A városi busz zörgött a délutáni dugóban, én pedig a hasamra tettem a kezem, figyeltem a babám apró, ütemes rúgásait.
Hetedik hónapban jártam, fáradt voltam, mégis boldog, már a közös napjainkat képzeltem el.
Ekkor egy idős asszony szállt fel. Szorította a táskáját, és helyet keresett a zsúfolt sorok között. Azonnal felálltam, és átadtam neki az ülőhelyemet.
Meglepődött, aztán hálásan rám mosolygott, és leült. Nem gondoltam nagy dolognak, csak egy apró gesztusnak egy hosszú napon, még nem sejtettem, hogy különös emlék lesz belőle.
Az út alatt éreztem, hogy néha felém pillant. Nem vizsgált, inkább ismerős melegség volt a tekintetében, mintha egy régi emléket ébresztettem volna fel benne.
Amikor a busz lassított az ő megállójában, óvatosan összeszedte a holmiját. Leszállás előtt közelebb hajolt, és valamit a kabátzsebembe csúsztatott. Csak annyit mondott, vigyázzon magára, kedvesem, aztán a busz ajtaja becsukódott mögötte. Ott maradtam kíváncsian.
Amikor a zsebembe nyúltam, ujjbegyem valami simát és hűvöset érintett, egy apró, kopott medált.
Finoman kinyitottam. Bent egy kifakult fotó volt, egy fiatal nő tartott a karjában egy csecsemőt. A kép mögé rejtve egy kicsi, kézzel írt cetli: Köszönöm. Sok éve valaki átadta nekem a helyét, amikor a gyermekemet vártam.
Elhomályosult a látásom, ahogy a medált néztem, gombóc szorította a torkom. Nem ismertem az ő történetét, mégis közel éreztem magamhoz.
Olyan volt, mintha egy régi jócselekedet körbejárt volna, és most engem talált meg.
A busz tovább döcögött, én pedig a tenyeremben tartottam a kis medált, és megértettem valamit. A kedvesség nem tűnik el, csak új szívekbe költözik.
Csendben megfogadtam, hogy tovább adom ezt a fényt, apró, emberi tettekben, nap mint nap.
