Tapsoltam és mosolyogtam. Aztán csend lett, amikor felálltam, és halkan megkérdeztem az igazgatót, szólhatok-e pár szót.
A szívem nyugodt volt, nem fájt semmi, mert a szeretetet nem a nyilvános elismerés méri.
Ahogy a mikrofon felé sétáltam, láttam, hogy a mostohafiam szeme elkerekedik a döbbenettől.
Fogalma sem volt, mire készülök, ahogy rajta kívül senki másnak sem a teremben.
Először arról kezdtem beszélni, mennyire büszke vagyok az egész végzős osztályra, és különösen egy fiúra, aki félénk kisgyerekből erős, gondolkodó, megbízható fiatal férfivá vált.
Nem említettem meg a saját szerepemet az életében, inkább arról beszéltem, hogy egy gyerek sok kéz érintésétől lesz az, aki. Tanárok, barátok, a közösség, és azok a felnőttek, akik csendben, a háttérben adnak szeretetet.
A hangom nyugodt maradt, mert nem azért álltam ott, hogy helyreigazítsam őt.
Azért voltam ott, hogy ünnepeljem őt.
Felé fordultam, és azt mondtam: „Ma a jövőd a legfontosabb.
Sokat dolgoztál, megőrizted a kedvességed, és olyan emberré lettél, akinek a világ örülhet.” A közönség feszülten figyelt, mintha valami drámai fordulatot várna, de én csak köszönetet mondtam. Mindenkinek, aki hozzátett ahhoz, hogy ő az legyen, aki most.
Azt akartam, hogy értse, a szeretet nem tűnik el attól, hogy nem nevezik néven. Az igazi szeretet akkor is létezik, ha csendben marad.
Amikor lejöttem a színpadról, a mostohafiam könnyes szemmel rohant felém.
Erősen megölelt, és a fülembe súgta: „Nem is gondoltam bele… Köszönetet kellett volna mondanom. Sajnálom.” Csak rámosolyogtam, és azt feleltem, semmivel sem tartozik nekem.
Abban a pillanatban a terem tapsban tört ki. Nem egy szülőnek szólt, aki elismerést akart, hanem annak az emlékeztetőnek, hogy a valódi szeretet türelmes, állandó és feltétel nélküli.
És néha akkor szól a leghangosabban, amikor nem kér figyelmet magának.
