Az esküvőm éjszakáján a férjem bevezette a szeretőjét a szobánkba, és arra kényszerített, hogy végignézzem, ahogy együtt vannak. Egy órával később már mindent értettem.
Aznap este még mindig a menyasszonyi ruhámban ültem az ágy szélén. Azt hittem, csak a fürdőszobába ment ki, és mindjárt visszajön. Vártam. Nyugodtan, reménnyel a szívemben. Úgy gondoltam, most kezdődik a közös életünk.
Aztán kinyílt az ajtó, és rájöttem, milyen nagyon tévedtem.
Először ő lépett be, utána pedig egy idegen nő. Erős, drága parfüm illata terítette be a szobát. Szűk, piros ruhát viselt, az arcán magabiztos, gúnyos mosollyal. Ahogy rám nézett, hideg futott végig a hátamon.
„Mit keres ez a nő itt?” kérdeztem halkan.
A férjem rám se pillantott. Becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot, és csak ennyit mondott:
„Ülj le oda”, majd az ablak melletti fotelre mutatott.
A hangja hideg volt és távolságtartó. Úgy beszélt velem, mintha egy idegen lennék, nem pedig a felesége, akivel pár órája fogadott örök hűséget.
„M-mi van? Miről beszélsz? Mi történik?” hebegtem.
A nő halkan felnevetett, csúfondárosan, mintha egy színdarab közönsége lenne, és jól szórakozna rajtam.
„Le fogsz ülni, és nézni fogod”, mondta a férjem. „Ez az, amit valójában akarok. Ma este megérted.”
Megdermedtem. Az agyam nem fogta fel, amit hallok. Nem hittem el, hogy ez velem történik.
Odahúzta a nőt az ágyhoz, és megcsókolta. Pont ott, előttem. Mintha ott sem lennék. Mintha én nem is léteznék.
Fel akartam állni. Menekülni akartam. Ő rám nézett, a tekintete jéghideg volt.
„Ha kimész azon az ajtón, holnap mindenki tudni fogja, ki vagy valójában.”
Nem értettem, mire gondol. Nem tudtam, milyen titokról beszél. De a fenyegetés elég volt. A félelem odaszegezett a székhez. Meg sem bírtam mozdulni.
Néznem kellett őket. Végig ott ültem, miközben ők együtt voltak az ágyon, ahol az első közös éjszakánkat kellett volna töltenünk. Minden perc gyötrelmes volt. Minden nyögés, minden kacaj a nőtől úgy hasított belém, mintha tűkkel szurkálnák a szívem. Minden érintésnél, amit neki adott, mintha belőlem tépett volna ki egy darabot.
Csendben sírtam. Annyira szorítottam az öklömet, hogy már fájt. Beleharaptam az ajkamba, míg meg nem éreztem a vér fémes ízét.
Egy óra múlva a nő felöltözött és elment. A férjem bement a fürdőbe, lezuhanyozott, majd visszajött, befeküdt az ágyba, és egy pillanat alatt elaludt. Semmi bűntudat, semmi magyarázat, sem egy szó.
Én közben ott ültem mozdulatlanul. A ruhám gyűrötten lógott rajtam, a lelkem darabokra törve.
Ekkor megrezdült a telefonom. Ismeretlen számról jött üzenet.
Kinyitottam.
Az első képpel minden a helyére került.
Dokumentumok, képernyőfotók, feljegyzések. Bizonyítékok. Olyan részletek, amik megmutatták, miért vett el valójában. Miért volt ott az a nő. Mit jelentett a fenyegetése.
Nem szerelemből vett el. Nem is valami egyszerű érdek miatt. Bosszúból házasodott velem, hideg, előre megtervezett bosszúból, egy olyan dologért, amit soha nem akartam, hogy megtörténjen.
A valóság sokkal sötétebb volt, mint bármi, amit addig el tudtam képzelni.
Reszketett a kezem, ahogy tovább görgettem. Az egyik fotón én voltam. De nem a mostani énem, hanem a tíz évvel korábbi. Egy kórházi folyosón álltam egy idős férfi mellett.
Abban a pillanatban visszatért az emlék. Az az éjszaka, amikor egy részeg sofőr fékezés nélkül belerohant abba a férfiba. Én voltam az egyetlen szemtanú. Elmondtam az igazságot a rendőrségen, és a vallomásom miatt a sofőr börtönbe került.
Most jöttem rá, hogy az a sofőr az akkor még ismeretlen jövőbeli férjem testvére volt.
Az a baleset szétszakította a családjukat. Az ő fejében ez azt jelentette, hogy én is megérdemlek egy tönkretett életet. Nem érdekelte, hogy én csak segíteni próbáltam. Hogy próbáltam megmenteni az idős embert. Csak azt látta, hogy miattam került börtönbe a testvére.
A látásom elhomályosult, alig kaptam levegőt. Oldalra néztem. Ő ott feküdt mellettem a nászágyban, és nyugodtan aludt. Ugyanabban az ágyban, ahol egy órával korábban megalázott.
A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Mintha semmi nem történt volna. Mintha éveken át nem tervezte volna, hogyan fog megtörni az esküvőnk éjszakáján. Mintha az én fájdalmam semmit nem számítana.
A felismerés úgy vágott belém, mint egy penge: neki soha nem kellett feleség. Neki áldozat kellett.
A számra szorítottam a remegő kezem, hogy elfojtsam a feltörő zokogást. A menyasszonyi ruhám percről percre nehezebbnek tűnt, mintha a csipke, a gyöngyök és a fátyol láncokként tapadnának rám. Addig ez volt az álmom ruhája, most börtönnek éreztem.
Annyiszor elképzeltem ezt az éjszakát. Romantikát, közös terveket, halk nevetést, összebújást. Egyetlen kép sem hasonlított ahhoz, amiben most voltam.
Lecsúsztam az ágy mellé a földre, magam köré fontam a karjaimat, és próbáltam levegőt venni a mellkasomban szorító fájdalom ellenére. Csak egy dolgot akartam az egész életemben: jót tenni. Segíteni valakinek, aki bajban van.
És ezért kaptam ezt a büntetést.
Visszaírtam az ismeretlen számnak: „Miért mondod el mindezt nekem?”
Pár másodpercig csak néztem a kijelzőt. Aztán jött a válasz:
„Mert jogod van tudni az igazat. És mert senki nem érdemli azt, amit ő tett veled.”
Lehajtottam a fejem, és csendben sírtam a menyasszonyi ruhámba. Nem voltak hangos, látványos zokogások. Csak halk, megtört sírás, amit már nem tud visszatartani az ember, amikor belül valami végleg eltörik.
Nem kiabáltam. Nem kezdtem el azonnal bosszút tervezni. Nem volt erőm hozzá.
Csak felálltam, és remegő kézzel összeszedtem a dolgaimat. Lehúztam a gyűrűt az ujjamról, letettem az éjjeliszekrényre. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra.
Nem vettem fel cipőt. Mezítláb indultam el, a sarkam helyén, ahol a magassarkú feltörte, véres nyomokat hagytam a hideg kövön. Leértem a ház elé, és kiléptem az éjszakába.
Ott hagytam mindent.
A ruhát. A gyűrűt. Az összes közös tervet, amit magamban felépítettem. Mindent abban a szobában hagytam egy férfival, aki soha, egyetlen percig sem szeretett. Csak játszott velem. Éveken át készült arra, hogy tönkretegyen.
Ahogy az üres utcára léptem, a szél belekapott a fátyolba, mintha le akarná tépni rólam az utolsó maradékot abból az estéből.
Halkan, szinte alig hallhatóan azt suttogtam magamnak:
„Nem ezt érdemeltem.”
És valami megváltozott. A könnyek egyszer csak elapadtak. A fájdalom viszont megmaradt. Tudtam, hogy nem múlik el hamar. Hosszú ideig ott marad velem.
De egy dologban biztos voltam: inkább indulok el egyedül, mezítláb, véres lábbal az éjszakában, mint hogy még egy napot töltsek egy olyan ember oldalán, aki szándékosan tett pokollá egy ártatlan életet.
