hordott, megtartotta a régi bútorait, és a nagymamájától örökölt tányérokból evett. El sem tudtam képzelni, hogy ennyi mindent rendelt volna.
– Talán részvétnyilvánító ajándékok? – találgatott Ben.
Megnéztem a címkéket.
– Nem. Ezek boltokból érkeztek.
Szinte mindegyiken anya neve állt. Elővettem a kulcsokat.
– Kinyitok egyet.
A legközelebbi doboz közepes méretű volt. Leszakítottam róla a ragasztószalagot, és felhajtottam a tetejét. Egy gyönyörű, kék kerámiatál feküdt benne, gondosan becsomagolva.
Alatta születésnapi képeslapot találtam. Három hét múlva lett volna a születésnapom.
Azonnal felismertem anya kézírását. A boríték nyitva volt, ezért kivettem belőle a lapot.
„Drága Claire!
Remélem, ott lehetek veled a születésnapodon, és készíthetek neked palacsintát. Ha mégsem, szeretném, ha ezt kapnád tőlem.
Mindig szeretted a kék tálat, amelyet kislánykorodban használtunk. Évekkel ezelőtt eltörtem, és azóta sem találtam hozzá hasonlót.
Most végre sikerült.
Szeretettel, anya.”
Elakadt a lélegzetem. Ben közelebb lépett.
– Mi az?
Megmutattam neki a lapot. Kétszer is elolvasta.
– Ezt neked vette a születésnapodra?
Bólintottam. Könnyek hullottak a papírra.
– Tudta – suttogtam.
– Mit tudott?
Körülnéztem a csomagok között.
– Tudta, hogy talán nem jön haza a kórházból.
Percekig a folyosó padlóján ültünk. Én a tálat szorítottam magamhoz, Ben pedig a dobozokat nézte.
Anya sosem mondta, hogy a halálára készül. Amikor meglátogattuk a kórházban, hétköznapi dolgokról beszélt: az időjárásról, a szomszédairól, vagy arról, sikerült-e megjavítanom a konyhai csapot.
Azt hittem, csak igyekszik bizakodó maradni. Most azon tűnődtem, vajon mennyi mindent hallgatott el előlünk.
– Kibontsunk még egyet? – kérdezte Ben.
A képeslapra néztem.
– Talán nem kéne. Lehet, hogy némelyiket későbbre szánta.
Először mindent bevittünk a lakásba. A levegőben halványan érezni lehetett anya levendulás szappanjának illatát. Az olvasószemüvege a kanapé mellett hevert, a kötőkosarában pedig ott volt a félbehagyott pulóver. A konyhapulton állt a kedvenc bögréje.
Már attól is összeszorult a torkom, hogy megláttam.
Ben a nappaliba hordta a csomagokat. Összesen huszonnyolcat számoltunk. A legtöbb anya utolsó kórházi tartózkodása alatt érkezett. Néhány értesítés szerint a küldeményeket visszatartották, és csak aznap kézbesítették.
– Biztosan még a kórház előtt rendelte őket – mondta Ben.
Megnéztem néhány címkét. Egyes csomagok rendelése már közel egy hónappal korábban megtörtént. Anya sokkal régebb óta készült erre, mint gondoltuk.
Az első nyomot a konyhai fiókban találtuk. A pótkulcs mellett egy összehajtott papír feküdt, rajta a cím: „Claire és Ben csomagjai.”
Alatta dátumok, üzletnevek és rövid leírások sorakoztak.
„Claire születésnapjára: kék tál.”
„Ben születésnapjára: szerszámok famegmunkáláshoz.”
„Karácsonyra: két csomag.”
„Együtt bontsátok ki: az utolsót.”
Ben sokáig nézte a második sort.
– Famegmunkáló szerszámokat?
– Régen bútorokat készítettél.
– Az nagyon régen volt.
Ben valaha arról álmodott, hogy saját kis műhelyt nyit. Kidobásra ítélt fából gyönyörű asztalokat és polcokat készített. Aztán elveszítette a munkáját, és bár talált egy másikat, a hosszú munkaórák teljesen kimerítették. A szerszámai azóta csak porosodtak.
Anya gyakran kérdezgette a terveiről. Ben mindig azt felelte, hogy most túl elfoglalt.
– Talán azt szeretné, ha újra belevágnál – mondtam.
Ben megrázta a fejét.
– Nem kellett volna rám költenie.
Ez a válasz teljesen rá vallott. A betegsége alatt is segített anyának bevásárolni, pedig neki sem volt könnyű a pénze.
– Ő akarta így – mondtam.
Ben nem felelt.
Különválogattuk a csomagokat a papíron szereplő dátumok szerint. Néhányat könnyű volt beazonosítani: karácsonyi sütőformákat, Ben születésnapjára szánt meleg sálat és ünnepi díszeket találtunk.
Más dobozok tartalma viszont fejtörést okozott. Az egyikben anyag, cérna és szabásminták voltak. Egy másikban akvarellfestékek. Még egy kisméretű madáretető-készlet is előkerült.
– Anya most hirtelen tizenkét új hobbit talált magának? – kérdezte Ben.
Felemeltem a virágmintás anyagot. Apró sárga virágok borították. Összeszorult a gyomrom, mert ismertem a mintát.
Kamaszkoromban maradék anyagokból ruhákat varrtam. Anya minden félresikerült szoknyát és egyenetlen blúzt megtartott. Divattervezést szerettem volna tanulni, de az egyetem után irodai munkát vállaltam, mert biztos fizetést adott.
Mindig azt mondogattam magamnak, hogy egyszer majd újra varrni kezdek. Aztán anya megbetegedett, és az estéimet azzal töltöttem, hogy vizsgálatokra kísértem, vagy segítettem neki a bevásárlásban. A varrógépem végül a szekrény mélyére került.
– Claire? – kérdezte Ben.
Megmutattam neki az anyagot.
– Tizenhat évesen ebből a mintából varrtam neki kötényt.
Ben elmosolyodott.
– Azt, amelyiken ferdén állt a zseb?
– Évekig azt hordta.
– Azt mondta, szándékosan lett ferde.
Nevetni kezdtem, aztán megint elsírtam magam. Anya olyasmit is észben tartott, amit én már majdnem elfelejtettem.
A délutáni fény lassan eltűnt az ablakból, amikor Ben talált egy kis füzetet anya éjjeliszekrényén. Bevásárlólisták és szállítási dátumok voltak benne, közöttük pedig rólunk szóló megjegyzések.
„Ben azt mondja, jól van, de nagyon fáradtnak látszik.”
„Claire hónapok óta nem beszélt a varrásról.”
„Mindig azt kérdezik, mire van szükségem. Bárcsak ők is elmondanák, mire lenne szükségük.”
Többször is újraolvastam ezeket a sorokat, aztán lapoztam.
„Kérdezzem meg Bent a műhelyről.”
„Keressük meg Claire régi terveit.”
A füzetben feljegyezte a születésnapjainkat, a kedvenc ételeinket, és azt is, mit mondtunk neki a kórházi látogatások alatt. Eszembe jutott egy délután, amikor megkérdezte, rajzolok-e még ruhaterveket.
– Mostanában nem igazán – feleltem akkor.
– Miért nem?
– Elfoglalt lettem.
Anya csalódottnak tűnt, de én azt hittem, csak nosztalgiázik. Most már értettem, hogy aggódott értem.
Ben átvette a füzetet.
– Mindenre odafigyelt.
– Úgy látszik.
Tovább lapozott, majd elkomorult.
– Mi az? – kérdeztem.
Odaadta a füzetet. Egy újabb bejegyzés állt benne:
„Mindketten félretették a saját életüket. Nem szeretném, ha ez örökké így maradna.”
Az üres hálószoba felé néztem. Anya szenvedett, mégis azzal töltötte az utolsó erejét, hogy azon aggódott, mennyire változott meg az életünk a betegsége miatt.
Ben leült az ágy szélére.
– Van valami, amit nem mondtam el neked.
Vártam.
– Tavasszal visszautasítottam egy jobb állást.
– Miért?
– Egy másik városban lett volna. Nem tudtam elköltözni, amíg anya beteg volt.
Meglepődtem.
– Ezt sosem mondtad.
– Te sem mesélted el, hogy abbahagytad a jelentkezést a tervezőképzésre.
Elpirultam.
– Honnan tudtad?
– Anya említette, hogy gondolkodsz rajta.
– Tényleg vissza akartam menni, de egyre több vizsgálatra kellett kísérnem.
Ben lesütötte a szemét.
– Azt hittem, jól vagy.
– Én is azt hittem rólad.
Hónapokon át kérdezgettük egymástól, szükségünk van-e segítségre. Mindketten nemet mondtunk.
Eszembe jutott, hogy anya egyszer ezt mondta nekem a kórházban:
– Neked és Bennek nem kell minden bajt elhallgatnotok egymás elől.
Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
– Tudta, hogy mindketten csak tettettük, hogy minden rendben – mondtam.
Ben bólintott.
Aznap este megtaláltuk a levelet. Anya régi receptkönyvébe rejtette, a születésnapi palacsinta receptjéhez.
A borítékon ez állt: „A két kedvencemnek. Olvassátok el együtt.”
Ben mellém ült a konyhaasztalhoz. Óvatosan bontottam fel a borítékot.
„Drága Claire és Ben!
Ha ezt olvassátok, remélem, egymás mellett ültök. És azt is remélem, hogy még nem vesztetek össze azon, ki kapja a nagyi tányérjait.”
Ben halkan felnevetett.
„Gondolom, meglepődtetek a csomagokon. Már egy ideje tervezgetem őket.
Először csak azt szerettem volna, hogy legyen ajándékotok azokra a születésnapokra és ünnepekre is, amelyeken talán már nem lehetek veletek.
Ahogy azonban egyre többet gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy nem az ajándékokat szeretném rátok hagyni. Arra szeretnélek emlékeztetni benneteket, milyenek voltatok, mielőtt minden időtöket az én gondozásomra fordítottátok.”
Egy pillanatra abbahagytam az olvasást. Ben megszorította a kezemet.
Folytattam.
„Claire, még mindig emlékszem az első ruhádra. Annyira büszke voltál rá, hogy abban mentél el a boltba is, pedig az egyik ujja hosszabb volt a másiknál.
Ben, arra is emlékszem, amikor tizennégy évesen készítettél nekem egy kis polcot. Meg voltál győződve róla, hogy tökéletesen vízszintes. Nem volt az, de azért megtartottam.
Tudom, hogy mindketten lemondtatok dolgokról azért, mert mellettem akartatok lenni. Nagyon szeretlek benneteket ezért.
De kérlek, ne azzal próbáljátok bizonyítani a szereteteteket, hogy soha többé nem léptek tovább.”
Elcsuklott a hangom. Ben átvette tőlem a levelet, és felolvasta az utolsó sorokat.
„Nem kell minden tárgyat megtartanotok a lakásból. Akkor sem kell bűntudatot éreznetek, ha nevettek vagy ünnepeltek.
És ne tegyetek úgy, mintha minden rendben lenne, csak azért, mert nem akarjátok aggasztani egymást.
Vigyázzatok magatokra, és vigyázzatok egymásra.
Mindig az anyátok maradok, akár az én konyhámban süttök palacsintát, akár máshol építetek új életet.
Jobban szeretlek benneteket, mint gondolnátok.
Anya.”
Egy ideig egyikünk sem szólt.
– Azt hittem, ha elköltözöm, cserben hagyom őt – mondta végül Ben.
Ránéztem.
– A munka miatt?
Bólintott.
– Még a betegsége alatt is azt mondogatta, hogy jelentkezzek állásokra. Azt hittem, nem érti, mennyire komoly a helyzet.
– Értette.
– Jobban, mint én.
Az asztalon heverő virágmintás anyagra pillantottam.
– Mindig azt gondoltam, majd akkor kezdek újra varrni, ha minden rendeződik.
– És most?
– Még nem tudom.
Ben bólintott.
– Én sem.
Ezúttal egyikünk sem tett úgy, mintha már tudná a választ. Egyszerűen csak ott maradtunk egymás mellett.
Mielőtt elindultunk volna, újra megnéztük anya listáját. Egy sor maradt még:
„Együtt bontsátok ki: az utolsót.”
Átkutattuk a maradék csomagokat, amíg meg nem találtuk a mindkettőnk nevére címzett nagy dobozt. Palacsintához való alapanyagok, két egyforma kötény és egy bekeretezett fénykép volt benne.
A képen gyerekként álltunk anya mellett a konyhájában. Liszt volt az orromon, Ben pedig úgy tartott egy fakanalat, mintha kard volna. Anya nevetett.
A fénykép alatt egy újabb üzenet lapult.
„Emlékeztek a szombat reggelekre?
Mindig összevesztetek azon, ki keverje meg a tésztát, aztán annyi palacsintát ettetek, hogy ebédelni már nem akartatok.
Remélem, készítetek majd együtt megint.
Ha az első adag odaég, fogjátok Benre.”
Ben felnevetett.
– Ezt sosem felejtette el.
Kilencévesen egyszer úgy próbált reggelit készíteni, hogy ne ébressze fel anyát. Odaégette a palacsintát, aztán megszólalt a füstjelző. Anya éveken át ugratta emiatt.
Felemeltem a kötényeket.
– Felvesszük?
Ben körbenézett a lakásban.
– Most?
– Miért ne?
Elmosolyodott.
– Rendben.
Elővettük anya régi serpenyőjét. Ben kimérte a lisztet, én pedig összekevertem a tésztát. Vitatkoztunk azon, mennyi tejet kell hozzáadni. Ben szerint a serpenyő még nem volt elég forró, én pedig közöltem vele, hogy továbbra sem tud főzni.
Az első palacsinta odaégett. Olyan hangosan nevettünk, hogy le kellett ülnöm.
Néhány percre újra otthonosnak tűnt a konyha. Aztán rápillantottam anya üres székére, és elhalt a nevetésem.
Ben észrevette.
– Hiányzik – mondta.
– Nekem is.
Elém tett egy tányért.
– Szerintem örülne, hogy ezt csináljuk.
A tűzhely mellé támasztott fényképre néztem.
– Most azt mondaná, vedd lejjebb a lángot.
– Mindig ezt mondta.
Anya konyhaasztalánál ettük meg a palacsintát. A temetés óta először tudtam úgy beszélni róla, hogy minden emlék ne egy újabb búcsúnak érződjön.
A következő hetekben sorra bontottuk ki a csomagokat az anya által megadott napokon. A születésnapomon a kék tálban kevertem össze a palacsintatésztát. Ben is átjött, és együtt nézegettük anya régi fényképeit.
Elővettem a varrógépet a szekrényből. Először csak egy elszakadt inget javítottam meg, aztán újra rajzolni kezdtem.
Ben kitakarította a műhelyét, és nekilátott egy régi szék felújításának, amelyet már régóta meg akart javítani.
Egyikünk sem változtatta meg egyik napról a másikra az egész életét. Továbbra is dolgoztunk, fizettük a számlákat, és voltak nehéz napjaink, amikor a gyász még az egyszerű teendőket is megnehezítette. Mégis, többé nem halogattuk a saját örömünket, és abbahagytuk, hogy mindig azt mondjuk egymásnak: jól vagyunk.
Egy este Ben felhívott, miközben épp egy ruhán dolgoztam.
– Gondolkodom rajta, hogy megpályázok egy másik állást – mondta.
– Egy másik városban?
– Talán. Még nem tudom.
– Anya azt mondaná, hogy próbáld meg.
– Tudom.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Mit varrsz?
Ránéztem az asztalon szétterített sárga virágmintás anyagra.
– Valamit, aminek anya örült volna.
– A zsebe ferde lesz?
– Csak akkor, ha szeretnéd, hogy letegyem a telefont.
Ben nevetett, és én is vele nevettem.
Anya huszonnyolc csomagot hagyott ránk. Először azt hittem, ezekkel búcsúzott el tőlünk. Aztán minden újabb doboznál egyre jobban értettem, mit szeretett volna üzenni.
Nem azt akarta, hogy egész életünkben az ő tárgyaihoz ragaszkodjunk. Azt szerette volna, ha továbbra is alkotunk, új emlékeket szerzünk, és számíthatunk egymásra. A halála után is talált rá egy utolsó módot, hogy emlékeztessen minket erre.
Ha kiderülne, hogy az édesanyátok titokban ajándékokat készítene elő, hogy újra foglalkozhassatok azokkal az álmokkal, amelyekről lemondtatok, inkább megnyugtatna a figyelmessége, vagy fájna, hogy sosem mondta el, mire készül?
