A 10. házassági évfordulónkra megvettem a férjem álomóráját.
Tőle egy olcsónak tűnő, műanyag flakonos parfümöt kaptam.
Dühös lettem, félretettem, és egy percig sem használtam.
Ez lett az utolsó közös ünnepünk. Három héttel később váratlanul meghalt.
A veszteség elviselhetetlen volt, újra és újra lejátszottam azt az estét. Már nem a parfüm miatt haragudtam, hanem magamra, amiért a csalódás fontosabb lett a szeretetnél.
Hiányzott a nevetése, a hangja, még az is, ahogy rám szólt, hogy igyak vizet.
Ma takarítás közben leesett a polcról a flakon.
Ahogy földet ért, lepattant a kupak, és egy apró, összehajtott papír kicsúszott.
Reszketett a kezem, amikor felvettem.
Kibontottam, és egy kézzel írt üzenetet találtam benne:
„Tudom, ez a parfüm csak ideiglenes, de jövő hónapban megleplek azzal a nyaklánccal, amiről álmodsz. Köszönöm, hogy hiszel bennem, még ha nem is mondom elégszer. Te vagy az igazi ajándékom.”
Leültem a földre, a flakont és a cetlit a szívemhez szorítottam, és csak sírtam.
A parfüm nem volt értéktelen. Ő egyszerű csomagolásban adta, miközben nagyobb meglepetésre spórolt.
Mégsem a nyaklánc volt a lényeg.
Hanem a figyelme, az igyekezete, a halk szeretete, amit akkor nem vettem észre.
Most az éjjeliszekrényemen tartom a parfümöt. Nem a veszteség jeleként, hanem annak emlékeként, ami mindig is köztünk volt.
Egy ajándék értékét nem az ára adja, hanem a szív, amelyből érkezik.
És néha csak akkor értjük meg, mennyit jelent, amikor már késő.
