Két nappal karácsony előtt a testvérem férje és 13 éves fia balesetben meghalt. Az élete darabokra hullott.
Megkért, hogy mondjam le a hetek óta szervezett karácsonyi bulit. Csendesen kérlelt, mert már nem bírta az ünnepi zajt.
Azt feleltem neki, hogy sajnálom, de nem szakíthatom meg a készülődést mindenki kedvéért.
Úgy hittem, mások öröme most is számít, még ha mi szenvedünk is.
Eljött az este. Nevetés töltötte be a házat, halkan szóltak a karácsonyi dalok, és az emberek ettek, beszélgettek, ajándékot bontottak.
A testvérem egy sarokban ült, sápadtan és távol, a fia régi sálját szorongatva.
Próbáltam bevonni, odavittem egy teát, megkérdeztem, nincs-e szüksége valamire.
Bólintott, de a tekintete üres maradt. Azt gondoltam, csak idő kell neki.
Aztán hirtelen nagy csattanás hallatszott a kisbabám szobájából.
Megdermedtem, majd rohantam fel a lépcsőn.
Bent a testvérem a földön ült, a babámat a karjában tartotta, és hangtalanul sírt.
A forgó leesett a kiságy fölül, ő pedig odaugrott, és elkapta a kislányomat, mielőtt megijedt volna.
Könnyek közt suttogta: nem tudtam megmenteni a saját gyermekemet, de nem engedhettem, hogy a tiéddel bármi történjen. Abban a pillanatban végre megértettem a gyászát.
Leültem mellé, átöleltem, és simogattam a remegő vállát. Csendben maradtunk. A zene és a beszélgetés tompa háttérzajjá vált.
Onnantól kezdve lemondtam a következő összejöveteleket, amíg ő késznek nem érezte magát.
Nem egy ünnepet vesztettem el azon az éjjelen, hanem visszakaptam a testvérem szívét. Aznap az együttérzést választottam az ünneplés helyett.
Ha valaki gyászol a családban, a csend, a jelenlét és a türelem sokat számít. A karácsony megvár, a szeretet nem.
