Az unoka a stég szélén ácsorgott, és úgy vigyorgott, mintha csak valami ártatlan csínyre készülne.
– Nagyi, emlékszel, mondtad, hogy nem tudsz úszni, és mindig szerettél volna megtanulni?
A nagymama idegesen megigazította a fejkendőjét, aztán a vízre nézett. A tó sötétnek és jegesnek tűnt.
– Igen, mondtam. De félek a víztől. Nagyon félek. Ne viccelj ezzel.
– Ugyan már, ne dramatizálj, nevetett a 19 éves unoka. Csak túlpörgeted magad.
A nő hátralépett volna, de a fiú gyorsabb volt. Egy könnyű lökés a hátára, és már el is billent. Belezuhant, csobbant egy nagyot, majd egy pillanatra eltűnt a felszín alatt.
Amikor felbukkant, valódi rémület ült a szemében.
– Segítség… nem bírom… törött meg a hangja.
A stég deszkái felé kapkodott, de a keze lecsúszott a vizes fáról. A ruha lehúzta, a levegője elfogyott. Csapkodott, vizet nyelt, aztán újra lebukott.
Fent, a stégen közben nevettek.
– Videózd, videózd, ez zseniális, mondta a menye, és már tartotta is a telefont.
– Nagyi, te aztán tudsz alakítani, kiabálta a másik unoka.
A saját fia kissé távolabb állt, és féloldalas mosollyal nézte.
– Ugyan, csak ijesztget, figyelmet akar, mondta olyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélne.
A nagymama megint eltűnt a vízben, és egy pillanatra csend lett. Aztán feljött köhögve, és a kuncogás újra felhangosodott.
– Na jó, elég a cirkuszból, mássz ki végre, csattant fel a menye.
Senki sem nyújtotta a kezét.
Végül valahogy elkapta a stég szélét, a könyökét feltámasztotta, és nagy nehezen felküzdötte magát. A deszkákon feküdt lihegve, a víz csöpögött a hajából, az ajka remegett.
Lassan elhalt a nevetés.
A nő feltápászkodott. Hosszasan nézett rájuk, kiabálás nélkül, hiszti nélkül. Nem sírt, nem könyörgött, csak nézett, üresen és higgadtan.
Aztán tett valamit, amitől mind lefagytak.
A víz patakokban folyt róla, a ruhája rátapadt, a keze nem a hidegtől remegett, hanem a megaláztatástól.
Az unoka még mindig mosolygott, bár már nem olyan magabiztosan.
– Nagyi, na, csak vicc volt…
A nagymama nem felelt. Lassan elővette a telefonját a táskájából. A keze vizes volt, mégis biztosan tartotta.
– Halló, rendőrség? Kísérletet szeretnék bejelenteni emberölésre. Bizonyítékom is van. A videó elég lesz.
Egy pillanat alatt minden arc megváltozott.
– Mit csinálsz? suttogta a menye, elsápadva.
– Azt, amit már rég meg kellett volna tennem, mondta a nő csendesen.
A menye hirtelen mozdult, és a saját telefonján matatott, hogy törölje a felvételt.
– Mindent törlünk, és hazamegyünk, anya, ne csinálj jelenetet, szólt közbe a fia.
Csakhogy az idős asszony gyorsabb volt. Egyetlen mozdulattal kivette a készüléket a menye kezéből, annyira határozottan, hogy a nő fel sem fogta.
– Ne is próbáld, mondta halkan.
Az unoka ekkor először hagyta abba a vigyorgást.
– Nagyi, ezt nem gondolod komolyan…
– A neveletlen fiad megkapja, amit érdemel, vágott közbe, és a menyére nézett. Te pedig megbánod, hogy ilyennek nevelted. Bár ő csak olyanná nőtt, mint te.
A fia előrelépett.
– Anya, túl messzire mész. Család vagyunk.
– A család nem löki a vízbe azt, aki fél, és úszni sem tud, felelte.
Kihúzta magát, mintha a víz nemcsak a sarat, hanem a félelmet is lemosta volna róla.
– Holnapig kiköltöztök a lakásomból. Nem tartalak el titeket tovább. Nem érdekel, hogy nincs pénzetek. Felnőttek vagytok, vállaljátok a tetteitek következményeit.
Most már senki sem nevetett.
– Meg fogjátok bánni, ahogy velem bántatok, tette hozzá nyugodtan.
A távolból ekkorra már jól hallatszottak a szirénák.
