Sokáig azt hittem, az éjszakai fagyizás csak egy kedves, közös program a 16 éves lányom és a mostohaapja között. Aztán jött a hideg idő, és ők még akkor is mentek. Ekkor elővettem a kocsiban lévő dashcam felvételeit, és olyan igazságot láttam, amitől egyszerre szégyelltem magam és összeszorult a szívem.
Sokáig úgy éreztem, csak Vivian és én vagyunk egymásnak. A vér szerinti apja hol felbukkant, hol eltűnt, aztán végleg kámforrá vált. Megfogadtam, hogy Vivian többé nem él át ilyen bizonytalanságot.
Amikor Mike belépett az életünkbe, nem kapkodtam. Lassan haladtunk, figyeltem minden jelre, és azt hittem, így megvédem a lányomat.
Nem így lett.
Vivian ötéves volt, amikor Mike megkérte a kezem. Addigra két és fél éve jártunk, és őszintén azt hittem, ő a tökéletes társ.
Vivian is kedvelte. Féltem, hogy majd ellenszenvvel fogad bárkit, aki közénk kerül, de Mike mellett ez nem történt meg. Mike egyszerűen… könnyű volt szeretni.
Ott ült az iskolai műsorok első sorában, felépített Viviannek egy kis faházat a kertben, és valahogy mindig tudta, reggel tojást kér-e vagy palacsintát. Figyelt rá, és ezt a gyerek is érezte.
A lányomat leültettem a konyhaasztalhoz, hogy elmondjam neki az eljegyzést.
„Nem kell úgy hívnod, ahogy nem szeretnéd. Nem cserél le senkit.”
Vivian komolyan bólintott. „Rendben.”
Az első évek tényleg jól alakultak. Olyannyira, hogy Vivian egy idő után Mike-hoz ment először, ha csúfolták az iskolában, vagy rosszat álmodott. Akkor ezt jó jelnek vettem.
Mire megszületett a közös fiunk, Vivian elkezdte Mike-ot „apának” hívni. Nem erőltette senki, csak úgy megtörtént, ahogy a jó dolgok néha maguktól történnek.
Most 16 éves. Már nem a kis, copfos gyerek. Okos, céltudatos, az a fajta diák, akit a tanárok félrehívnak, hogy a „benne rejlő lehetőségről” beszéljenek.
Közben mégis változott valami otthon. Eleinte nem tudtam megfogni, mi az, aztán rájöttem, hogy Mike viselkedése is közrejátszik abban, hogy feszültebb lett a hangulat, főleg Vivian felé.
Akkor tűnt fel először igazán, amikor egy szülői értekezletről szinte repültem haza a jó hírekkel.
„Mindenből AP vizsgát javasolnak” mondtam Mike-nak. „Kémia, angol, lehet, hogy matekból is előre. Ez óriási!”
Mike bólintott, de nem lelkesedett. „Igen… csak ez rengeteg meló.”
„Bírni fogja” vágtam rá. „Most számít igazán.”
Vivian minden este széthúzta a könyveit az étkezőasztalon. Rendszere volt, sorban álltak a filcek, színkódolt jegyzetek, precíz kupacok. Büszke voltam rá, nagyon.
Miközben én segítettem neki készülni, Mike egyre többször zavarta meg. Elsőre ártatlannak tűnt. Megkérdezte, kér-e nasit, nem tartana-e szünetet. Csakhogy hiába mondta Vivian, hogy jól van, Mike újra és újra próbálkozott.
„Csak be akarom fejezni” felelte Vivian a könyve fölé hajolva, Mike meg ott álldogált körülötte.
Nem szóltam rá. Nem láttam ebben nagy ügyet. A főiskola még két évre volt, mi meg építettük az utat oda. Vivian fókuszált, én pedig azt gondoltam, jó kezekben van.
Aztán jöttek a „fagyizások”.
Nyár volt, és teljesen ártalmatlannak tűnt. Mike felajánlotta, hogy elviszi Viviant fagyizni, jutalomként, amiért ennyit tanul. Hamar rituálé lett belőle.
Úgy jöttek haza, hogy turmixot szorongattak, a konyhában sutyorogva nevettek, mintha egy aprócska csínyt követtek volna el. Tetszett, hogy Viviannek van valami kicsi, ami feldobja a napját.
Aztán november lett. Majd december.
A járdák deresek voltak, a szél csípett, és Mike még mindig felkapta a kulcsot.
„Fagyizunk egyet?”
Először azt hittem, viccel.
„Komolyan?” kérdeztem egyszer. „Ilyen időben?”
Vivian már fél lábbal az ajtónál volt, kabátot húzott. Mike meg csak vigyorgott.
Na, akkor kezdtem igazán figyelni.
Egyszer megkérdeztem, hol voltak.
„A benzinkút melletti helyen” mondta Vivian túl gyorsan.
Máskor Mike elejtette, hogy „kicsit messzebb” mentek, mert Viviannek kellett egy kis levegő.
Apróságok voltak. Semmi bizonyíték, csak egyre több kis eltérés, ami összeadódott. Egyik este 40 percig voltak távol, máskor majdnem egy órát. Vivian csendesebben jött vissza, a pír az arcán nem illett a hideghez. A gyomromban pedig ott maradt az a kellemetlen érzés.
Próbáltam észszerű lenni. Vivian hozta a jegyeit, tette a dolgát, tinédzserként amúgy is hullámzó a hangulata. Mégis úgy éreztem, valami nem stimmel.
Mike mindig bekapcsolja a menetrögzítőt vezetés közben. Azt mondja, jó, ha van felvétel balesetnél, biztosítás miatt.
Egyik este, amikor mindenki aludt, kimentem, és kivettem a memóriakártyát.
Végig remegett a kezem.
Leültem a konyhaasztalhoz a laptoppal. Csend volt, csak a saját légzésemet hallottam. Mondogattam magamnak, hogy túlreagálom.
Aztán elindult a videó.
Eleinte semmi különös. Lámpafények csúsztak át a szélvédőn, alig volt forgalom, Mike keze mozdult a kormányon. Vivian csak részletekben látszott. Egy kapucni villanása a tükröződésben, egy váll kontúrja, amikor erősebb fény alá értek.
Viszont nem mentek a benzinkút felé.
Egy mellékutcába kanyarodtak, amit ismertem, de elsőre nem ugrott be, honnan. Régi téglaépületek, sötét kirakatok, zárt üzletek. Mike leparkolt.
A kamera ment tovább, Mike kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az anyósülés ajtaját, ami épp kicsúszott a képből. Egy árnyék mozdult, aztán Vivian belépett a látómezőbe háttal.
Egy ajtó felé indultak. A bejáratnál volt egy tábla. Megállítottam a felvételt, hogy ki tudjam venni. A szöveg elmosódott, de egy női alak rajza tisztán látszott, íves pózban, felemelt karokkal.
Mike közelebb hajolt Vivianhez, mondott neki valamit, aztán Vivian egyedül bement.
Mike a falnak dőlt, megnézte a telefonját, tett pár lépést ide-oda, majd visszaült a kocsiba.
Eltelt húsz perc.
Aztán harminc.
Ott ültem a konyhában, mozdulatlanul. A felvételen nem történt semmi látványosan rossz, mégis kevés volt ahhoz, hogy megnyugtasson. A fejemben egyetlen gondolat körözött: mi ez a hely, és miért hazudtak róla?
Amikor Vivian kijött, Mike újra kinyitotta neki az ajtót. Hazafelé Vivian nevetett valamin, amit Mike mondott, a szélvédőn egy pillanatra látszott a tükröződése.
Lezártam a laptopot, és a sötétben csak a saját arcomat bámultam a fekete képernyőben.
Aznap éjjel nem aludtam.
Reggel automatikusan csináltam a reggelit, csomagoltam a tízórait, de belül szét voltam esve. A felvételtől nem lett tisztább semmi, csak több lett a kérdőjel.
Másnap vacsora után már nem bírtam tovább.
Mike a nappaliban volt, Vivian pedig az asztalnál pakolta a könyveit. Odamondtam neki:
„Vivian, gyere ide egy percre, ülj le velünk.”
Vivian óvatosan Mike felé nézett, aztán leült a kanapé szélére, felhúzott lábakkal. Nem kerteltem.
„Kivettem a memóriakártyát a menetrögzítőből, Mike. Megnéztem a legutóbbi ‘fagyizás’ felvételét.”
Mike pislogott, mintha fel se fogta volna.
„Elmondjátok, hova viszed a lányomat, és miért titkoltátok?” folytattam.
Mike összerezzent, sértettnek tűnt, de Vivian szólalt meg először.
„Nem az ő hibája. Én kértem, hogy ne mondd el, mert tudtam, hogy nem értenéd.”
„Mit nem értenék?” kérdeztem.
Vivian összeszorította az ajkát.
„Valakinek meg kell szólalnia” mondtam, és éreztem, ahogy felfut bennem a feszültség.
Pár másodpercig néma csend volt.
„Mike, hova vitted?” erőltettem.
Mike nagyot sóhajtott, Vivianre nézett.
„Sajnálom, Viv, de ezt már nem tarthatjuk meg magunknak.”
Vivian megrázta a fejét. „Kérlek, ne…”
Mike felém fordult. „Egy táncstúdió. Vivian nyár óta késő esti órákra jár. Sokszor akkor, amikor máskor nem férne bele.”
A szó ott maradt a levegőben, és teljesen váratlanul ért.
„Tánc?” ismételtem meg.
„Miért nem mondtad el?” kérdeztem.
Vivian nyelt egyet. „Mert azt mondtad volna, hogy nem.”
„Miért gondolod ezt?”
Vivian felpattant. „Mert te nem azt akarod, hogy boldog legyek!”
A hangja remegett, de erős volt.
„Ha bármit szeretnék, te mindig azt mondod, hogy tanuljak, fókuszáljak, legyek jobb. Mintha egy gép lennék!”
Mintha pofon vágtak volna. Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang.
„Neked csak az átlagom számít” folytatta. „Én meg neked csak egy beosztás vagyok.”
„Ez nem…” kezdtem.
„De igaz!” vágta rá, és már könnyes volt a szeme. „Csak nyomod, nyomod, amíg el nem török.”
Mike odalépett, Vivian pedig sírva beleomlott az ölelésébe. Én vitatkozni akartam, de közben bevillantak az esték az asztalnál. Amikor még egy feladatot kértem, még egy oldalt, még egy órát. Azt hittem, segítek.
„Azt gondoltam, jót teszek” mondtam halkan, és letöröltem a szemem. „Azt akartam, hogy sikeres legyél…”
„Tudom” szólalt meg Mike. „És ő is tudja. De nem elég csak ez. Kell neki olyan dolog is, amitől jól érzi magát.”
„De miért titokban?” kérdeztem. „Miért nem beszéltetek velem?”
„Próbáltam” mondta Mike. „De nem figyeltél. Nem így kellett volna csinálnom, ezt elismerem. Viszont Vivian félt, és én azt akartam, hogy biztonságban érezze magát.”
Ez fájt. Mert igaz volt.
Vivian már nem sírt, csak óvatosan nézett rám, mintha azt várná, mikor jön az újabb tiltás.
Akkor végre megértettem, mit nem vettem észre. Nem a tánc volt a titok, hanem az, hogy a lányom nem merte elmondani, mire vágyik.
„Megnézhetem, ahogy táncolsz?” kérdeztem.
Vivian szeme kikerekedett. „Tényleg? Látni akarod?”
„Ha szeretnéd” mondtam.
Úgy mosolygott, ahogy hónapok óta nem láttam. „Oké. Igen. Szeretném.”
Mike is elmosolyodott, és a vállam mintha kicsit könnyebb lett volna.
Azon a hétvégén leültünk hárman, és átbeszéltük Vivian terhelését. Abban maradtunk, hogy elenged néhány AP órát, és a táncot folytatja addig, amíg csak akarja.
A jövője így is fényes volt. Most már a jelene is kapott benne helyet.
Pár nappal később pedig ott ültem, és néztem, ahogy a lányom táncol.
