Az egész falu megdöbbent, amikor egy hetvenéves férfi egy nála negyven évvel fiatalabb nővel tért haza régi motorján – és nyugodtan mutatta be őt feleségeként
Pár nappal később azonban újra olyan dolog történt, amire senki sem számított.
Aznap délután végigzörgött a poros úton egy régi motor ismerős hangja. Ilyet már évek óta nem hallott senki. Az emberek kinéztek a kapun, valaki megállt a kútnál, Baba Nina pedig még a vödröt is letette, azonnal felismerte a hangot.
Stepan volt az.
Már betöltötte a hetvenet. Mióta meghalt a felesége, teljesen magába fordult. Alig beszélt bárkivel, mindig ugyanabban a kopott kabátban járt, és még a legkisebb javításokat is halogatta. Tavasszal beázott a tető, a kerítés féloldalasan állt, az udvart pedig benőtte a gaz.
De a falut nem az lepte meg igazán, hogy újra motorra ült.
Hanem az, hogy egy nő ült mögötte.
A nő legfeljebb harminc körülinek tűnt. Kék, margarétás ruhát viselt, és úgy kapaszkodott Stepanba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A motor lassan pöfögött, néha már úgy tűnt, a gép is elfáradt, és a lábukkal kellett rásegíteniük.
Mire megálltak Stepan háza előtt, a szomszédok már sorban álltak a kerítéseknél.
„Jaj, szegény, teljesen elment az esze” suttogta Baba Nina.
„Az unokája lenne?” morfondírozott hangosan Kolja bácsi.
Stepan azonban ügyet sem vetett a sustorgásra. Levette a sisakját, lesegítette a nőt a motorról, aztán nyugodtan megszólalt:
Ez Lena. A feleségem.
Egy pillanatra az egész utca elnémult. Még a tyúkok is csendben maradtak. Aztán rögtön elindultak a suttogások.
Volt, aki nevetett. Mások a fejüket csóválták. Néhányan nyíltan kimondták, hogy az öreg biztos megzavarodott az első felesége halála után.
Negyven év van köztük.
Biztos a pénzére hajt.
Majd meglátjuk, meddig marad.
Lena mindezt hallotta. Mégis csak mosolygott, köszönt mindenkinek, és úgy viselkedett, mintha ebben semmi különös nem lenne.
Az első napokban mindenki a balhét várta.
De semmi ilyesmi nem történt.
A harmadik napra viszont furcsa változás indult el.
Kora reggel füst szállt fel Stepan kéményéből. Friss kenyér illata terjengett a levegőben. Az udvaron tisztára mosott ruhák száradtak rendben kiteregetve.
Mindez Lena munkája volt.
Egy percre sem ült le. Lepucolta az ablakokat, amelyeket évek óta nem mosott meg senki, lebontotta a rozoga ólat, és kihordta a felhalmozott lomokat a tárolóból.
A legnagyobb meglepetés mégis az ötödik napon jött.
Lena kiállt az udvarra, felnézett a megsüllyedt tetőre, és ezt mondta:
Így nem lehet tovább élni. Ha esik, odabent majdnem ugyanaz van, mint kint.
Stepan csak motyogott valamit.
Mindig készültem megjavítani…
A nő határozottan ránézett.
Akkor készülj, mert ma nekiállunk.
Még aznap az egész falu olyat látott, amit senki sem hitt volna el.
Stepan, aki évek óta görnyedten járt-kelt, és mindig arra panaszkodott, hogy nincs már ereje, ott állt a tetőn. Deszkát cserélt, lemezt szögelt fel, bosszankodott a makacs szögekkel, és közben nevetett.
Lena lentről adogatta neki a szerszámokat.
Egy hét alatt új kerítés került az udvar köré. Két hét múlva a kertet kitakarították, felszántották, és be is ültették. A házat friss piték illata töltötte meg, esténként pedig egyre több szomszéd nézett be hozzájuk, mert jól esett nekik Lena kedvessége és közvetlen természete.
Egyik este Baba Nina halkan odasúgta Kolja bácsinak:
Tudod, eleinte azt hittem, teljesen megbolondult.
És most?
Az asszony Stepan udvara felé nézett. Az öreg épp a régi motorját szerelte nevetve, mellette Lena állt, és lelkesen magyarázott valamit.
Most meg már azt gondolom, hogy ez a nő visszaadta neki az életét.
Abban a pillanatban az egész falu megértett valamit, amire korábban senki sem gondolt.
Az öreg Stepan, akit mindenki magányosnak és megtörtnek látott, végül a legboldogabb ember lett az utcában.
