Tíz év alatt megtanultam együtt élni a hiánnyal. Azt hittem, értem, mit jelent elveszíteni Clarát. Aztán egy hétfői telefonhívás mindent felborított.
A fogorvosi rendelőből kerestek, és azt kérték, menjek el a testvéremért.
Majd a vonal másik végén megszólalt Clara.
-Sarah? Kérlek, gyere értem.
A hangját azonnal felismertem. Még akkor is, amikor tíz éve halottnak hittem.
Harmincéves voltam, és a konyhapultnál ültem. A laptopom nyitva állt előttem, a kávém pedig már kihűlt, amikor megcsörrent a telefonom.
-Sarah? Kérlek, gyere értem.
A kezem rászorult a pultra.
-Elnézést, de pontosan ki ül most önöknél? – kérdeztem, amikor a recepciós visszavette a telefont.
-A testvére, Clara. Ma délelőtt tömték be a fogát, és még kicsit kábult a gyógyszertől. A telefonja lemerült, de tudta az ön számát.
-A testvérem tíz éve meghalt.
A nő néhány másodpercig nem felelt.
-Nagyon sajnálom. Szeretne beszélni vele?
-Igen.
Zörgést hallottam, aztán ismét Clara szólalt meg.
-Sarah?
-Hol vagy?
Megadta a rendelő címét.
-Ne menj el! – mondtam.
-Nem fogok.
Felkapcsoltam a telefonomat, magamhoz vettem a kulcsaimat, és elindultam.
Clara és én húszévesek voltunk, amikor az autója letért a sötét országútról, majd lezuhant egy töltésen. Mire a segítség megérkezett, a kocsi lángokban állt. A rendőrök később azt mondták, szinte semmit sem találtak benne.
Zárt koporsót temettünk el.
A gyászterápia segített, hogy lassan visszatérjek az élethez. A szüleimtől húsz percre költöztem, nyugodt munkát vállaltam, vettem egy kis házat, és megtanultam úgy tervezni, hogy Clara többé nem lesz mellettem.
Ennek ellenére néha két péksüteményt vettem. Otthon két kék bögrét tartottam a konyhaszekrényben. Mindig azt mondtam magamnak, hogy az egyik csak tartalék.
A rendelő várótermének ajtaján szinte berontottam.
A sarokban ülő nő felállt.
Megtorpantam.
Idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá, de mindketten tíz évvel idősebbek lettünk. Rövidebb volt a haja, az állkapcsa mellett pedig halvány heg húzódott. A jobb kezén egy ezüstgyűrűt forgatott az ujja körül.
Gyerekkorában mindig ezt csinálta a karkötőivel.
-Szia – mondta.
-Ne csak ennyit mondj!
A mosoly eltűnt az arcáról.
-Rendben.
Nem tudtam megérinteni. Előbb bizonyosságra volt szükségem.
-Hogy hívtuk a falon lévő horpadást a szobámban?
A szeme azonnal megtelt könnyel.
-A holdnak.
-Ki törte össze anya vázáját a hóvihar idején?
-Én. Te vállaltad magadra, hogy apa ne büntessen meg a születésnapom előtt.
Egy lépéssel közelebb jött. Én hátráltam.
-Tényleg te vagy az.
-Nem kell most rögtön mindent elhinned – mondta.
-Ne mondd meg, mit kell tennem!
Megállt előttem.
Ugyanazok a szemek. Ugyanaz a vékony ránc a szemöldöke között, amikor félt.
-Hogyan lehetsz életben?
-Előbb menjünk el innen!
-Nem.
Clara lehajtotta a fejét.
-Túléltem a balesetet.
-Mi pedig eltemettünk.
-Üres koporsó volt, Sarah.
-Anya még most is virágot visz a sírodra.
Clara lehunyta a szemét.
-Tudom.
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.
-Honnan tudod?
Kinyitotta a szemét, és olyan arckifejezéssel nézett rám, amelyből megértettem, hogy az életben találkozásunk talán nem a legfájdalmasabb meglepetés lesz aznap.
A rendelő előtt Clara arra kért, vigyem haza.
Egy rövid pillanatra azt hittem, a szüleink házára gondol.
-Felhívom anyát és apát – mondtam, miközben elővettem a telefonomat.
-Ne!
Ránéztem.
-Tessék?
-Kérlek, előbb a lakásomhoz vigyél!
-A lakásodhoz?
-Sarah…
-Tíz éve halottnak hiszlek. Próbálom követni, mi történik.
Megadott egy címet.
-Ez két várossal arrébb van.
-Tudom.
-Akkor miért jöttél ebbe a rendelőbe?
-Betört egy tömésem. Ez volt az egyetlen hely, ahol még aznap fogadni tudtak.
Elindultam a járdától.
-Szóval nem is itt laksz.
-Nem. Évek óta nem éltem a közeletekben.
-Mióta laksz két várossal arrébb?
-Néhány éve.
Az első percekben egyikünk sem szólalt meg. Ha féltem, mindig listákat készítettem. Aznap azonban olyan sok kérdés kavargott bennem, hogy nem tudtam egyet sem leírni.
Végül Clara törte meg a csendet.
-El kell mondanom valamit a telefonhívással kapcsolatban.
-Mit?
-Nem tudtam, hogy a te számodat adtam meg.
-Mi?
-Még kábult voltam. A recepciós megkérdezte, kit hívhatnak fel, én pedig valahogy a te számodat mondtam.
-Clara, ez a szám több mint tíz éve ugyanaz.
-Tudom.
-Emlékeztél rá?
-Úgy tűnik.
A telefonszámom valahol az emlékei mélyén megmaradt, miközben tíz évig egy másik életet élt.
-Miért pont az enyém? – kérdeztem.
-Nem tudom.
Egy idő múlva Clara az ablak felé fordult.
-Anya és apa jól vannak?
-Élnek.
-Nem erre gondoltam. Lelkileg rendben vannak?
-Értem.
Anya, Alita, minden vasárnap felhívott, de soha nem kérdezte, mikor leszek végre „jobban”. Apa, Jack, kevésbé beszélt. A baleset után egyszerűen csak mellettem ült, amikor nem találtam a szavakat.
A szüleink segítettek nekem túlélni Clara elvesztését, miközben Clara még élt.
-Tudtad a telefonszámomat – mondtam. – De azt nem tudod, hogy a szüleink jól vannak-e.
-Az nehezebb.
-Akkor jobb lesz, ha hamar elmagyarázod.
Clara lakása megmutatta, mennyire külön életet épített fel tőlünk.
Növények álltak az ablakokban, fényképek lógtak a falakon, a mosogató mellett pedig egy sárga bögre várakozott. Clara mindig ragaszkodott a kedvenc bögréjéhez.
Felemeltem egy kertészeti könyvet.
-Te utáltad a földet.
-Régen.
-Egy kaktuszt sem tudtál életben tartani.
A szája sarka megrezdült.
Aztán megláttam a képeket.
Clara egy étteremben nevetett. Clara egy kerti ágyás mellett térdelt. Clara ismeretlen emberek között állt, és boldognak látszott.
Egyetlen fényképen sem szerepeltem.
-Mióta laksz itt?
-Három éve.
-És előtte?
-Távolabb.
-Akkor kezdd a balesettel!
Clara vett egy mély levegőt.
-A kocsi kigyulladása előtt kirepültem belőle. Valószínűleg a sérülésem miatt elindultam az úton, mert egy sofőr kilométerekkel odébb, egy másik út mellett talált rám. Fejsérülésem volt, és semmi sem volt nálam, amiből kiderült volna, ki vagyok.
-És az emlékeid?
-Sokáig semmire sem emlékeztem. Tudtam, hogyan kell kanalat használni, mielőtt eszembe jutott volna a vezetéknevem.
A gyűrűjét kezdte forgatni.
-A keresztnevem tért vissza először. Az, hogy tudtam, Clara vagyok, még nem jelentette azt, hogy tudtam, hová tartozom.
-Emlékeztél anya sárga konyhájára? Arra, hogy hamisan énekeltél a zuhany alatt?
-Az te voltál.
-Biztosan nem.
Majdnem elmosolyodtam.
-Mikor emlékeztél rám?
-Sarah…
-Mióta?
-Kérlek!
-Mióta, Clara?
A szeme megtelt könnyel.
-Hat éve.
-Hat éve tudod, hogy életben vagyok?
Bólintott.
-És azt is tudtad, hogy én halottnak hiszlek?
-Igen.
Felvettem a sárga bögrét, majd óvatosan visszatettem a pultra.
-Felhívtál?
-Egyszer megpróbáltam.
-Egyszer?
-Megtaláltam anya és apa régi telefonszámát, de már nem működött.
-És ezzel lezártad?
-Nem.
-Akkor mit csináltál?
-Leveleket írtam.
-Elküldted őket?
Clara lenézett.
-Nem.
-Akkor magadnak írtad őket, nem nekünk.
Összerezzent, én pedig felkaptam a táskámat.
-Sarah, várj!
Már az ajtónál jártam.
-Meg tudom magyarázni.
Visszafordultam.
-Hat éved volt rá.
Azzal kiléptem a lakásból.
Aznap este nem hívtam fel anyát és apát. Ez az én döntésem volt. Clara már így is tíz éven át egyedül határozott arról, mit tudhatunk az életéről.
Otthon kinyitottam egy fiókot, és megláttam benne a két kék bögrét.
Az egyik nekem, a másik „tartaléknak”.
Tíz éve vettem mindent párban.
Másnap reggel felhívtam anyát.
-Ülsz?
-Sarah, utálom, amikor így kezded.
-Kérlek.
A hangja rögtön megváltozott.
-Rendben, ülök.
-Clara életben van.
Csend lett a vonalban.
-Kicsim…
-Láttam őt.
Újabb csend következett.
-Tudta, hogy a falon lévő horpadást holdnak hívtuk. Tudta, ki törte össze a vázát. Ő az, anya.
Apa is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
-Mit szeretnél tőlünk?
Nem azt kérdezte, hol van Clara, vagy hogyan történhetett meg mindez. Csak azt, mire van szükségem.
-Nem tudom.
-Akkor innen indulunk – mondta apa. – Majd együtt kitaláljuk.
Két nappal később elvittem őket Clara lakásához.
Anya megállt az ajtóban. Clara az ablak mellett állt.
Anya ezután átszelte a szobát.
-Kislányom!
Clara először megmerevedett, aztán anyám karjaiba omlott.
Apa hátrébb maradt, és megtörölte a szemét.
-Szia, kicsim!
Elfordítottam a fejem.
Szerettem Clarát. Haragudtam rá. A két érzés egyszerre is igaz lehetett.
Anya néhány perc múlva túl gyorsan kezdett beszélni.
-Még mindig megsütöm a cseresznyés pitét, amit annyira szerettél. A szobád már nem kék, de visszafesthetjük. Emlékszel arra a dalra, amit mindig énekeltetek?
Clara kezéből kicsúszott a bögre. A pulton koppant, majd az oldalára gurult.
-Elég!
Anya elhallgatott.
Clara mindkét kezével eltakarta az arcát.
-Kérlek, hagyd abba!
-Clara? – kérdezte anya halkan.
-Ezt nem bírom tovább!
A szobában megfagyott a levegő. Apa közelebb lépett anyához, én azonban nem mozdultam.
Clara zihálva nézett ránk.
-Pont ezért nem akartam visszajönni.
Anya arca összerándult.
-A pite miatt?
-Nem, anya. Azért, mert öt perccel azután, hogy megláttál, máris újra fel akarod építeni azt az embert, aki húszévesen voltam.
-Azt hittem, örülnél valami ismerősnek.
-Már nem szeretem a cseresznyés pitét.
Anya értetlenül nézett rá, majd rám pillantott.
-De Sarah mindig szerette. Ti ketten mindenben ugyanazt kedveltétek.
Clara röviden, keserűen felnevetett.
-Pont ez az.
Hideg érzés futott végig rajtam.
-Mire akarsz kilyukadni?
Clara felém fordult.
-Gyerekkorunkban minden rólunk szólt, Sarah-ról és Claráról együtt. Te jobb jegyet kaptál, bekerültél a csapatba, nyertél valamit, én pedig mindig úgy éreztem, mindenki azt látja bennem, aki te nem vagy.
-Én soha nem kértem, hogy így nézzenek rád.
-Tudom.
-Akkor miért nézel úgy rám, mintha én tehetnék róla?
-Mert neked soha nem kellett ezen gondolkodnod.
A hangja elcsuklott.
-Te beléphettél egy szobába úgy, hogy egyszerűen csak Sarah voltál. Én viszont azonnal a másik iker lettem.
Anya sírni kezdett.
-Nem tudtam, hogy így éreztél.
-Én sem értettem teljesen, amíg a baleset után egyedül nem maradtam.
Clara a pultra szorította a kezét.
-Amikor senki sem tudta, ki vagyok, az elején rettenetesen féltem. Később azonban történt valami. Először életemben senki sem hasonlított hozzád.
Rám nézett.
-Olyan dolgokat választottam, amiket én szerettem. Az emberek úgy ismertek meg, hogy nem kérdezték, hol van a testvérem.
-Amikor emlékezni kezdtél ránk, akkor is távol maradtál.
-Eleinte féltem.
-És később?
-Később saját magamat választottam.
Hátraléptem.
-Azzal választottad magadat, hogy hagytad, hogy eltemessünk és tíz évig gyászoljunk?
-Tudom, milyen szörnyen hangzik.
-Azért hangzik szörnyen, mert az volt.
Clara bólintott.
-Önző voltam. Szabadságot akartam. Aztán minden évvel nehezebb lett hazajönni. Azt mondogattam magamnak, hogy jól vagytok, és a visszatérésem csak újabb fájdalmat okozna.
-Az pedig megkönnyítette a dolgod, hogy láttad, boldog vagyok.
Clara arca összeroppant.
-Igen.
Egy ideig egyikünk sem szólt.
-Megértem, hogy önálló ember akartál lenni – mondtam végül. – Azt is, hogy belefáradtál az összehasonlításokba. Azt is megértem, hogy féltél, elveszítenéd önmagadat, ha visszajössz.
Clara óvatosan figyelt.
-Azt viszont soha nem fogom megérteni, miért kellett az én gyászomnak megfizetnie az önállóságod árát.
Clara sírni kezdett.
-Tudom.
-Nem, hallgass meg! Nem tűnhetsz el újra csak azért, mert nehéz a testvéremnek lenned. Én pedig nem kényszeríthetlek vissza abba a szerepbe, amelyben húszévesen éltél.
Bólintott.
-Mi lesz most?
-Most először én döntök.
Clara várt.
-Lassan kezdjük. Nem tűnsz el. Nem te döntöd el helyettem, mit tudok elviselni, és nem nekem kell majd minden válaszért utánad mennem.
-Rendben.
-Anyának és apának is idő kell. Dühösek lesznek, és nem fogok helyetted válaszolni.
-Ez jogos.
-Nem a jogos megoldást keresem. Azt próbálom megérteni, hogyan lehet nővérem egy olyan ember, akiről tíz évig azt hittem, hogy meghalt.
-Mit szeretnél tőlem?
-Egyelőre?
Felvettem a táskámat.
-Ebédeljünk együtt csütörtökön.
Három héttel később péksüteményt vettem, mielőtt találkoztam volna Clarával.
A pénztáros már nyúlt is a zacskóért.
-Két áfonyás pogácsa?
Tíz éven át gondolkodás nélkül vásároltam kettőt mindenből. Két bögrét, két süteményt, két adagot bármi olyanból, ami egyedül hiányosnak tűnt.
A kirakaton át megnéztem a választékot.
-Nem. Egy áfonyásat kérek.
Aztán rámutattam a csokoládés croissantra.
-És abból egyet.
A pénztáros külön zacskóba tette őket.
Ez így helyesnek tűnt.
Clara és én nem ott folytattuk, ahol húszévesen abbahagytuk. Nem létezett egy régi változatunk, amely csak arra várt, hogy visszakapjuk.
Ő tíz év alatt olyan emberré vált, akit nem ismertem.
Én pedig tíz év alatt megtanultam nélküle élni.
Most egyikünknek sem kellett eltűnnie ahhoz, hogy a másik önmaga lehessen.
A két különböző zacskóval a kezemben elindultam, hogy találkozzam a testvéremmel.
