Vannak pillanatok az életben, amikor hirtelen kicsúszik a talaj a lábad alól, és ami addig biztosnak tűnt, egy szempillantás alatt széthullik. Nálam ez a saját nappalimban történt, amikor a férjem, akivel közös életet építettem, közölte, hogy válni akar. Azt mondta, elköltözik, én pedig majd „valahogy megoldom” a négy gyerekkel. A sokk óriási volt, de igazán az utolsó mondatai maradtak meg bennem: távolságtartó, lekezelő, teljesen érzéketlen szavak.
Aznap este nem könyörögtem és nem vitatkoztam. Inkább összepakoltam, amit tudtam. Összeszedtem a gyerekeket, becsuktam magam mögött az ajtót abban a házban, amit több mint tíz évig gondosan építgettem, és kiléptem az ismeretlenbe. A házasság rövid időn belül hivatalosan is véget ért, maga után hagyva félelmet, gyászt és rengeteg kérdést, de valami csendes tisztánlátást is, ami az idő múlásával egyre erősebb lett.
Az első hónapok nagyon nehezek voltak. Zsonglőrködtem a munka, az iskolai teendők, a lelki sebek és azokkal a felelősségekkel, amiket addig sosem vittem egyedül. Az állandó fáradtság a mindennapjaim része lett. A káosz alatt azonban lassan valami váratlan kezdett formát ölteni. Újra észrevenni kezdtem saját magamat.
Elmentem sétálni úgy, hogy nem kellett rohannom. Rendbe raktam a környezetemet, átválogattam a felesleges dolgokat. Olyan könyveket olvastam, amelyek elgondolkodtattak, és olyan ételeket főztem, amelyek tápláltak, nem csak gyorsan laktattak. Az a nő, aki évek alatt elveszett a folyamatos alkalmazkodásban, lassan visszatért.
Régi barátok bukkantak fel újra, és közben új támaszok is érkeztek az életembe. A puszta túlélésből fokozatosan rendszer lett, aztán egyre több nyugalom. A gyerekek, akik addig állandó feszültségben éltek, kezdtek megkönnyebbülni. Többet nevettek, nyugodtabban aludtak, és szépen kibontakoztak egy olyan otthonban, ahol a veszekedés helyét átvette a béke.
Néhány hónappal később kaptam egy váratlanul tiszta pillanatot, ami segített más szemmel látni az egészet. Egy délután megláttam a volt férjemet azzal a nővel, akit a családunk helyett választott. Távolról figyeltem őket, és egyáltalán nem azt a magabiztos, „tökéletes” párost láttam, aminek korábban próbálták mutatni magukat.
A férjem fáradtnak tűnt, telepakolt karokkal, kapkodó mozdulatokkal. A nő élesen beszélt, idegesen hadonászott, mintha inkább egy jelenetet rendezne, nem pedig egy közös életet élne vele. Nem hallottam, miről beszélnek, de az arcukról és a testtartásukból egyértelmű volt a feszültség. Nem láttam köztük gyengédséget, egyensúlyt vagy valódi társaságot.
Ők nem vettek észre engem, de ahogy figyeltem őket, úgy éreztem, mintha végre belátnék a döntéseik valódi következményeibe. A repedések most már szabad szemmel is látszottak azon a képen, amit magukról annyira szerettek volna elhitetni. És én közben nem éreztem sem haragot, sem kárörömöt, csak tisztánlátást.
Rájöttem, hogy a gyógyulás nem mindig úgy érkezik, ahogy a filmekben látjuk. Nem bosszú, nem hangos igazságszolgáltatás formájában jön. Sokszor csendben történik, ahogy lépésről lépésre újra felépíted magad, határokat húzol, és elkezdesz tisztelettel fordulni önmagad felé. Közben pedig az élet lassan megmutatja, milyen következményei vannak mindenkinek a saját döntéseire.
Ahogy ott álltam, majd továbbindultam a gyerekeimmel, akik mellettem nevetgéltek, melegség áradt szét a mellkasomban. Nem keserűség volt, hanem hála. Hála a nyugalomért, amit sok munkával visszahoztam az életünkbe. Hála azért a nőért, akivé közben váltam. Hála azért az otthonért, amit most már tudatosan, figyelemmel és szeretettel építek.
A karma nem tűzijátékkal jelent meg az életemben. Csak halkan megmutatta, hogy vannak, akik soha nem szakadnak ki abból a zűrzavarból, amit maguk köré teremtenek, és vannak, akik ugyanabból a fájdalomból erőt formálnak, és végre olyan életet hoznak létre, ahol jó hazatérni. Én az utóbbit választottam.
