Egy barátnőm meghívott egy elegáns steak étterembe.
Előre szóltam neki, hogy nem tudok 20 ezer fotintot elkölteni egy vacsorára, ezért valami könnyűt rendelek.
Ott aztán belehúzott, hatalmas steak és három köret.
Én egy egyszerű salátát kértem.
Amikor megérkezett a számla, könnyedén odaszólt, hogy osszuk el ketten. Kedvesen bólintottam, de azt még nem tudta, hogy előkészítettem a helyzetet.
Már délután felhívtam az éttermet, és elmondtam, hogy csak a saját ételemet szeretném kifizetni. Megkérdeztem, előre rendezhetem-e a salátámat. Rábólintottak, és külön blokkot készítettek.
Így amikor letették a számlát, két bizonylat érkezett. Az egyik az ő lakomájáról szólt, a másik azt mutatta, hogy az én salátám már rendezve van.
Mosolyogtam, és figyeltem, ahogy megváltozik az arca.
Előbb meglepődött, aztán zavarba jött.
„Mondhattad volna” suttogta.
Finoman emlékeztettem, hogy szóltam. Világosan elmondtam a keretemet, mielőtt elindultunk.
Nem akartam vitát vagy feszült hangulatot, ezért nyugodt és meleg hangon beszéltem.
Nem sértődtem meg, inkább lehetőségnek láttam, hogy tiszta határt húzzak, mégis megőrizzem a barátságot.
Beszélgettünk pár percet, és beismerte, hogy igazán nem figyelt, amikor korábban elmagyaráztam a helyzetemet.
Hogy oldjam a feszültséget, mosolyogva vicceltem: „Legközelebb legyen inkább taco.”
Nevetett, láthatóan megkönnyebbült, és azonnal rábólintott.
Rájöttem, hogy a félreértések nem mindig rossz szándékból jönnek. Néha csak azért, mert azt hisszük, a másik simán belesimul a terveinkbe.
Ott ülve, az ő üres steak tányérja és az én elfogyott salátám mellett, mindketten tanultunk valamit. A valódi barátság őszinte kommunikációból és kölcsönös tiszteletből nő.
Ahogy elindultunk kifelé, megölelt, és azt mondta: „Köszönöm a türelmedet, és hogy ma tanítottál valamire.”
Visszamosolyogtam: „Ezért vannak a barátok, egymástól tanulunk.”
Az este nem nehezteléssel zárult, hanem megértéssel és hálával.
És őszintén? A saláta finom volt, de még jobb érzés volt, hogy kiálltam magamért és a pénztárcámért.
