Az osztálytársaim csúfoltak, mert a kukásnő fia vagyok, de a ballagáson csak egy mondatot mondtam, és a teljes tornaterem egyszerre elhallgatott, aztán sokan sírni kezdtek.
Liam vagyok (18 éves), és az életem mindig is dízel, fehérítő és műanyag zacskókban rothadó régi étel szagát árasztotta.
Anyám nem akart hajnali 4-kor kukát tologatni.
Ápolónő szeretett volna lenni.
Már járt a nővérképzőbe, férjnél volt, laktak egy kis albérletben, apám meg építkezéseken dolgozott.
Aztán egy nap elszakadt a munkavédelmi hevedere.
Mire a mentő kiért, már halott volt.
Onnantól kezdve csak a számlák jöttek. Kórházi költségek, temetés, a tandíj, a lakbér, minden egyszerre zúdult ránk.
Egyik napról a másikra lett a „leendő ápolónőből” diplomátlan, egyedülálló anya, akinek ott maradt egy gyerek és egy rakás tartozás.
Így lett a „kukás nő”
Nem kapkodtak érte a munkaadók.
Nem nézték jó szemmel, hogy nincs befejezett iskolája, hogy özvegy, hogy van egy kisgyereke.
A városi köztisztasági vállalatot viszont nem érdekelte a diploma.
Őket az érdekelte, ki bír felkelni hajnalban, ki bírja a bűzt, és ki jön vissza másnap is.
Anyám felvette a fényvisszaverő mellényt, felállt egy kukásautó hátuljára, és innentől ő lett a „kukás nő”.
Vele együtt pedig én lettem a „kukás nő fia”. Ez a címke rajtam maradt.
„Büdös vagy, mint a szemetes”
Alsóban a gyerekek fintorogtak, ha leültem melléjük.
„Büdös vagy, mint a kukásautó” mondták.
Később már nem is kellett semmit mondaniuk.
Elég volt, ahogy húzták az orrukat, vagy kicsit arrébb tolták a széküket.
Felsőben mindez már rutinná vált.
Ha elmentem mellettük a folyosón, látványosan befogták az orrukat.
Csoportmunkánál mindig én maradtam utoljára, mint a „maradék hely”.
A „vigyázz, harap” típusú félhangos beszólások is megvoltak.
Az iskolában láthatatlan voltam, otthon más ember
Megtanultam a suli minden zugát, mert állandóan kerestem egy helyet, ahol egyedül ehetek.
A kedvencem végül az automata mögötti szűk rész lett a régi tornaterem mellett.
Poros volt, sötét, senki se járt arra, nekem pont jó volt.
Otthon viszont mintha egy másik énem lett volna.
„Milyen volt a suli, mi amor?” kérdezte anyám, miközben levette a gumikesztyűt, az ujjai vörösek és felázottak voltak.
Ledobtam a cipőm, nekidőltem a pultnak.
„Jó volt” mondtam. „Projektet csinálunk, együtt ültem a barátaimmal, a tanárnő azt mondta, ügyes vagyok.”
Ilyenkor felragyogott az arca.
„Persze, hogy ügyes vagy. Te vagy a legokosabb fiú a világon” mondta.
Nem tudta, hogy volt olyan nap, amikor az iskolában összesen tíz szót sem mondtam hangosan.
Nem tudta, hogy sokszor egyedül ettem, hátat fordítva mindenkinek.
Nem tudta, hogy ha a kukásautó befordult az utcánkba, és a suli felől is jött pár gyerek gyalog, úgy tettem, mintha nem látnám, hogy anyám integet a platóról.
Apám halála, a hitelek, a túlórák súlya már így is ránehezedett. Nem akartam rátenni még egy réteget: „a fiam boldogtalan az iskolában”.
Eldöntöttem, hogy ha ő széthajtja magát értem, akkor én is megteszek mindent, ami tőlem telik.
A tanulás lett a menekülési útvonalam.
Könyvtár, ócskaság laptop, makacsság
Nem futotta különórákra, nyelvtanárra, drága előkészítőkre.
Volt viszont könyvtárjegyem, egy ütött-kopott laptopom, amit anyám üvegvisszaváltásból vett, meg egy jó adag makacsságom.
Ott ültem a könyvtár zárásig.
Bármit elolvastam, ami elém került, matek, fizika, programozás alapok.
Otthon anyám a konyha kövén szétöntötte a műanyag palackokat és a dobozokat, szétválogatta őket.
Én közben az asztalnál ültem, és írtam a házikat.
Néha rám nézett.
„Ezt mind érted?” kérdezte, a füzetemre biccentve.
„Többnyire igen” válaszoltam.
„Te messzebbre jutsz, mint én” mondta olyankor. „Biztos vagyok benne.”
A gúnyolódás csendesebb lett, de kegyetlenebb
Gimiben elhalkultak a hangos beszólások, de élesebbek lettek.
Már nem kiabálták, hogy „szemetes gyerek”.
Inkább halkan tettek hozzá egy-egy megjegyzést.
Ha leültem, kicsit arrébb tolták a széket.
Ha elmentem mellettük, halkan öklendező hangot adtak ki.
Egymás között küldözgették a snapeket a kukásautóról, ami a suli előtt állt, közben rám pillantottak és röhögtek.
Ha készült rólunk valami csoportchat, ahol anyám is rajta volt a kukásautón, azt sosem mutatták meg.
Megtehettem volna, hogy szólok egy tanárnak vagy az iskolapszichológusnak.
De akkor hazatelefonálnak.
Anyám meghallja, hogy bántanak.
Nem bírtam volna a tekintetét, amiben benne van, hogy „emiatt adtam fel az álmom?”
Inkább lenyeltem mindent, és a jegyeimre koncentráltam.
Megjelent az életemben Mr. Anderson
Tizenegyedikben kaptam egy új matektanárt, Mr. Andersont.
Harmincas évei végén járhatott, kócos haj, mindig félig meglazult nyakkendő, a kávés bögre szinte hozzánőtt a kezéhez.
Egy nap megállt a padom mellett.
Extra feladatlapot töltöttem ki, amit egy egyetem oldaláról nyomtattam.
„Ez nincs benne a könyvben” mondta.
Úgy rántottam el a kezem, mintha puskát rejtegetnék.
„Ja… igen, csak… szeretem ezt csinálni” motyogtam.
Odahúzott egy széket, leült mellém, mintha kollégák lennénk.
„Szereted ezt?” kérdezte.
Vállat vontam. „Igen. A számok nem nézik, hol dolgozik az anyád. Csak az érdekli őket, hogy kijön-e a végeredmény.”
Egy darabig csak nézett, aztán megkérdezte:
„Gondoltál már mérnöki karra? Vagy informatikára?”
Felnevettem.
„Azok az iskolák gazdagoknak valók. Mi még a jelentkezési díjat se tudnánk kifizetni.”
„Vannak mentességek a díjakra, vannak ösztöndíjak. Okos, szegény gyerekek is léteznek. Te közéjük tartozol” mondta simán.
Elpirultam.
Onnantól valahogy edzőm lett.
Adott régi versenyfeladatokat „szórakozásból”.
Nála ebédelhettem a teremben, arra hivatkozott, hogy „segítenem kell a javításban”.
Programozásról, algoritmusokról beszélt úgy, mintha pletykálna.
Megmutatta néhány nagy egyetem honlapját, amikről addig csak filmekben hallottam.
„Ilyen helyek versenyeznének érted” mondta, és rábökött az egyik logóra.
Felsóhajtottam. „Ha meglátják a címemet, kiröhögnek.”
„Liam, az irányítószámod nem börtön” felelte.
A legjobb átlag, vegyes reakciók
Végzős koromra én lettem az évfolyam legjobb tanulója.
Elkezdtek „okos gyereknek” hívni.
Volt, aki csodálattal mondta, volt, aki gúnyosan.
„Persze, hogy ötöst kapott, úgysem jár sehova, nem is él rendes életet.”
Vagy: „A tanárok sajnálják, azért adnak neki jó jegyet.”
Közben anyám dupla műszakot vállalt, két útvonalat húzott le egy nap, hogy kifizesse az utolsó kórházi számlákat.
Egy délután Mr. Anderson ott tartott a matekóra után.
Elővett egy színes, fényes prospektust.
Nagy, ismerős logó virított az elején.
Az egyik legjobb műszaki egyetem az országban.
„Azt akarom, hogy ide jelentkezz” mondta.
Úgy néztem a papírra, mintha megcsíphetne.
„Nagyon vicces” nyögtem ki.
„Halál komolyan mondom. Vannak teljes ösztöndíjak olyan diákoknak, mint te. Utánanéztem” válaszolta.
„Nem hagyhatom itt anyát” tiltakoztam. „Éjjel irodákat takarít a kukázás mellett, én is segítek.”
„Nem azt mondom, hogy könnyű lesz. Azt mondom, jogod van választani. Hagyd, hogy ők mondjanak nemet. Ne te mondj nemet magadra még azelőtt, hogy próbálkoznál.”
Így hát titokban kezdtünk neki.
Az igaz történet az esszében
Tanítás után bent maradtam nála, és a jelentkezési esszéken dolgoztunk.
Az első verzióm teljesen semmilyen volt. Olyan tipikus „szeretem a matekot, és segíteni akarok az embereknek” szöveg.
Elolvasta, aztán a fejét rázta.
„Ezt akárki írhatta volna. Hol vagy benne te?” kérdezte.
Fogtam magam, és újrakezdtem.
Leírtam a hajnali 4-es ébresztőket, a narancssárga mellényt.
Apám üres bakancsát az ajtó mellett.
Anyám jegyzeteit gyógyszeradagokról, amiket félbehagyott, aztán helyettük orvosi hulladékot emelgetett.
Leírtam azt is, hogy hazudok neki, amikor megkérdezi, vannak-e barátaim.
Amikor felolvastam Mr. Andersonnak az új verziót, egy darabig nem szólt.
Aztán megköszörülte a torkát.
„Na, ezt küldd el” mondta halkan.
Anyámnak csak annyit mondtam, hogy „jelentkezem néhány keleti parti egyetemre”.
Nem mondtam neveket.
Nem akartam végignézni, ahogy beleéli magát, aztán közlöm vele, hogy elutasítottak.
Ha jön a visszautasítás, az legyen az én terhem.
A levél, ami mindent megváltoztatott
Az email egy keddi reggelen érkezett.
Fáradtan ültem a reggelim felett, a müzlis doboz alján maradt morzsákat kanalaztam.
Megrezgett a telefonom.
„Felvételi döntés.”
Remegni kezdett a kezem.
Megnyitottam.
„Kedves Liam, örömmel értesítjük…”
Megálltam, pislogtam párat, aztán újra elolvastam.
Teljes ösztöndíj.
Támogatások.
Munkalehetőség az egyetemen.
Kollégium.
Az egész csomag.
Felnevettem, aztán azonnal befogtam a szám, nehogy anyám meghallja a fürdőből.
Mire kijött a zuhany alól, már kinyomtattam a levelet, és szépen összehajtva tartottam a kezemben.
„Csak annyit mondok, jó hír” mondtam, és átnyújtottam.
Lassan, szótagolva olvasta.
Egyszer csak a szája elé kapta a kezét.
„Ez… ez igazi?” kérdezte elcsukló hangon.
„Igazi” feleltem.
„Te tényleg egyetemre mész” suttogta. „Tényleg mész.”
Úgy szorított magához, hogy ropogtak a csigolyáim.
„Mondtam apádnak, hogy megcsinálod” zokogta a vállamba.
Aznap este vettünk egy ötdolláros tortát és egy műanyag „GRATULÁLOK” feliratot.
Egész este azt ismételgette, mint valami varázsigét: „Az én fiam keleti parti egyetemre megy.”
Úgy döntöttem, a ballagáson mondok el neki mindent. Az egyetem nevét, az ösztöndíj részleteit, mindent.
Azt akartam, hogy ez legyen az a nap, amire egész életében emlékezni fog.
Ballagás: megtelik a tornaterem
Eljött a ballagás napja.
A tornaterem zsúfolásig megtelt.
Sapka, talár, izgága kisgyerekek, szülők ünneplőben, csörömpölő lufik.
Anyámat messziről kiszúrtam, a hátsó sorban ült, kihúzta magát, a haja szépen beállítva, a telefon a kezében készenlétben.
A színpad közelében láttam Mr. Andersont is, a tanári kar mellett támaszkodott a falnak.
Biccentett egyet.
Elhangzott a himnusz, a kötelező unalmas beszédek.
Sorban szólították a neveket.
Ahogy közeledett az én sorom, egyre hevesebben vert a szívem.
„Most pedig következik az évfolyamelsőnk, Liam.”
Furcsán szólt a taps. Félig udvarias volt, félig meglepett.
Felmentem a mikrofonhoz.
Pontosan tudtam, mivel akarom kezdeni.
„Az én anyukám évek óta a szemeteket szedi össze” mondtam nyugodt hangon.
A terem elcsendesedett.
Néhányan fészkelődni kezdtek.
Senki sem nevetett.
„Liam vagyok” folytattam, „és sokan csak úgy ismernek, mint a kukás nő fiát.”
Fel-felnevettek páran, de a hangok félúton elhaltak.
„A legtöbben nem tudják” mondtam, „hogy anyám valaha nővérnek tanult. Aztán apám meghalt egy építkezési balesetben, és ő otthagyta az iskolát, hogy legyen mit ennünk. Kukásnak állt.”
Nyeltem egyet.
„És első osztály óta szinte minden nap elkísért egy szó: a szemét. Vagy valami, ami ezzel rímel” folytattam.
Nyugodt hangon soroltam pár dolgot:
ahogy befogják az orrukat,
ahogy öklendeznek,
ahogy lefotózzák a kukásautót,
ahogy arrébb tolják a széket, ha leülök.
„Ez idő alatt volt valaki, akinek soha nem mondtam el, mi történik” tettem hozzá.
Felpillantottam a hátsó sorokra.
Anyám előrehajolt, kikerekedett szemmel figyelt.
„Anyának” mondtam. „Minden nap hazajött fáradtan, és megkérdezte: na, milyen volt a suli? És minden nap hazudtam. Azt mondtam, vannak barátaim. Hogy kedvesek velem. Mert nem akartam, hogy azt higgye, elrontott valamit.”
Anyám az arcához kapta a kezét.
„Most elmondom az igazat” folytattam, és éreztem, hogy remeg a hangom, „mert megérdemli, hogy tudja, mi ellen harcolt valójában.”
Vettem egy mély levegőt.
„De nem voltam egyedül” mondtam. „Volt egy tanár, aki nem a pólómat nézte, meg a vezetéknevemet, hanem azt, mi van a fejemben.”
A tanári sor felé fordultam.
„Mr. Anderson, köszönöm az extra feladatokat, a díjmentes jelentkezéseket, a századszor is átnézett esszéket, és azt, hogy addig mondta, hogy ‘miért ne te’, amíg én is elhittem.”
Láttam, ahogy gyors mozdulattal letöröl egy könnycseppet a szeméből.
Újra anyám felé fordultam.
„Anya” mondtam, „te azt hitted, hogy azzal, hogy ott kellett hagynod a nővérképzőt, kudarcot vallottál. Azt hitted, attól, hogy szemetet szedsz, kevesebbet érsz. De minden, amit én elértem, arra épül, hogy te minden nap felkeltél hajnali fél négykor.”
Előhúztam a meghajtogatott elfogadó levelet a talár zsebéből.
„Íme, ez lett a te áldozatod eredménye. Az az egyetem a keleti parton, amiről mondtam, hogy jelentkezem… nem akármilyen iskola.”
Éreztem, ahogy az egész tornaterem közelebb húzódik, mintha mindenki egyszerre hajolna előre.
„Ősztől az ország egyik legjobb műszaki egyetemére megyek. Teljes ösztöndíjjal” mondtam.
Egy pillanatra néma csend lett.
Aztán mintha robbanás történt volna.
Mindenki egyszerre kezdett tapsolni, kiabálni.
Valaki felkiáltott: „Nem hiszem el!”
Anyám felpattant a helyéről, és torkaszakadtából üvöltött.
„Az én fiam! Az én fiam a legjobb iskolába megy!”
A hangja elcsuklott, könnyek folytak az arcán.
Éreztem, hogy az én torkom is összeszorul.
Megvártam, míg a zaj kicsit elhalkul.
„Nem azért mondom ezt, hogy felvágjak” folytattam. „Azért mondom, mert sokan vagytok itt, akik ugyanígy élnek. A szüleitek takarítanak, vezetnek, szerelnek, pakolnak. Szégyellitek. Nem kéne.”
Végignéztem a tornatermen.
„A szüleid munkája nem mondja meg, mennyit érsz. És az ő értéküket sem az dönti el, mennyire koszos, amit hazavisznek a cipőjükön. Becsüljétek meg azokat, akik utánatok takarítanak. Lehet, hogy az ő gyerekük áll itt jövőre ezen a színpadon.”
Úgy zártam a beszédet: „Anya… ez neked szól. Köszönöm.”
Ahogy elléptem a mikrofontól, az emberek felálltak.
Sokan állva tapsoltak.
Néhány osztálytársam, akik korábban rajtam élcelődtek, most könnyes szemmel néztek rám.
Nem tudom, bűntudat volt-e bennük, vagy csak magukkal voltak elfoglalva.
Azt tudom, hogy a „kukás nő fia” úgy ment vissza a helyére, hogy közben tombolt a taps.
„Legközelebb hagyd, hogy én is védjelek”
Az ünnepség után a parkolóban anyám szó szerint belém rohant.
Úgy ölelt meg, hogy a sapkám lerepült a fejemről.
„Te ezt mind végigcsináltad, és én semmit sem tudtam róla?” suttogta.
„Nem akartalak bántani” feleltem halkan.
Két tenyerébe fogta az arcom.
„Te engem akartál védeni” mondta. „De én vagyok az anyád. Legközelebb hagyd, hogy én is védjelek, jó?”
Felnevettem, a szemem még mindig nedves volt.
„Jó” mondtam. „Megígérem.”
Aznap este ott ültünk a kis konyhaasztalunknál.
Középen a frissen átvett érettségi bizonyítványom és az elfogadó levél, mintha valami szent dolog lenne.
A bejárat mellett ott lógott anyám munkaruhája.
Érezni lehetett rajta a hipót, a szemetet, a kosz szagát.
Most először nem éreztem magam kevesebbnek tőle.
Inkább azt éreztem, mintha valakinek a vállán állnék.
Még mindig „a kukás nő fia” vagyok.
Az is maradok.
De ha ma kimondom ezt a jelzőt, már nem sértésként hallom a fejemben.
Inkább egy címsor: ezt a nevet keményen kiérdemeltük.
És amikor pár hónap múlva belépek arra a hatalmas kampuszra, pontosan tudni fogom, ki vitt oda.
Az a nő, aki tíz éven át mások szemetét szedte össze, hogy én az ő félbehagyott álmát folytathassam.
Hogy egyszer majd ne csak én, hanem ő is felemelt fejjel mondhassa: „A kukás nő fia mérnök lett.”
